Nógrádi várak...

Szinte hajszálpontosan 20-20 km-re két vár (várrom) is található pusztaberki házunktól, amiket már egy-egy nap fel is kerestünk. :thumbsup:


Drégely vára

A két éppen 70 éves nagyszülő, az 5 éves unoka, és a majd' 50-es én felmásztunk a 444 méteres sziklacsúcsra, ahol a vár (romja) magasodik...

...és emlékünkbe idéztük Szondy György és 146 katonájának múlhatatlan hősiességét.
:leborul:

"Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
   Kelevéze ragyog vala balján."

"Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
   Diadallal várta be végét."

"Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
   Ki miatt lőn ily kora veszte!"

Arany János: Szondi két apródja

Nógrádi vár

Egy másik napon a Nógrádi várat látogattuk meg - melynek története nem oly' annyira dicső, de emléke, romjai még mindig állnak...

Itt, Nógrád megyében, velünk él a történelem, és épp ezért olyan elkeserítő látni, mennyire nem foglalkozik ezekkel a gyönyörű emlékekkel jelenlegi kormányunk.

Drégelypalánkon a múzeumban nagyon lelkes és elhivatott hölgy vezetett körbe minket, és mesélte végtelen keserűséggel, hogy Szondy György heroikus harcának emlékét mennyire nem veszi figyelembe az állam, és mennyire magukra hagyatottan küzdenek a helyiek, hogy megóvják, restaurálják a vár falait.

Nem stadion... nem kisvasút... nem atomerőmű (amit még a dédunokáink és ükunokáink is átkozni és fizetni fognak): hanem MAGYAR HŐSI EMLÉKHELY. Ami tízezerszer többet érdemelne, mint amennyit az első három együttvéve! :-OOOOOOOOOO

Persze, mit is várunk egy olyan "embertől", aki azt üzeni vissza egy kilakoltatásra váró 9 (kilenc!!!) gyermekes családnak, hogy "kitartást és további minden jót"... :rotinhell:
:-OOOOOOO :thumbsdown:

Love, Death & Robots s01 and Castlevania s02

Katicám mindig idegrohamot kap, amikor meglátja, hogy rajzfilmet nézek… :-)

Na, nem akkor, amikor Mátéval nézem a Dzsungel könyvét, vagy a Sam, a tűzoltót :-) hanem amikor a saját örömömre nézek  valami remek felnőtteknek szóló rajzfilmet – no, azért nem hentai-t… :-D.

Megmondom a frankót: marhára nem érdekel, hogy kinek-mi a véleménye arról, hogy imádom a rajzfilmeket, majd’ ötvenesen is – mindig is imádtam őket, eztán is fogom, ha valakinek ez nem tetszik… teszek rá. :-P

De persze az itthoni béke érdekében igyekszem a késő esti órákra tenni eme hobbimat, amikor már nem zavarom vele életem párját… ;-)

Így toltam végig a Love, Death & Robots 18 részét, és a Castlevania 8 epizódját is, nemrégiben. :sör:

Love, Death & Robots s01

 

Igazi rajzfilmtechnikai bemutató, igazi ötletparádé – de mint olyan, nyilván nem is jöhet be mindegyik mindenkinek.

Vannak benne szvsz remekbe szabott alkotások, vannak benne remek ötletek – és akadnak nem annyira jó ötletekre épített, egyszerűbb… vagy nem is „egyszerűbb”, hanem nekem annyira nem bejövő képi világgal bíró gegek is. Amik néha nem is többek: gegek, egy poénra kihegyezett/felhúzott… hm… „párpercesek”.

Szóval, akad benne hab és „citrom” is – ha mondhatom így –, de úgy vélem, mindenkinek akad(hat) benne 1-2 kedvence.

Nekem mindjárt három is akadt, amikről szívesen szólnék. :sör:

Persze, gondolhatjátok, hogy „18-ból _csak_ 3 jó?! az nem valami nagy szám… :-P”, de ez azért túlzott leegyszerűsítése a dolognak: szerintem kábé ugyanennyi volt benne a „citrom” is, a többi pedig… érdekes volt, ami tetszett: de annyira nem, hogy felkapjam rá a fejem és felemlegessem.

