2016. március 5., szombat

Le concert – A koncert & Dieci inverni – Tíz tél & Mojin – The Lost Legend



Egy meglepően remek film :thumbsup: – és két… hm… „futottak még” (erre a kettőre nem is akarok/fogok sok karaktert pazarolni). :-/


Le concert – A koncert


Ez volt ám a fantasztikusan kellemes meglepetés! :sör:

Gondoltam, hogy valami vicces marhaság, ami szódával elmegy – de annál jóval több lett. :thumbsup:

Mert nevettünk rajta sokat, remek egyedi karakterek sorakoztak fel benne, felcsendült benne számtalan csodálatos dallam-zene, és közben kibontakozott előttünk egy régi dráma, egy nyomasztó tragédia, amit főhősünk-főhőseink megpróbálnak elmondani, feldolgozni.

Így egyben volt nagyszerű alkotás. :respect:

Hogy alapvetően miről is szól?

„Brezsnyev idejében Andrej Filipov (Alekszej Guskov) világhírű művész volt, a Bolsoj zenekar karmestere, de miután zsidó zenész-kollégái védelmére kelt, nyilvánosan megaláztá,k és a nép ellenségeként megfosztották rangjától és munkájától. 30 évvel később a zenekar székhelyén – ahol takarítóként dolgozik – véletlenül hozzájut egy hivatalos felkéréshez, és magát a Bolsoj hivatalos karmesterének kiadva, az általa összeverbuvált, régi zenészekkel fellépni indul, Párizsba.”


Az orosz-francia-olasz-román-belga koprodukcióban készült alkotás igazán színes színészi kavalkádot, és sokszínű/szintű történetet hoz tető alá, ahol az ember nem is tudja, kit szeressen a legjobban.

Oké, a két főszereplő drámája, a karmester Andrej „The Maestro” Filipov (Alekszej Guskov), és a szólóhegedűs, Anna-MarieJacquet (Mélanie Laurent) a maga szintjén a legizgalmasabb, de mindkét karakter (színész) inkább visszafogott játékával tűnik fel, és amikor egy-egy ilyen szereplő tud izgalmat, mélységet adni a történetnek, itt láthatóan – drámájuk ellenére – nem válik a történetmesélés előnyére két ennyire introvertált főszereplő.

Talán a mellékkarakterek extrovertáltsága hivatott volna pörgetni a cselekmény: de ott meg mondhatom, hogy a nagy többséggel átestek a ló túloldalára: azaz a zenekar nagyjára még csak nem is emlékszem, hogy ki-kinek a fia-borja. :-/

A zsidó apa és fia duó meg egyenesen túlpörgetett paródiahuszárok voltak, akiken az idő előre haladtával egyre kevésbé lehetett mosolyogni – míg a végén el nem jutottunk az totál idegesítő, tök felesleges figurák szintig. :-PPP

Ám szerencsére volt három olyan remek, fontos mellékszereplő, akiknek a vállán nyugodtan pihent a film gerince. :sör:

Ivan Gavrilov (Valerij Barinov), a Bolsoj volt KGB-s turnészervezője; a vezető csellista Sasha (Dimitrij Nazarov); és a roma szólóhegedűs, Vaszilij (Anghel Gheorghe). :respect:


Ők hárman tették a legtöbbet azért, hogy a film ne fulladjon se szentimentalizmusba, se unalomba, se bohócparádéba, és a komoly zene megcsúfolásává se váljon.

Hármuk közül leginkább Anghel Gheorghéról szeretnék szólni, akinek virtuóz hegedűjátékát csodálva még én, a laikus is leesett állal respektáltam, és valahogy az a fixa ideám lett, hogy ez az úriember valóban igazi zenész lehet. :respect:


És naná, hogy az! :sör:


Ő a „Taraf de Haïdouks” nevű román zenekar hegedűse, akik már több lemezt adtak ki (többek között a Maškaradǎ címűt, amin Bartók és Kodály műveket is „re-gypsyfy”-osítva adnak elő), és annyira világhíresek, hogy Johnny Depp is kiemelten szereti őket, már jártak és zenéltek a házában is, valamint szerepeltek a „The Man Who Cried – A síró ember” című filmjében. :eeekkk:

Természetesen, volt még egy főszereplője a filmnek: a komoly zene, és Csajkovszkij.

