2020. március 24., kedd

Zabos Géza és más horgászírók…


Az „otthon maradás” legjobb ajándéka számomra – Zabos Géza. :respect:


Kezdem az elején. A Pusztaberki Napló elnevezésű helyi újságunk szerkesztőségi ülését a községi könyvtárban tartottuk, és a velem szemben lévő polcon kiszúrtam egy könyvet.

Zabos Géza – Tiszahát



…és eszembe jutott a gyerekkorom… ifjúkorom…

Amikor horgászni… illetve, pontosabban pecázni kezdtem :-) és összevásároltam minden elérhető (és zsebpénzemből összegyűjtögetve megvehető) horgászati-témájú könyvet.

Antos Zoltán – A ponty és horgászata, A csuka és a süllő horgászata. Dr. Székely Ádám – A harcsa és horgászata.Vigh József – Vizek, halak, emberek. Molnár Aurél – Vízi zenebona. Zabos Géza – Horgászoknak a Tiszáról. És a kedvencem, a nagyszerű horgászíró: Szász Imre – Halakról és vadakról (amit ronggyá olvastam – jelenleg is két példány figyel belőle a polcomon, az a minimum, hogy annyi legyen itthon a kötetből :-) ). Szász Imréhez még tartozik egy történet*, de arról majd később.

És a gyűjteményes kötet, amit 1983-ban égen-földön kerestem és kerestettem mindenkivel, és csak hosszas „küzdelem” árán sikerült beszereznem: Fürdik a hal – horgásztörténetek (Szerkesztette: Szász Imre)


 
Nagyon sok könyvem „maradt le” itt-ott az életem során, amiket egyszer (hosszan és sokáig) nagyon szerettem, és most is szívesen emlékszem vissza rájuk… De a horgászkönyveimtől sohasem váltam meg: vittem „őket” minden költözésnél, minden albérletbe, minden munkásszállásra, minden lakásba és minden házba. Belőlük merítettem erőt, derűt… és merítek mostanában is. :respect:


…

És most, 2020-ban, Zabos Géza (számomra eddig ismeretlen :meaculpa: ) kötetét meglátva újra előtört bennem a horgászirodalom-imádó ifjúkori énem, és a szerkesztőségi ülés végén „saskeselyűként” csaptam le rá.

Itthon izgatottan habzsolva lapoztam fel – és egy kicsit elkedvetlenedve vettem tudomásul, hogy nem azért „Tiszahát” a címe, mert az ottani horgászatokról van szó benne.

Leginkább életrajzi novelláskötetnek nevezném, rengeteg történettel az állatorvoslásról – ugyanis Dr. Zabos Géza állatorvos volt –, ami annyira nem a kedvenc témám. :-/

Mégis megdöbbenve vettem észre, hogy első nekibuzdulásomban hajnal akármeddig olvastam a könyvet, és csak a szemem kiszáradása miatt tettem le… és igazából magam sem értettem elsőre, hogy miért kattantam ennyire rá. Nem vagyok a beteg állatok tudora, nem érdeklődöm az állati kórságok és kikezelésük iránt… Akkor meg mi a fenét „eszek” ezen a könyvön?

Aztán rájöttem: azért nem bírom letenni, mert rengeteget mesél orvoslás közben az emberekről, a korról, amiben éltek… amit próbáltak túlélni. És saját magáról, gondolatairól, érzéseiről – és kijött, hogy a női nemnek, a női szépségnek micsoda férfias, elkötelezett tisztelője: sosem mulasztja el, hogy egy-egy szépséges lányról, nőről megemlékezzen, akit látott, vagy megismert.

„Fiatal lány toppan be az ajtón.
– Anyu, most elmegyek… – mondja hangosan, de megakad, mert észrevesz.
– Kezét csókolom! – állok fel, hogy ne tűnjek neveletlennek.
– Ugyan! – szól közbe az anyja. – Kata még gyerek…
Nézem. Csinos arc, feszes, jól fejlett mellek, lágyan ringó fenék…
Nem hiányoznak a felnőttség kellékei. Tanácstalanul tipeg előttünk, majd elköszön.
– Szép lánya van! – bókolok az anyjának. Elmosolyodik.”