Szóval, a 18 x kb.15 perc (akadtak ennél rövidebbek és hosszabbak is) egyáltalán nem volt elvesztegetett idő az életemből. :sör: Igaz, néha csak hümmögtem magamban „nem rossz… nem rossz…”, és többször meg azt éreztem, hogy „ebből az ötletből valami többet, jobbat, mást is ki lehetett volna hozni, ami jobban horzsolna… ehhh”. :-/

De jöjjön az én három dobogósom. :thumbsup:

s01e04 – „Suits”

Imádtam a harci gépekben a családjukat, a földjeiket védő farmerek harcát, akik a rájuk zúduló „alien-hordával” csatáztak.

Remek volt a dinamika, tetszettek a fordulatok – a leges legvégén meg főleg nyelt egy nagyot az ember… –, és imádtam a ropogó gépágyúk tüzét. :-D :cool:

Ezt az epizódot teszem az első helyre. :respect:

s01e18 – „The Secret War”

Mindig is élveztem, amikor egy-egy történelmi esemény mellé/mögé/helyére valami fantasztikusat, valami démonit, valami fantasysat tettek, és ezzel egész más megvilágításba helyezték azt.

A II. világháborúban a szovjet hátországban, Szibériában harcoló Vörös Hadsereg alakulat története pont ilyen, akik a „Hádész Hadművelet” következményeivel szembesülnek…

Bitangul tetszett: talán újfent azért, mert itt is „emberek vs. szörnyek” felállás volt, mint a „Suits”-ban.

Más a rajztechnika – de ugyanaz a halálra fittyet hányó, végső elszántság kell itt is, hogy az emberek felálljanak a szörnyek áradatával szemben. :respect:

Szóval, ezt a kettőt ragadtam ki a 18-ból elsőre… majd aztán eszembe jutott újra és újra egy _bizonyos_ epizód, amin egyre többet gondolkoztam… míg végül úgy döntöttem, hogy ott a helye a dobogó harmadik fokán. :sör:

s01e01 – „Sonnie’s Edge”

A jövőbéli Londonban titkos arénaküzdelmek zajlanak: földalatti csarnokokban mentalisták által irányított szörnyek csapnak össze, mint valamiféle rémisztő gladiátorok, és a fogadásokon hatalmas pénzek cserélnek közben gazdát.

Itt követjük nyomon Sonnie-t és két segítőjét, ahogy Khanivore-t harcba viszik a Turboraptort irányító team ellenében.

Remek a szörny vs. szörny összecsapás – és remek a végső konklúzió is. :sör:

Elsőre nem vett meg kilóra, de később… talán a többi, halványabb próbálkozás fényében?... már jó szívvel emlékeztem vissza rá. :thumbsup:

Nekem ez a három sztori volt a kedvencem – találjátok meg ti is a fogatokra valót közöttük. :sör:

Castlevania s02

Az első évad négy része nem vett meg kilóra, nem tagadtam… ám a második évad nyolc epizódja annál jobban bejött. :sör:

Belmont, Sypha és Alucard szépen összeforrtak egy csapattá, ami remekül csúcsosodott ki a s02e07 „For Love” epizódban, amit nem véletlenül értékelnek az imdb-n 9,5-re. :thumbsup:

De nekem nagyon tetszett közben a két kovácsmester, Isaac és Hector története is – amik lezárása nem is annyira „lezárás” lett, hanem inkább „felvezetés”… de ezzel sincs bajom. :sör:

Igazából, annyira bejött az évad, hogy most remek lehetőséget látok arra, hogy itt kiszálljak – nekem pont jó lenne itt és így elbúcsúzni a hősöktől –, de (mivel berendelték a harmadik évadot) nem tudom, hogy képes leszek-e ignorálni a folytatást…

Az első évadot most sem tudom/akarom visszamenőleg felértékelni, akkor sem, ha tudom/érzem, hogy a második évad kicsúcsosodásához volt szükség a felvezető négy epizódra.

Sőt. Most még inkább úgy érzem: „ha a második évadban tudtatok 9,5/10-re értékelt epizódot készíteni, akkor az első (fél)évadban miért nem erőltettétek meg jobban magatokat…?!”. :-P

De a Castlevania s02 nagyon klassz lett, ez szvsz vitathatatlan. :respect:

Avengers: Endgame – Bosszúállók: Végjáték

Megérte rá várni… Megérte kivárni. :respect: :leborul:

(A film elején előttem mindenki dumált a moziban – igen, kedvenc gödöllői mozim, még Pusztaberkiből is odajárok vissza: mert szeretem :sör: –, már pörögtek az első képkockák, mentek a dialógusok: és ezek meg pofázmányoztak. Én meg már szívtam fel a vizet, hogy kinek szóljak (be) először… és arra gondoltam: „na, ezért nem szeretek moziba járni”. :-OOO)

Nem akarok, de szerintem – spoiler nélkül – nem is lehet a filmről beszélni: inkább beszélek arról, hogy milyen hatással volt rám. Ha ez nem érdekel valakit, megértem, nincs harag. :sör:

Fájdalom.

Basszus, az elején annyi fájdalom volt bennem, hogy azt el nem lehet mondani. Mert átéltem és átéreztem, amit ők – és nekik nagyon fájt.

Mindenki próbálja valahogy feldolgozni a fájdalmat… kinek jobb, kinek rosszabb ötlete van erre…

De a veszteség érzete átitat mindent, hogy valami elmúlt… hogy valami nincs többé.

Remény.

Aztán jött, és felcsillant valami. Egy szalmaszál lebegett az égen, hogy aztán a kétségbeesetten kapálózó keze mellé essen a tóba.

És megragadtuk, valamennyien.

Nevetés.

Nevettem hosszan, sokat, önfeledten. Mert tudtak olyan poénokat adni közben, amin felderült a lelkem.

…de a lényeg közben nem veszett el, hogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodunk. A tét közben nem vált kicsinnyé, bagatellá.

Könnyeztem.

Igen. Mert megindító volt, ami történt. Nem szuperhősös, nem übermensch, nem földönkívüli – egyszerűen emberi. Szerethető, megérthető… átérezhető.

…és jött „A Csata”.

Életem legepikusabb, legheroikusabb, legmonumentálisabb Csatája. Egy olyan Csata, amikor az ember egyszerre akar sírni, nevetni, kiáltozni és ujjongani.

Megismételhetetlen. Feledhetetlen.

Aztán megint sírtunk… azt hiszem, többen is…

A mozi elcsendesedett: nem motoszkált, nem köhögött, nem rágcsált senki – vágni lehetett a csöndet, és érezni, ahogy 160 ember visszafojtott lélegzettel él együtt a filmmel.

(Ekkor arra gondoltam – büszkén és elégedetten –, „na, ezért szeretek moziba járni! az ilyen pillanatokért!”.)

Aztán megint nevettünk, nevettünk. :-DDD

…majd ismét csöndes elégedettséggel dőltünk hátra, ahogy egy csodálatos karakter csodálatos befejezést kap. Már nem sírtunk, nem nevettünk – csak elomlott közöttünk „A Jó”.

Hogy Jó az Élet… hogy a helyére kerül minden… hogy a Hősök Emberek is… és hogy senki sincs egyedül a harcban…

Jó, jó, az ember ezt tudta-hitte eddig is: de az, hogy egy szuperhős film erre erősít rá… nekem gyönyörű.

„Szuperhős film”… nem tudom, nekem ez degradálóan hangzik az Avengers utolsó két részével kapcsolatosan.

Sokkal emberibb, sokkal emberközelibb ez az alkotás, mint bármelyik – annyi érzelemmel, érdemmel, és humánummal megpakolva, mint még soha más.

Csodálatos lezárása a Avengers-sagának – vártam és hittem, hogy jó lesz… de túlszárnyalta minden várakozásomat.

Jó volt látni, öröm volt részese lenni, élmény volt együtt menni vele az úton.

Köszönet érte, Mindenkinek, akinek része volt benne.