És hogy mennyire sikerült ezt úgy interpretálni, hogy ne „feküdje meg” egy átlagos, a komoly zenében netalán járatlan ember gyomrát? Hát, a magam részéről a végén úgy voltam vele: lehet, hogy meg kellene hallgatnom egy-két Csajkovszkij művet. Ami azért szerintem nem kis szó. :respect:


Nagyszerű élmény volt ez a film – és örülök, hogy rajta keresztül megismerhettem egy kicsit Csajkovszkijt, Anghel Gheorghét, és a Taraf de Haïdouks zenekart. :thumbsup:


Dieci inverni – Tíz tél
 

Camilla (Isabella Ragonese) és Silvestro (Michele Riondino) kapcsolatának tíz évét öleli fel.

Nekem egy csapás volt. :-PPP

Se a lány, se a fiú nem volt szimpatikus, és a tíz éves kínlódásuk egymás körül kábé annyira volt érdekes, mint a vízállásjelentés. :-///

Igazi életrabló. :suxxx:


Mojin – The Lost Legend


…amikor a kínai filmesek valamiféle érthetetlen apropóból kifolyólag eljutnak oda, hogy meg kéne csinálni a Tomb Raider, a Múmia, és az Istenek fegyverzete keverékét.

Aztán lesz belőle egy ilyen film, amivel… hááát… legalábbis nem nagyon vagyunk előrébb, ugye. :-/

A karaktereket meg hagyjuk már, mert ilyen kétdimenziós, kartonból kivágott figurákat szerintem a 2 éves Máté fiam is összehoz, ha kicsit rákoncentrál. :-/

Nem akarok olyan, szerintem totál bullshit dolgokat benyögni, hogy „de bezzeg szép a látvány”, mert az ilyenektől én is agylobot kapok – viszont mást meg nem nagyon tudok a javára írni. :-P

Meg legalább rövid volt, ugye.

Nem. Még az se.
:afrancba:
:-PPP

2016. március 2., szerda

Tokyo Ghoul s01 & Overlord s01



Nemrégiben olvastam a sorozatjunkie-n egy cikket „Animék mostanság?” címmel. :sör:

Már a jó múltkor is nagyon örültem az „Anime: melyikkel kezdjem?” című posztnak – és annak a cikknek, valamint természetesen  a hozzászólóknak :sör: köszönhetően fedeztem fel magamnak az „Attack on Titan”-t. :thumbsup:

Szóval, kösz Winnie, hogy időről-időre felbolygatod ezt a dolgot. ;-) :sör:

A februári cikk alatti hozzászólásokból szemezgetve a címben említett két szériát csíptem ki magamnak, és elmondhatom, hogy az egyik brutálisan bejött  – a másik meg inkább ígéret maradt…

Bár a „brutálisan bejött”-höz hozzátartozik, hogy nálam még mindig (eddig…) a „Titan” maradt a numero uno. :sör:
(És nem, a filmváltozat nem tetszett :-/ néztem-nézegettem… aztán kikapcsoltam. :-((( )


Tokyo Ghoul s01


Huhhh… Nagyon ütős volt, nagyon véres és nagyon brutális. :eeekkk: Már az elején tudtam-vártam, hogy ez lesz, ezért mertem is remélni, hogy amolyan „felnőtteknek szóló” animét fogok ki.