„Hogy ne mondhassák, hogy a munka könnyűjét keresem, Erzsébet nevű kísérőmmel, aki nagyon csinos fiatalasszony, a faluszegély házait választom a hegy tövén. Fél hétkor oltunk valamennyien.
(…)
A tyúkólat a hegy oldalába vájták valamikor, apró ajtó takarja a barlang bejáratát, az anyókától, aki évei súlya alatt éppen csak totyog, el nem várhatom, hogy bújjon a sötétségbe, és adogassa ki a tyúkokat. (…)
– Majd én bebújok, és kiadogatom – ajánlja fel Erzsébet, bár ez a keserves feladat nem tartozik a vállalt feladatai közé.
Letérdel, felső testét bepréseli az ajtón, odabent a tyúkok között nagy a riadalom, hamarosan nyakoncsíp egyet és kiügyeskedi a hóna alatt. A ki-becsúszkálástól egyre feljebb vándorol a szoknya a derekán, izgatottan nézem, bugyija nincs, fehér mezőben fekete folt mozog az orrom előtt. (…)
Erzsébet (…) észreveszi, enyhén elpirul, de a kacérság marad benne az úr.
– Aztán nehogy belém szúrja a tűt tévedésből, doktor úr! – figyelmeztet, miközben lesimítja a rakoncátlan ruhadarabot.”

De mindezek a női szépségről, a női erotikus kisugárzásról szóló pillanatok csak amolyan kikacsintások arra, hogy férfi az író, aki nem érzéketlen a női báj iránt…

…ám a kötet nagyrésze keserű, szomorú… talán mondhatom: kegyetlen, embertelen világot idéz elénk.

„Feláll, a falra akasztott megyei térképhez vezet.
– Ezek lesznek a községeid – mutat négy térképjelre Csát körül. – Talán hasznát veszed, ha elmondom róluk a legfontosabbakat. (…)
– Itt kell a legjobban vigyáznod! – figyelmeztet. – A falu besúgókkal van tele, akik lesni fogják minden mondatod. Ha elszólod magad, elsüllyesztenek…”


„Az első küldönc 11 órakor kopog. A párttól küldték. Néhány perc múlva egyenruhában a másik. A rendőrség üzent. Hadarják, azonnal induljak, Bábolna községben a téesz csordája felfúvódott és nincsen állatorvosuk. (…)
Érezhető a rendőrön, hogy másodszorra már nemcsak csevegni jött.
– Sajnálom, Berti – fordul később a csordás felé. – Parancsot kaptam, be kell vigyelek.
– Nem haragszom! – sóhajt a pásztor. – Tudtam, hogy ez következik. Indulhatunk…
A csordás arca kőkemény, szája egyetlen keskeny vonal. (…)
Nézem őket, riasztó a kép. A rendőr a kerékpárt tolja, mellette a csordás bandukol. Körülöttük az őszi pusztaság szomorkodik.
– Néhány évre becsukják… – szánakozik az ősz hajú. – Kár érte, eddig rendesen dolgozott…”


„– Akkor úgy volt vele, mint a nyilasok a háború után… – állapítja meg a gyógyszerész. – Tömegesen léptek be a kommunista pártba, ott egymást igazolták azzal az indoklással, hogy azért lettek nyilaskeresztesek, hogy az ellenség között belülről kémkedjenek…”


„– És az kizárt, hogy közöttünk – mondjuk – besúgó legyen? – teszi fel a kérdést inkább csak önmagának Mária.
Hökkenten nézünk valamennyien. (…)
– Csak azért említem – folytatja Mária –, mert néhány fiúban és lányban nagyot csalódtam az egyetemen, pedig úgy hittem bennük, mint önmagamban.
– Kemény kérdés, és nincs rá csalhatatlan felelet… – gondolkodik Andris csendesen.”

