Jägarna (1996) – The Hunters – Friss nyomon & Jägarna 2. (2011) – False Trail – Hamis nyomon

Megint két régi filmet csíptem fel, amik – ahogy nyilván a címből is egyértelmű – szervesen összetartoznak.

Kár, hogy eddig kimaradt az életemből, de jó, hogy most végre mindkettőt be tudtam pótolni. :sör:

Nagyon nyomasztó, nagyon sötét film mindkettő – két egymást követő estén megnézni pedig, hát… legalábbis eléggé súlyos teher…

Jägarna (1996) – The Hunters – Friss nyomon

 

„Az a bajom vele, hogy a többi „eszement gyilkolós” filmedet azért tudom megnézni, mert annyira elrugaszkodnak a valóságtól, hogy nem érintenek meg. Ez viszont nagyon durva volt, mert el tudom képzelni, hogy megtörtént… vagy megtörténhet” – mondta a végén, mintegy összegzés gyanánt Katicám. :-)

És nem tudok nem egyetérteni a mondandójával.

Engem utoljára az 1971-es Sam Peckinpah és Dustin Hoffman fémjelezte „Straw Dogs – Szalmakutyák” vágott ennyire gyomron, ahogy látod benne az egyre jobban kitüremkedő, lassan mindent elborító erőszakosságot, kegyetlenséget és végtelen emberi aljasságot. Amitől szvsz az ember legszívesebben hányna, annyira fáj nézni a kiszolgáltatottak nyomorát… és olyan tehetetlen düh gyűlik össze az egyszeri néző gyomrában, hogy napokig nem tud tőle aludni. :-OOO

Eszméletlenül ijesztő, amikor látod, hogy valakik, akiknek megvan az eszköze/fegyvere, a gátlástalansága, az önzősége, az aljassága, valamint morális és erkölcsi kérdésekben a béka segge alatt vannak, ha falkában/csoportban vannak, és erőfölényükkel visszaélve lehetőségük nyílik más emberek testi-lelki kihasználására, testi-lelki eltiprására, akkor azt habozás nélkül meg is teszik.

Ettől az embertípustól kell talán a legjobban félni: akinek fizikai ereje, fegyvere, hatalma van – de erkölcsi-emberi normái meg nincsenek.

Kjell Sundvall rendezte a filmet, aki Björn Calström-mel a forgatókönyvet is jegyzi: nem annak nem találtam nyomát, hogy netalán tényleg megtörtént esetet dolgoztak volna fel…

…de ettől függetlenül bitangul horzsol a végeredmény. :respect:

Erik (Rolf Lassgård), stockholmi rendőr, erőszakos apja temetésére hazautazik a messzi északra, Lappföldre, a szülővárosába, Älvsbyn-be, ahol öccse, Leif (Lennart Jähkel) jelenleg is él.

A temetés után kiderül, hogy Erik (egy stockholmi lövöldözés miatt, ahol szolgálat közben megölt egy embert) áthelyezésre került a helyi rendőrségre, ahol rögtön orvvadászok után kell nyomoznia – akik (ez már a kezdet-kezdetén nyilvánvaló) régi cimborái, rokonai közül kerülnek ki.

És mivel Erik nem egy megalkuvó-szemet hunyó, sógor-koma típus, így az összeütközés elkerülhetetlen.

Elképesztő látni, ahogy a könnyű pénzhez szokott, brahiból-vagánykodva, mindent és mindenkit lesza… harva, a helyi lakosok hallgatólagos szimpátiáját élvezve, a rénszarvasokat szórakozva lemészárló „vadász-gang” saját hülyesége miatt, és a megszokott vastag pénz féltése okán hogyan süllyed egyre mélyebbre, és a „Vezér” nyomában hogyan követnek el egyre kegyetlenebb, elvetemültebb tetteket, csak hogy a lebukást elkerüljék, és Eriket ellehetetlenítsék, elüldözzék.

Ijesztő, sötét film, az emberi lélek _emberi_, legsötétebb bugyrából tör elő – nem csoda, hogy Katicámnak a „torkán is akadt” ez a teljes elembertelenedés, ez a zsigeri lecsupaszítás.

De mégis, mindkettőnknek tetszett annyira, hogy látni akarjuk a „sequelt”:

Jägarna 2. (2011) – False Trail – Hamis nyomon

A filmek „idejében” is eltelt 15 év, és Erik (Rolf Lassgård) kiemelt gyilkossági nyomozóként Stockholmban dolgozik – és ismét szülővárosába, Älvsbyn-be szólítja a rendőri szolgálat.

Ugyanis egy hajtóvadászat során gyilkosságra utaló jeleket találnak a helyiek: és bár tudják, hogy ki lehet az áldozat, de sem annak holttestét, sem a gyilkos fegyvert nem találják.

Erik hazaérkezése, és a nyomozás megkezdése után rögtön találkozik a város „legkeményebb” zsarujával, Torsten-nel (Peter Stormare), akivel – mint kiderül – nem egyezik sem a nyomozásról, sem a feltételezett elkövetőről alkotott képük.

Ám családi kapcsolat is van köztük, ugyanis Torsten a mostohaapja Erik unokaöccsének, Peter-nek (Kim Tjernström) – és ettől csak fokozódik kettejük között a „ki az erősebb kutya” című villongás.

Ezt a filmet is Kjell Sundvall jegyzi, a forgatókönyvet pedig ismét Björn Calström írta, de ebben ezúttal Stefan Thunberg a partnere.