De amennyi gyerek és ijfú/fiatal felnőtt karakter volt benne, szvsz ez is megmaradt „young adult” szinten, amit azért egy kicsit csalódásként éltem meg: ám egyébként meg teljesen normális, hogy egy _animét_ (ember! egy animét! :-) ) nem a 40 fölötti, „gyermeklelkű, rajzfilmrajongó, félig infantilis” vénekre lőjenek be. ;-)

Ám korántsem bántom ezért a szériát! Elég komoly, néha már-már horrorba forduló képi világával, és döbbenetesen mély, morális és erkölcsi vívódásaival a gyermek/ifjú felnőtt szereplők ellenére inkább az „old adult” :-P nézők lehetnek igazi befogadói ennek a szériának, ami jóval többről szól, mint puszta, véres hentelés. :respect:


Na, most akkor young vagy old adult? Döntsem már el végre… :-P ;-) Oké: legyen mégis – a rengeteg tizenhuszonéves karakter ellenére – jobban az idősebbeknek szóló: egyrészt véressége, másrészt morális kérdései, nyomasztó miliője miatt. :sör:

Most, hogy ez ilyen jól megbeszéltem magammal :-P ;-) talán köhöghetnék végre pár szót a szériáról is. :-)

Tokióban (naná, hogy ott! :-P ;-) ) az emberek napi szinten együtt élnek a ghoul bűncselekményekkel, és – tudtukon kívül – a ghoulokkal is, akik elrejtik valódi mivoltukat, és elvegyülnek.

Ám mivel a ghoulok _csak_ emberhússal tudnak táplálkozni, így vannak a „békés egymás mellett élésben” némi nehézségek.

Különösen úgy, hogy vannak ghoulok, akik konkrétan az „élelemforrás” (aka. az emberek) feletti uralomra törnek – míg mások megpróbálnak beilleszkedni az emberi közösségbe, és napi táplálékforrásukat nem gyilkolással, hanem… hm… „egyéb módokon” beszerezni.


Ebbe a szubkultúrába kerül be főhősünk, Kaneki, aki egy műtét után vesz észre magán furcsa jeleket, és hamarosan rádöbben, hogy félig ghoullá változott, és korábbi (emberi) életének vége.

Így kerül be az Anteiku kávéházba, ami egyfajta menedéke a beilleszkedni kívánó, vagy éppen menekülő-bujkáló ghouloknak, ahol ember és ghoul egyaránt megfordul.

Kaneki hamarosan megismeri az Anteiku ghouljait, valamint a speciálisan ghoulokra vadászó különleges szervezetet, a „Comission of Counter Ghoul”-t, vagy másnéven a „Gerléket/Galambokat”.

…és végül természetesen megismeri az emberek leigázására törekvő ghoulok szervezetét, „Aogiri Tree”-t is.

 
Igazából nem nagyon érdemes mást mondani az alapfelálláson kívül. Talán csak még annyit, hogy nem egy „egyvágányú” a sztori, és a nézőpontváltásokkal jó pár karakter motivációit megismerhetjük, amik egészen új megvilágításba helyezik a tetteiket – sőt, menet közben korábban még „fixen jónak” vagy pont „fixen rossznak” _elkönyvelt_ szereplőkről változik meg a véleményünk: és ezt roppantul élveztem. :sör:

Nagyon remek kis széria, pörgős-nyomasztó-izgalmas – néha kényszerítenem kellett magamat, hogy a részek végi cliff ellenére SE nyomjam rögtön a következő részt, hanem menjek végre aludni… :-)
 

De így is volt olyan, amikor 3-4 rész egyszerre „szaladt le a torkomon”, mert nem lehetett abbahagyni! :thumbsup:

Már beszereztem a második évadot is: folytatom tovább.

Kell-e ennél nagyobb elismerés?! ;-) :sör:


 Overlord s01
 

Nagyon remek felütés, marha érdekes alaphelyzet: egy fantasy rajongó (netalán szerepjátékos, vagy gémer) részére igazi lubickolás – ám mégis úgy érzem, hogy a java még benne maradt a témában, és igazából csak egy el(túl?)nyújtott felvezetést kaptunk.

Egy Yggdrasil nevű számítógépes, online, fantasy-szerep-kalandjáték (talán az MMORPG a szakkifejezés erre?) utolsó óráját (perceit) éli, és egy Momonga nevű szerepjátékos elhatározza, hogy a szerverek lekapcsolásáig a játékban marad.

Nem is csoda, hiszen a játékban gyakorlatilag a „csúcson” van: egy Nazarick nevű klán vezére, egy brutálisan feltápolt lícs képében.

Főhősünk nosztalgikus szomorúsággal végigjárja a hűséges (és néma) NPC-i körében a vára termeit – majd döbbenettel tapasztalja, hogy a szerverek lekapcsolását követően is „él” a játék: és elképedését látva az NPC-k érdeklődni kezdenek hogyléte felől.

Amitől persze menten leesik az álla…

…ám utána már nyomban elkezdi felmérni a helyzetét, és klánjának minden (szintén irtózatosan feltápolt) NPC „floor guardian”-ját összehívja, és örömmel észleli, hogy azok hűsége és lojalitása töretlen maradt (karaktere) irányába, valamennyien megadóan-behódolva esküdnek fel neki.
 

De persze a játékban Nazarick-on kívüli világ is változhatott, ezért főhősünk óvatosan kezdi felmérni a külvilágot, és megtapasztalni saját erejét, lehetőségeit és korlátait.

Nem is nagyon merülnék bele jobban a leírásba, viszont nagy szeretettel ajánlom minden érdeklődő figyelmébe az AnimeAddicts oldalán lévő Overlord ismertetőt, ami szerintem páratlanul részletes és átfogó. :respect:

Viszont a saját benyomásaimat megosztanám veletek.

Az volt a legnagyobb bajom, hogy olyannak éreztem (az utolsó két rész kivételével) az egész sorozatot, mintha a brutálisan feltápolt, világhódításra méretezett és termett, elit harci gárda mindössze a szomszéd falu meghódítását merné felvállalni… :eeekkk:
 
Oké, én értem, hogy a főhős óvatosan „tapogatja” a korlátait és lehetőségeit, és nem nagyon akar fejjel a falnak rohanni – de a szomszéd falu temetőjében a helyi nekromantával és havercsajával való tökölődés… hááát… legalábbis kiábrándító (ha nem egyenesen unalmas… :-/ ) volt.

Mint ahogy viccesnek találtam a „kalandozóként” való elhelyezkedését is, egyetlen testőrrel: miközben ketten nem pusztán elfoglalhatták volna, de akár földig is rombolhatták volna az egész várost… :-P

Azt hittem, hogy a kalandozás ad valami pluszt a történethez – mint amikor Mátyás király vándordiák képében járja az országot –, de valahogy sehogy sem éreztem benne azt, amit a főhősünk emlegetett, hogy azért fontos, hogy „elterjedjen a neve”. Basszus! Ha megjelenik teljes haderővel, és legyak egy-két sereget, akkor nem terjed el?! Csak akkor, hogy átkíséri a vajákos segédjét a kísértetjárta erdőn?! :eeekkk:

Mintha az oroszlán bolhára vadászna… :-/

Demiurge és Cocytus elhanyagolását meg személyes sértésnek éltem meg. :-PPP

Szvsz ők voltak a két legtökösebb-legígéretesebb „floor guardians”, erre bakker, semmit nem kellett csinálniuk! Totál háttérbe voltak szorítva – el voltak felejtve… :-///

Node! Mindezek ellenére azt hiszem, hogy belevágnék az esetleges második évadba (ha lenne/ha lesz), mert továbbra is érzem a „szunnyadó oroszlánt” ebben a történetben, és azt hiszem, hogy remek összecsapásokra, csatákra, varázspárbajokra lenne még itt lehetőség: hiszen bitang brutális a felvonultatott erő és arzenál. :sör:


Ám persze az is benne van, hogy csak a következő faluig jutnak ott is, és a helyi boszorkányt kell majd elkergetniük egy légycsapóval… :-SSS :-)

Sokat ígért – keveset adott ez a sorozat, de a fene egye meg: akkor is van benne potenciál.

Nem bántam meg a rá szánt időt. :sör:


2016. február 27., szombat

Phoenix – Phoenix bár & Away We Go – Továbbállók



Két teljesen eltérő műfajú film, de maga nemében mindkettő remek. :sör:


Phoenix – Phoenix bár


Éppen csak véget ért a második világháború, amikor Lene (Nina Kunzendorf) az autóján éppen a kórházba szállít egy gyakorlatilag szétlőtt arcú nőt, Nellyt (Nina Hoss), aki csak valami csodával határos módon maradt életben az auschwitz-i koncentrációs táborban.