…és vannak benne saját hatalmuktól megittasult párttitkárok… csöndesen fenyegető rendőr nyomozók… ávósok…

De ír nyakas parasztokról is, akik keservesen, szótlanul küzdenek abban a világban, amit mi – de én bizonyosan – élhetetlennek tartanánk. Fogcsikorgatva, konokul, és akkor sem rogynak össze, amikor mi – de én bizonyosan – már zokognánk, vagy ordítva átkoznánk eget-földet.

Kemény, szikár, szívós emberekről ír, akik mellett egy kigyúrt, csillogó filmsztár olyan, mintha pincsi ölebet hasonlítanánk farkasölő pásztorkutyához.

Igazából… fájt ez a könyv. Még most is sajog a helye.

A téeszesítés, a Rákosi-korszak, az ÁVÓ és a pártkatonák kora, amikor az embert nem embernek, hanem darabnak számították. És egy tollvonással el lehetett tüntetni, örökre.

Amikor kiolvastam… furcsa dolog a lélek… még akartam ebből. Még akartam ennek a csodálatos embernek a szívéből, fejéből, lelkéből, tollából meríteni.

A Jó Isten mellém állt ebbéli törekvésemben: azonnal meg tudtam rendelni az antikvárium.hu-ról a másik novellagyűjteményét: „A kacagó harcsa”.
 

Rég volt ilyen becsapós című kötethez szerencsém. Igen, van benne egy olyan novella, aminek ez a címe, hogy „A kacagó harcsa” – de nem sok kacagás van a kötetben…

Inkább nagyon sok elgondolkodáshoz… keserűséghez… veszteséghez… elmúláshoz… Tragédiákhoz.

„Az Öreg hídnál egy német csapattal találkoztunk. (…) Fegyelmezett rendben meneteltek… (…)
Csak éppen, amikor mellettünk elhaladtak, megéreztem, hogy itt valami most nem természetes. Aztán rádöbbentem: azzal a fiúval, ott az első sorban, fegyver, váll-lap, szíjak nélkül, fedetlen fővel két szomorú katona között, azzal a fiúval valami baj lehet. Szőke volt, kék szemű, a bajusza éppen pelyhezni kezdett. Meg nagyon sápadt, és mintha támolygott volna a két másik között…
Gyerek-katona, csak azt nem tudtam, miben vétkezett… Talán azt mondta, az ölésből elég volt… Talán azt mondta, nem harcol tovább… Talán meggondolatlanul elhagyta őrhelyét… Vagy valami nagyobb értéket ellopott…
Szótlanul ballagtunk a réten. Olykor, lopva, hátra-hátranéztem, hogy megtudjam, mi lesz vele… Egészen a megdőlt fáig meneteltek, ott bekötötték a katona szemét.
– Nézd – mutattam anyámnak –, ebben a kora esti fényben milyen szép a házunk… Meg a két fenyőfa a ház előtt…
– Nagyon szép! – mondta az anyám is.
Akkor dördült el a sorozat.
Megtorpantunk, de már semmi sem látszott, a vékony test eltűnt a kora est, meg a távolság mögött.
(…)
A pincében ülök egyszál gyertyafénynél, az ökléket lesem, apró felkiáltójelek. Őket nézem, de a tál tükrében az öklék mögött az a gyermekarc lebeg.”


„Délelőtt, már túl voltunk az érkezésem okozta első örvendezéseken, megkérdezte édesapám, hogy merre jártam, és mi történt velem?
Gondolkodtam, hogy e néhány hónap szörnyűségeiből mit mondjak el? (…) Hogy tankcsapdákat ásattak velem Budapest körül? Hogy két hétig padlásokon bujkáltam nyilas suhancok körül? Hogy később katonaruhába öltöztetett a rettegés? Hogy negyvenen maradtunk életben négyszáz katona közül? (…)
Gondolkodtam és rádöbbentem, hogy ezt most nem szabad elmondani.
– Nehéz volt – válaszoltam. – Egyszer, talán majd évek múlva elmesélem. Most mindössze annyit kell tudnotok, hogy tiszta maradtam a szennyessé vált Budapesten… Hogy egy másodpercre sem lettem embertelen…”

…

Ezek nem horgásztörténetek. Ezek embertörténetek. Olyan embereké, akik néha… olykor-olykor… horgásznak is. De nem a horgászáson, a halakon, a halfogáson van a hangsúly. Hanem azon, hogy emberek vagyunk: hibákkal, erényekkel, és jól-rosszul tesszük a dolgunkat a Földön – nincs közöttünk koromfekete, nincs hibátlanul patyolatfehér.

…és a hibáinkat megszenvedjük, valamennyien. De élnünk kell „velük” együtt tovább… és visszük magunkkal mindet… míg le nem tehetjük „őket” a Végső Bíránk elé.

…

Az jutott eszembe, hogy számomra Zabos Géza (horgász)történetei olyanok, mint Máté Péter dalai.

Mind fáj, mind szívbe markol… mind elgondolkoztat… mind elszomorít… mind önvizsgálatra, számadásra késztet.

„Tisza…
Meleg, csendes július. Csak a sodrás tereli a csónakot. Ismerős partok között sétál velem a folyó.
Ezeken a partokon maradt mögöttem ez életem.
(…)
A Tisza-könyvben azt írtam, hogy talán én is hiányzom majd a folyónak, ha életnaptáramból kitépődik az utolsó oldal is…
(…)
Lassan visszafordulhatok.
A motor hátul halkan duruzsol, a csónak lusta V betűt szánt a tükörre.
A nap még nem kelt fel soha nyugaton, víz nem áramlott a folyók medrében a hegycsúcsok felé. Így kellett mindennek történnie, ahogy történt.
Már nem lázadozom. Béke úszik velem a folyón meg nyugalom. Menedékem lett ez a víz.”

…

Legkedvesebb novellám Zabos Gézától a „Kedves játékot adtál” című.
 

Először (egészen 2020-ig…) csak az 1983-ban megjelent, „Fürdik a hal” című válogatásban olvastam.

De most rátaláltam, hogy az 1987-es „A kacagó harcsá”-ban is megjelent – és itt (és most) már teljesen egyértelmű az, amit eddig csak sejtettem. Ugyanis Zabos Géza itt a novella címe alá azt írta:

„Édesapám emlékére”

…

Annyira szeretném, ha soha… de legalábbis nagyon sokáig… nem felejtenénk el Őt…

Zabos Géza
(1924–1999)




*= Szász Imréhez még egy kis adalék…

Valamikor régen előjegyeztem az antikvárium.hu-n az 1962-ben megjelent „Horgászbottal írtam…” című novelláskötetét – amikor pedig 2018-ban végre a kezembe foghattam… bevallom, tele szaladt könnyel a szemem. Egy régi álmom vált valóra akkor.


Szász Imre
(1927–2003)




**= még egy könyvem van, amiből állandóan két példányt tartok itthon, hogyha az egyik netalán elveszne (vagy elkérné valaki… és véletlenül nem adná vissza… :-P). Ez pedig „Széchenyi Zsigmond – Alaszkában vadásztam” című műve. Pontosan ez a kiadás – mert ehhez nőtt hozzá a lelkem.


2020. március 15., vasárnap

A Beautiful Day in the Neighborhood – Egy kivételes barát & Knives Out – Tőrbe ejtve & Jay and Silent Bob Reboot


Nagyon jó kis filmek… :sör:


A Beautiful Day in the Neighborhood – Egy kivételes barát

„- You love people like me. Broken people.
- I don’t think you are broken.”



