Megint van két film, ami… ha nem is 10/10-es,de… határozottan kedves, kellemes, szerethető élmény lett. :thumbsup:
Mondhatják, hogy nem önéletrajzi ihletésű… mégis… sokszor úgy éreztem, hogy ez valahogy George Clooney életét is megmutatja/bemutatja nekünk.
Egy nagyon kedves, keserédes óda ez a mű a mindenkori filmsztárhoz: aki feljut a csúcsra, ott is marad… és közben annyi mindent áldoz fel a karrier oltárán, hogy azt végiggondolni is fáj…
"And now… Wait, Dad! You're missing it!"
De Jay Kelly – egy életműdíj átvételére utazva – végiggondolja. Hogy mikor fordult jobbra, vagy balra: mikor engedett el valamit azért, hogy megfoghasson valami mást – mikor bántott meg embereket, mikor lépett túl, tovább kapcsolatokon, és közben csak egy cél lebegett a szeme előtt: csúcsra jutni, aztán pedig a csúcson fennmaradni.
Nagyszerű az alkotásban Adam Sandler lojális menedzser alakítása is: aki életének nagyobb részét tölti Jay-jel, mint a saját családjával… és a végére ráeszmélnek: ők ketten vannak ott mindig egymásnak, amikor már senki más…
Jay pedig nézi a boldog, átszellemült arcokat a díjátadón, akik őt ünneplik, és a filmvásznon sorjáznak a részletek az életének filmjeiből: az emberek mosolyognak, megrendülnek, átszellemülnek, és süt róluk – Jay Kelly filmjei mindegyikükre hatással vannak, voltak.
Jay nem mondja ki, hogy akkor mégis megérte, ezért megérte… de mégis jó érzés tölti el (mint ahogy az egyszeri nézőt is), hogy az a rengeteg áldozat, amit meghozott – az a rengeteg mindenki, akiket feláldozott… – az útja során… talán a nézők szeretete kompenzál ebből valamit. Nem biztos, hogy így van – nem biztos, hogy aki/ami elveszett ő/az „kompenzálható” – talán, ha újra kezdhetné, inkább mindig másik irányba fordulna, amikor útkereszteződéshez ér… de most ez volt az élet, ami mögötte van: sok árnnyal, sok árnyékkal… és sok rivaldafénnyel…
Engem szíven ütött a végére Jay Kelly – és azt mondtam: ez egy nagyon szép film volt. :respect:
"Can I go again? I'd like another one."
Nem vagyok egy Dirty Dancing, meg Flashdance rajongó – oké, a Staying Alive viszont eléggé bejött. :-P ;-)
És nem mellékesen, de Gene Kellyt és Fred Astaire-t mindig imádtam, minden filmjükben – és szerintem láttam is minden filmjüket. :leborul:
Egyszer egy olyan táncos filmhez is volt szerencsém (a címe nem ugrik be, mea culpa), amikor egy mexikói lánnyal akar főhős táncolni, és elmegy a szüleihez, hogy kikérje a lányt. Az apa foghegyről megkérdi: és miféle táncokat akarsz a lányommal? mire a srác kétségbeesetten bemondja: paso doble. Az apa – igazi gengszter típus – rezzenéstelenül nézi, majd kiböki: mutassátok meg. A fiú és a lány (akik eddig valami egészen mást táncoltak) rögtönöznek ott valamit – és az apa rájuk mordul: ez neked paso doble?! Kiált az asszonyának – aki egy kerek, gömbölyű asszonyság –, és elkezdenek táncolni: a nő szinte csak egy helyben forog valami kasztanyettával… és a gengszterforma férj meg körbetáncolja: lassan, eltúlzott mozdulatokkal, de olyan sütő szenvedéllyel, amit soha, semmilyen tánc közben semmilyen filmben nem láttam. Majd abbahagyják, és kevélyen odaköpi a fiataloknak: ez a paso doble!
Le voltam nyűgözve. Pedig nem tudok és nem is akarok táncolni. De ez a tánc… aztamindenit! A retinámba égett.
És amikor elém ugrott a 10Dance és láttam, hogy paso doble… baszki, ezt látnom kell!
Nekem soha az életben nem volt bajom a melegfilmekkel: heteró vagyok, imádom a női nemet (mondjuk, a női igent még jobban…), de mindig azt mondtam: ha két ember szereti egymást, akkor azt én már elfogadom – az nekem szép és tiszteletre méltó, az ilyen szereplőknek tudok szorítani.
Ez a két srác… valami elképesztő. Oké, én nem vagyok egy táncrajongó, aki kenem-vágom, hogy ki-hogyan táncol… de meg voltam győződve arról, hogy Ryoma Takeuchi és Keita Machida tényleg profi táncosok, és a filmben mint „amatőr” színészek szerepelnek.
Nos, ez nem így van: ők tényleg színészek – de elhittem róluk, hogy professzionális táncbajnokok. :respect:
Keita Machida a standard táncok bajnoka: waltz, foxtrott, quickstep, tango, wiener waltz – míg Ryoma Takeuchi a latin táncok királya: rumba, samba, paso doble, cha-cha-cha, jive.
Más oldalakon „eveznek”, de mindketten maximálisan tisztelik a másik tudását és teljesítményét.
Keita a „jég”, a hideg, kimért profi – Ryoma meg az izzó szenvedély.
És egyszer csak úgy alakul, hogy meg kell tanítaniuk a másikukat a saját versenyszámaikra – és ehhez egymással (is) kell táncolniuk. Sokszor.
Kiszámítható… de nagyon kellemes film, és a legvégén, az „örömtánc”… hááát, bonyek… nem mondom, hogy nem néztem leesett állal. :respect:
Örültem, hogy úgy ért véget, ahogy – nem lett negédes, nem lett nyálas… egyszerűen feelgood lett.
Nagyon kellemes filmélmény volt, le a kalappal a táncosok előtt. :respect:
