Hát… eddig tartott. Vagy eddig tartottam magam.
38 évig szerettem az SW-t: 2015-ben az Ébredő Erő
egyszerre töltött el édes-bús nosztalgiával – és ijedtséggel: mert az első SW
film lett, amit csak egyszer néztem meg… De nem adtam fel a szeretetet és a
reményt. Aztán jött 2016-ban a Zsivány Egyes: és a szám íze megkeseredett… és
ezt se néztem meg azóta se még egyszer. De még mindig nem adtam fel.
…ám most feladom. Elég volt. Nem nézek több új SW filmet.
Igazából… most már a régiektől is elment a kedvem.
Hogy „37 éve erre a filmre vártunk”? Én biztosan nem.
Ennyire azért még nem adtam le a mércét.
A Ébredő Erő arcátlanul nyúlta és másolta az Új Reményt –
a Last Jedi pedig… hm… „folyamatosan tribute”-ozik a Birodalom Visszavág előtt.
A másolás nem olyan arcátlan mint korábban, de egyértelműen tetten érhető.
Igazából, egy árva szegmense nem volt a filmnek, amiben/ahol
valami újat, valami frisset láttam volna: csak „újrajátszásokat”.
Igen, 40 év telt el, és még mindig nem jutottunk túl
azon, hogy „van benne jó, érzem, én át tudom állítani!”.
Kérnék és könyörögnék, hogy legyen már valami új
konfliktusforrás – de már nem érdekel az egész.
Járt utat a járatlanért, meg ilyenek, ugye. Az a biztos.
A Hoth-bolygót egy-az-egyben másolni, a Dagobah Yoda-téma
újrája, a Menekülés Los Angeles-ből a főpoént átvenni… áh, hagyjuk a fenébe.
Sokszor fészkelődtem kényelmetlenül a helyemen: hol
amiatt, hogy untam a dolgokat, hol amiatt, mert már nekem volt kínos az egész…
Legalább Yodát ne nyomták volna bele, csesszus! De muszáj
volt, nyilván…
A legkínosabbnak a „mindenképpen legyenek új lények”-szegmens
„üldögélő, szabadon megfejhető zsiráftehenei” és a „rágcsávók-klón vicces lundák”
voltak számomra: ha én lettem volna az epizód kreatív lényfelelőse, bizonnyal
most tökönszúrva hevernék egy sikátor mélyén… Így csak a szemem égett ki vagy
két dioptriát, és kétoldali, heveny arcidegzsábát kaptam. De ezzel még együtt
lehet élni.
Azzal nem tudnék, hogy ezeket én találtam ki…
Tudom, hogy mostanában a PC-korrektség hódít, meg a „safe
space”, meg a feminizmus.
Nos, igen korrekt feminista film lett a Last Jedi.
Leia Poe-t üti ki valami energiafegyverrel, Rose Finn-t
sokkolózza le, Rey Luke-ot üti le hátulról(!), Leia és Holdo összenevetnek és
elpoénkodnak az eszméletlen Poe felett, Rose megakadályozza Finn hősies (a
Függetlenség Napjából ismerős…) önfeláldozását, Rey simán legyőzi Luke-ot (ez
viccnek is rossz lenne, de nem az).
Igazából, a film a hülye és állandóan ostobaságot csináló
pasikról és okos, ügyes, felsőbbrendű nőkről szól.
Ez már nem PC-korrekt, ez már a ló túloldalán a talaj.
Csak szólok.
Tudod, amikor a Sith Bosszújában R2-D2 elkezdett
röpködni, akkor azért köptem egy keserűt a lábam mellé…
Most meg Luke csinál egy olyan Jedi trükköt, ami
fényéveket szel át, és amit az egész Jedi Tanács Yodástul sem tudott volna a
büdös életbe’ megcsinálni.
Vannak egyáltalán még szabályok ebben a világban? Vagy
mindenki azt ír bele, amit nem szégyell, és a világ koherenciájára meg lehet
nagy ívben tenni?
…
Arra gondoltam, hogy legszívesebben sírnék: elgyászolnám
a gyermekkori rajongásom végét.
De olyan keserű a szám, olyan száraz a szemem, hogy nem
tudom megtenni ezt se…
Ez már nem az én SW-m.
Vigyétek el előlem. Látni sem akarom többé.
(Szándékosan nem használtam emotikonokat. De bízom benne,
hogy így is átmennek az érzelmeim.)
UPDATE:
Nocsak-nocsak: PewDiePie (a Youtube-on ő rendelkezik a legtöbb feliratkozóval: 58 millió), aki a mai trendiség egyik szószólója - ha lehet így fogalmazni - szintén közzétett egy videókritikát a filmről.
ÁPTUDATA Szám.kettő:
Oké, a RetroShock! videókritikáján olyan jókat röhögtem, hogy muszáj becsatolnom.
:-)))