:megarespect: :leborul:

Boku dake ga Inai Machi – Erased s01

Nah, térjünk vissza a régi kerékvágásba. :sör:

Nem sok filmet-sorit néztem a „nettelen” időszakomban, de néhányat azért igen – és most egyáltalán nincs kedvem a szah… sza… sza’l, a „citrommal” újrakezdeni a blogolást, hanem inkább mondanám a jót. A bitang jót. :thumbsup:

Már egy jó ideje betárazva várt ez a 12 részes anime a gépemen, hogy majd egyszer sorra kerítsem – és most végre meg is tettem. És egy egészen eredeti, nagyszerű élménnyel lettem gazdagabb. :respect:

Ez egy sci-fi, időutazós anime (asszem Justin és Winnie lesznek/lehetnek a célközönsége – mármint rajtam kívül, ugyebár… ;-) ), ami nem holmi vidámkodós, „chibis” kacagánnyal vág neki a témának, hanem… valami nagyon keménnyel.

Gyerekeket ölő sorozatgyilkossal.

…

Ha sikerült az első döbbenetetekből felocsúdnotok (nekem is beletelt egy kis időbe, amikor olvastam róla…), annyit azért gyorsan leszögeznék: nem valami véres horrorról van szó. Ami történik, az képernyőn kívül történik, „nem látunk” belőle semmit – de így is bitang nyomasztó…

A történetről.

2006-ban járunk, a 29 éves Satoru Fujinuma szeretne manga rajzoló lenni, de áttörés nem igazán jön, ezért pizzafutárként keresi kenyerét.

Fujinuma nagyon melankolikus, búval bélelt, enervált, sosem mosolygó fiatalember – de néhanapján különleges dolog történik vele.

 

…és ilyenkor mindig megment valakit – valami végzetestől.

De ezt az „eseményt” nem tudja akaratával befolyásolni – történik, amikor történik.

Ám egyszer csak egy ilyen „revival” során Fujinuma súlyosan megsérül, mire előkerül az édesanyja, Sachiko, és a sérülés, valamint a tévében látott hírek-események kapcsán újra felidéződik mindkettejükben az a borzalmas eseménysorozat, ami szülővárosukban történt, még 1988-ban, amikor Fujinuma 11 éves iskolás volt.

 

…és kiderül, hogy innen eredeztethető Fujinuma melankóliája és végtelen szomorúsága.

Mindez lehetne/maradhatna egy örök trauma – ám hirtelen a múlt árnyai újra előjönnek, és a múltbéli sorozatgyilkos újra lecsap: ezúttal Fujinuma közeli hozzátartozójára, és a helyzet úgy alakul, hogy a rendőrség számára Fujinuma lesz az első számú gyanúsított.

Ám ekkor – olybá tűnik, hogy részben a trauma és a sokk miatt – Fujinuma időugrást él át: méghozzá egy döbbenetesen durvát: visszakerül 1988-ba, 11 éves korába (29 éves emlékeinek, értelmének teljes tudatában), és rájön, hogy meg kell akadályoznia (így, gyermekként) a régi gyerekgyilkosságokat, és így – talán… – megmentheti a jelenben a szeretett hozzátartozóját is.

…és ebből egy nagyon izgalmas, vérre-tétre menő macska-egér harc bontakozik ki, a láthatatlan-ismeretlen, kegyetlen és számító sorozatgyilkossal.

Igazából végig fordulatos és torokszorító a történet – de a 8. résztől még egy nagyon komoly szintet is lép (ott már azért megremegett a hangom egy párszor… de én egy vén szentimentalista vagyok, ugye :-P ;-) ), hogy a befejezésre egy brutálisan erős végkifejletbe torkolljunk. :respect:

Nem tudom, ti hogy vagytok vele. Hogy eszetekbe jutott-e valaha, hogy mi lenne, ha visszamehetnétek az időben, hogy jóvátegyetek valamit, hogy megmentsetek valakit.

Nekem jutott eszembe ez néhányszor…

De Fujinuma torokszorító, körömrágós küzdelmét látva arra gondoltam… ez nem lenne egy könnyű, egyszerű menet: hogy nem jobbra fordulok, hanem balra, és minden rendben lesz.

Sőt, meglehet, hogy olyan áldozatot követel, amire nem számítottam…

Sötét, nyomasztó, félelmetes ez az anime – de egyben felemelő és megindító is.

Hogy megéri küzdeni, tűzön-vízen át, megéri nem feladni.

És hogy nem vagy egyedül.

:respect: :leborul:

Must see.