Nellyt egy gyakorlott plasztikai sebész veszi a kezei alá, akitől a nő azt kéri, hogy igyekezzék a lehető legjobban rekonstruálni a régi arcát, mert szeretne visszatérni a férjéhez.


Ez a kívánságát sem az orvos, sem a barátnő, Lene, nem támogatják, de Nelly ragaszkodik hozzá.

Így az orvos a lehető legjobban visszaadja Nelly régi arcát, és a nő rögtön szalad is, hogy újra találkozzon a férjével, Johnny-val (Ronald Zehrfeld), aki viszont egyáltalán nem ismeri fel, még így sem.

Nelly-ben egy világ omlik össze, de fogcsikorgatva küzd azért, hogy a férje mégis ráismerjen: ám kiderül, hogy az csupán azért figyel fel rá, mert csak lát némi hasonlóságot benne a volt feleségével, és ezáltal bízik abban, hogy Nelly kellő felkészítés után el tudná játszani a felesége szerepét – így Johnny végre hozzájuthat felesége vagyonához.

És ami a legnagyobb feszültséget okozza ebben a helyzetben: Lene szerint maga a férj adta fel a feleségét, Nellyt a náciknak, amit persze Nelly nem akar elhinni…

…ezért igyekszik minél jobban a férje kedvére tenni, és minél jobban Nellyvé, a régi Nellyvé válni a kedvéért. Még akkor is, amikor maga is megrökönyödik azon, ahogy a férje eltervezi a „nagy hazatérés belépőjét”.

Nelly: „Ez lesz rajtam? Párizsi cipő és piros ruha? Maga szerint így érkeznek az emberek a lágerből? Ezt… ezt senki nem fogja elhinni.”
Johnny:  „Maga is látta milyen emberek járkálnak itt. Hazatérők, sebesültek, megégve, szétlőtt arccal. Senki nem néz rájuk. Senki semmit nem akar kezdeni velük. De a maga arcába bele fognak nézni! És azt majd mondják: ő Nelly! Nelly él! Visszatért és örül! Lenge ruhát vett fel és csodás cipőt, mert örül! …Csak így érjük el, amit akarunk.”

Nyomasztó film, ahogy a néző és Nelly együtt járjuk végig az utat a közös múltban, és egyre nyomasztóbb, ahogy közeledünk a végső revelációhoz…


…de talán az a legnyomasztóbb, ahogy a környezet, a régi barátok, ismerősök reagálnak Nellyre.

Tényleg, mintha senki nem akarna tudni semmit, mintha mindenki legszívesebben homokba dugná a fejét.

Komoly, elgondolkodtató, zavaró és nyugtalanító a film.

Maradandó élmény. :respect:


Away We Go – Továbbállók


Egy babát váró, szeretni való házaspár, szeretni való, kedves, könnyed road movie-ja. :-)

Burt (John Krasinski – The Office) és Verona (Maya Rudolph – The Way Way Back) költözni „kényszerülnek”, ezért végiglátogatják barátaikat és rokonaikat: Phoenix, Tucson, Madison, Montreal, Miami – hátha valamelyik hely (barát/rokon) meggyőzi őket, hogy oda költözzenek, és ott neveljék fel születendő gyermeküket.

Rengeteg jópofa, vagy éppen idegesítő-irritáló helyzet vár rájuk, rengeteg példát (pozitívat és negatívat) látnak, miközben egymást, egymás vágyait és érzéseit is jobban megismerik.


Nagyon szórakoztató film, rengeteg nagyszerű sorozatos arccal (Allison Janney, Melanie Lynskey, Carmen Ejogo, Jim Gaffigan, Josh Hamilton, Paul Schneider), és pár moziszínész remek mellékszereplésével (Catherine O’Hara, Jeff Daniels, Maggie Gyllenhaall) – és számomra a döbbenet, hogy Sam Mendes rendezte az egészet ilyen remekre, akiből ki nem néztem volna eddig egy ilyen könnyed vígjátékot. :shameonme: :eeekkk: :respect:

Egy határozottan kellemes, könnyed, felüdítő élmény volt. :-)