„Óh, én is biztos sírnék, ha Levente Péterről készülne film, de amíg ez nem történik meg, addig Fred Rogers filmjén nem tudok sírni-ríni, mint az amerikaiak” – írta egy empátiával és emberséggel jócskán kitömött :NOT: egyén a neten…

…én meg arra gondolok, hogy minek néz az ilyen filmeket. :thumbsdown:

Ami mind-mind arról szól, hogy éld bele magad, vessz el a történetében, és hagyd, hogy magával ragadjon.



Mondta valaki, hogy „sírni KELL” egy filmen?! Tudod – bár neked teljesen feleslegesen beszélek –, mindenkire másként hat egy-egy filmalkotás. Én szoktam sírni filmeken, nem titok, de én ettől érzem embernek magam: hogy képes vagyok mások (fiktív, vagy valós) fájdálma, vesztesége miatt sírni.

Én empátiának hívom – te hívhatod szentimentalizmusnak (vagy… ha kellően rosszindulatú vagy… szenilitásnak is…).

Érdekes, „A Beautiful Day”-en pont hogy nem sírtam – de ettől még bőven megérintette a szívemet, és ugyanaz fogalmazódott meg bennem, mint a film főszereplő újságírójában:

„He's just about the nicest person I've ever met.”

Mert ez mondja, súgja, érezteti veled az egész film, hogy Fred Rogers (Tom Hanks végtelenül empatikus megformálásban :gyógyuljonmegMrHanks!: ) valószínűleg a(z egyik) legkedvesebb ember volt a Földön.

Aki nem mímelt, aki nem játszotta meg magát, aki nem vett fel álságos nyájas külsőt, miközben odabent vicsorgott egy farkas.

Szerette az embereket – és azt akarta, hogy az emberek is szeressék egymást. Értsék meg egymást.
Hogy mindenkinek vannak jó és rossz napjai, és nem ettől jó, vagy rossz egy ember.

„Sometimes people are good
And they do just what they should
But the very same people
Who are good sometimes
Are the very same people
Who are bad sometimes”

És tudod… valahogy úgy van ez, hogy amikor megadatik neked, nekem, nekünk az az áldás, hogy találkozunk egy-egy kivételes, ragyogó emberrel – akkor lehetünk akár megvetőek, cinikusak, nagyképűek is… de az is előfordulhat (olykor-olykor), hogy őket látva mi is megpróbálunk jobb emberré válni. Sőt, azok is leszünk.

És ez a lehetőség bitang felemelő. :respect:

De rajtunk áll, hogy megragadjuk ezt a kínálkozó lehetőséget – vagy nem.

Fred Rogers 1968 és 2001 között mesélt és tanított az USÁ-ban – és generációk nőttek fel úgy, hogy őt nézték.
 


Ha valakit érdekel, hogy milyen volt igazából Fred Rogers és Tom Junod barátsága, érdemes elolvasnia ezt a cikket:



Knives Out – Tőrbe ejtve



Ijesztő és idegesítő… hogy ezt a filmet ugyanaz az ember írta, aki a SW VIII-at…

Mert az SW VIII. a legalja… a Knives Out meg egy bitang jó(pofa) csavaros kis krimi, Agatha Christie nyomdokában – de nem koppintva, nem másolva, inkább szeretettel, értelemmel, értő kézzel tribute-olva. :respect:

Utálom ezt a Rian Johnson csókát.

A neve nekem szitokszóként szolgál.

De… De. Hogy a fene egye meg: a Knives Out egy marha jó film.

Nem. Nem bírok erről többet írni, mert meghasonlok önmagammal – képtelen vagyok dicsérni egy olyan embert, aki három éve minden nap a pokolba kívánok…

Ám a Knives Out akkor is nagyon jó. És ettől meg lehet bolondulni. :gyagya: :-P :-S


Jay and Silent Bob Reboot



Guilty. Pleasure.

Lehet szégyellni, de be lehet vállalni. Én bevállalom.

Szeretem Kevin Smith-et, és szeretem a Jay és Néma Bob filmeket. Mindig is szerettem, mindig is szeretni fogom mindet. :sör: :thumbsup:

A „Reboot” nem egy jó film. Leggyengébb mind közül.

De én képes vagyok ezt (is) másként látni.

Mert, ha úgy nézem, hogy egy, a halál torkából visszajött író-rendező készítette el ezt a filmet, aki éppen ezért már másként látja az életet/életét, és köszönetet akart mondani ezzel a filmmel mindazoknak a barátainak, akik szerették és támogatták, akik előrevitték a karrierét – akik szorítottak érte és akarták, hogy felgyógyuljon.

Ha így nézem – mert így is lehet – akkor ez egy gyönyörű tribute, egy felemelő köszönetnyilvánítás.

És én így nézem.

Shop-stop – 1994
Shop-Show – 1995
Dogma – 1999
Jay and Silent Bob Strike Back – 2001
Shop-stop 2. – 2006

26 éve kezdtél szórakoztatni engem, Kevin Smith – szeretlek érte. Élj sokáig!
:respect:


2020. március 8., vasárnap

Isten most kinyitott egy ablakot nekünk

"A balassagyarmati fegyencek által írt, hangszerelt és előadott dal, mely a Szent Adorján életéről ugyancsak általuk szerkesztett és előadott musical végén hangzott fel először, az előadó termet megtöltő rokonok, vendégek előtt nem csak engem, hanem úgy gondolom, hogy mindannyiunkat meggyőzött arról, hogy van remény, az emberiség nem sárkányfog vetemény, pusztulásra váró szégyene a földnek, hanem Krisztus által megváltott, Isten halhatatlan nagy családja!"

Böjte Csaba testvér
ferences szerzetes






Én pedig csak annyit mondanék ehhez:

"Jézus kiment az Olajfák hegyére, majd kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köré sereglett, s ő leült és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”"

(János evangéliuma - 8. fejezet, 1-11)
 

2020. március 2., hétfő

Zone Blanche – Black Spot – Szólít az erdő s01-02 & Unbelievable – Hihetetlen s01


Megint két eszméletlen remek Netflix-sorozat. :respect:


Zone Blanche – Black Spot – Szólít az erdő s01-02



Ezt a sorozatot direkt nekem készítették. :thumbsup: Misztikus krimi, a kedvencem. :sör:

El is lehet cseszni az ilyeneket – de ez remek lett. :respect:

A világtól majdnem teljesen elzárt francia faluba, Villefranche-ba, amit 50.000 holdas, szinte feltérképezetlen erdő vesz körül, új ügyész, Franc Siriani (Laurent Capelluto) érkezik azzal a céllal, hogy rájöjjön arra, miért történik a városban hatszor több gyilkosság, mint az országos átlag.
 

A város rendőrfőnökének, Lauréne-nek (Suliane Brahim) pedig van egy, a misztikus, kiismerhetetlen, fenyegető hatalommal bíró erdővel kapcsolatos gyermekkori traumája: húsz évvel korábban ő is „elveszett” az erdőben, és csak három nap múlva került elő – úgy, hogy hiányzott két ujja…
 

Ezt az alapfelütést csak fokozza a város „erős embereinek”, a Steinereknek (apa: Olivier Bonjour, és fia: Samuel Jouy) a kavarása – akik semmi mást nem akarnak, csak pénzt és hatalmat.

Bitang jó sorozat nőtte ki magát ebből, gyakorlatilag letehetetlen volt: minden este ezt néztük – és olyan nyomasztó, olyan fullasztó az egész, hogy legtöbbször csak egy részt bírtunk belőle letudni…

De másnap este újra körömrágva lestük a következő epizódot. :respect:

Lauréne és Siriani nagyon jó karakterek: de a többiek is mind-mind nagyszerűen vannak castingolva.
 

A mi kedvencünk Nounours volt (angolban Baloo, magyarban Mackó), a nagydarab, szakállás, meleg, rendőrőrmester, akit Hubert Delattre formált meg. :sör:

SPOILER ON, muszáj. :-) Volt olyan pillanat, amikor Mackó megsérült, és úgy nézett ki, hogy talán túl sem éli – Katicámmal összenéztünk, és egyöntetűen kijelentettük: ha megölik Mackót, nem nézzük tovább a sorozatot! :-OOO De tovább néztük… ;-) SPOILER OFF

Ám Hermann (Renaud Rutten), Leila (Naidra Ayadi), és Camille (Tiphaine Daviot) is nagyszerűek voltak, akiket szerettünk, akikért izgultunk. :thumbsup:

(Személyes érintettség: megdöbbentő volt számomra, hogy Tiphaine Daviot mennyire hasonlít a régi, gimis barátnőmre… :eeekkk: )
 

Az Erdő Ura meg… hááát… nem mondom, hogy nem volt paráztatós… :-OOOOO
 

Eszméletlen mázli, hogy most szakadtunk rá erre a szériára, ugyanis 2017-ben készült az első évada – olyan cliffel a végén, hogy tökön szúrtam volna magam, ha nem nézhetem nyomban a következő évadot…! :-OOO Ami csak 2019-ben készült el… :-P

De a mi élményünk így töretlen és teljes volt. :thumbsup:

Bitang jó misztikus (horroros…) krimi a Zone Blanche – szerintem vétek kihagyni. :sör:


Unbelievable – Hihetetlen s01



Húúú… ez meg a másik fele. :respect:

Megtörtént eseményeket feldolgozó krimi – „true crime” hangulattal. :thumbsup:

Egy sorozat-erőszakoló utáni nyomozást mutat be, két szálon: az egyik szál az első áldozaté, a fiatal, 16 éves Marie Adler-é (Kaitlyn Dever); a másik szál két nyomozónőjét Rasmussen (Toni Collette) és Duvall (Merritt Wever).

Azt hinné az ember, hogy a misztikus horrort volt a rosszabb/nehezebb nézni – de ez nem így van.

Annyira félelmetesen realisztikus volt (a valójában, a valós életben is megtörtént!) események bemutatása, hogy az embernek felfordult a gyomra… és elszorult a torka…

Megvan, vagy megvolt nektek is az az érzés valaha, hogy néztek egy sorozatot, és úgy vagytok vele: nem akartok, nem bírtok belőle több epizódot megnézni – elég volt!

Aztán másnap este megint leültök a tévé elé, mégis indítjátok a következő részt – mert tudni akarjátok, hogy mi lesz…

Ilyen sorozat az Unbelievable.

…

Mafla férfi vagyok, igazából a legutolsó rész end creditét bámulva (nem bírtunk felállni a kanapéról Katicámmal, csak néztük a stáblistát…) eszméltem rá arra, hogy ez egy nagyon komoly női sorozat volt. És egy fikarcnyit sem éreztem benne feminizmust, „feminista csatakiáltást”…

Nőket bántalmazott benne egy férfi – férfi nyomozók pattintották el/le az ügyet – igazából csak három-négy olyan férfi mellékszereplő volt benne, akik szimpatikusak voltak a nézőnek: a többi konkrétan aljadék, ocsmány szemétláda, vagy „csak” nemtörődöm, közömbös bunkó.

Mégis: annyira éreztem, hogy… igen, ilyen a valóság, cseszd meg! így bánnak a női áldozatokkal, ilyen a világ!... hogy egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy elfogult, vagy feminista lenne.

A nyers valót nyomta a képembe… és nem tetszett az, amit láttam.

…



És a legvégére két idézet:

„Golden Police Detective Stacy Galbraith, one of the lead detectives in the case that inspired 'Unbelivable' told Women’s Health: "The investigation is well-represented. The chronology is slightly different, and they added some dramatic flair, but as far as the victims, and the investigation, they did a great job. It’s a good portrayal of us."”


„Marc O'Leary the real life rapist was sentenced to 327 1/2 years in prison”

…