Úgy érzem, próbálták még brutálisabbra venni a történetet, mint az 1996-os „alapfilmet”, de úgy érzem, hogy talán ez csak a gyomorforgatásban sikerült: az első rész „falkája” szvsz jóval fenyegetőbb, mint a magányos, ám de mégoly brutális gyilkos a sequelben.

Valamint, míg tetszett és helyénvalónak éreztem (itt álljunk meg! „tetszett” és „helyénvalónak éreztem” – kérem, hogy ezt kezeljétek a helyén: a film történéseinek előrehaladtával megértettem és elfogadtam, nem pedig…! ugye, megvan ez? köszönöm! :sör: ) az első rész végén történteket, a második rész végén mindezt (valamilyen szinten) megismételni… hááát… legalábbis egy hümmögős szemöldökráncolásra késztetett.

A Jägarna 2. elvetemült gyilkosa kellően erőszakos, hatalommal bíró, és pszichés eset: mindent és mindenkit eltipor, ha a saját biztonságáról van szó.

Nem tudom elhinni, hogy abban a svéd faluban minden eszement, gátlástalan gyilkos a legvégén ugyanarra a döntésre jut…

Nyomasztó, sötét film volt ez is: másként nyomasztó, mint a ’96-os, de ugyanúgy az emberi lélek legmélyebb, legfeketébb bugyraiba vitt… amit az egyszeri néző nem bír látni sem, mert olyan, mintha maga az ördög nézne vissza rá belőle.

Megérte megnézni: de álmomban se jöjjön elő.

(Szép egy ajánlás, tudom: de most ez a legtöbb, ami tőlem telik. :sör: )

Guadalcanal Diary (1943) & Hell Is for Heroes – Hősök pokla (1962) & Midway – A Midway-i csata (1976)

Igen, egyszer kijelentettem, hogy nem rivjúzok régi filmekről (írtak arról a régi „bloggerek” eleget – nyilván…), de most megnéztem majdnem zsinórban három régi „WWII” mozit, és úgy gondolom, hogy ez a „sorozat” megér egy posztot. :sör:

Guadalcanal Diary (1943)

Ezen a filmen konkrétan megdöbbentem: hogy még javában zajlik a II. világháború, és 1943-ban(!!!) már filmet forgatnak az 1942-ben(!!!) történt Guadalcanal-i hadjáratról. :eeekkk:

Richard Tregaskis újságíró részt vett a hadjáratban, és együtt aludt, együtt evett, együtt lapult a lövészárkokban és a bunkerekben a frontvonalban harcoló katonákkal. Ő írta a személyes élményeiből az azonos című könyvet, amiből a film készült.

 

A „Guadalcanal Diary”-t megnézve már jobban megértettem, hogy miért is jött ki ez a mozi még a háború alatt: ez egy propaganda film – szvsz nem is kicsit.

A narrátor („voice over”) egyértelműen – de ki nem mondottan – az író/mesélő hangja, aki/ami nem nélkülözi a pátoszt, a költői képekkel leírt hősiességet, a hazafiasságot. És érezhetően ez utóbbit a nézőben (főleg a korabeli USA nézőben…) meg is próbálják felkelteni: hogyha netalán nem is csatlakozik a filmet követően rögtön a tengerészgyalogsághoz, de legalábbis vegyen pár háborús kötvényt, vagy családi-baráti-munkatársi körben zajló beszélgetéseknél köteleződjön el a harc jogossága, erkölcsi támogatása mellett.

Nem egy rossz cél ez, nem mondom: de én még ilyet nem láttam. Az USÁ-ból biztosan nem. :eeekkk:

Az meg (számomra) külön „poén” volt, hogy a tengerészgyalogosok állandóan énekelgettek: lövészárok ásás közben (amikor csákányoztak is, bonyek!), meg minden. És nem ám valami „Kemények is mi vagyunk/Erősen gyalogolunk/Az erdőben, az esőben, bum-bum-bum!” -féle katona-/kiképzőmenetdalt, hanem mindenféle többszólamú kórusművet is, amit csak mellben erős férfikórusok danásznak úgy általában, akik kiskorukban szolfézsra jártak, meg szabadidejükben kottát olvastak. :-P ;-)

Na, mindegy, propaganda. („Gyere a tengerészethez! Ha leszerelsz, remek sanzonénekes lehetsz!”)

;-)

Szóval, így igazán különleges élménnyé tudott válni számomra a „Guadalcanal Diary” – sőt, propagandája, meg az énekkari fellépések ;-) ellenére ezt a filmet tartom a megnézett hármasból a legjobbnak. :sör:

A történetről nem nagyon mesélgetnék – azt hiszem, elég sokan vagyunk tisztában a Guadalcanal-i hadjárattal, innen-onnan.

Ám a szereposztásról ejtenék egy-két keresetlen, vagy még inkább keresett szót.

Érdekes, vagy… inkább szomorú (így múlik el a világ dicsősége, meg hasonló közhelyek… :-P :-/ ), hogy a film 2001-es dvd-jének borítójának címlapján már Anthony Quinn képe szerepel, aki egy fontos mellékkarakter – de _mellékkarakter_. :-P

De erre nyilván azért van/volt szükség, mert a mai közönség _talán_ még őt ismeri.

És valójában dunsztjuk sincs (félreértés ne essék: nekem se! :meaculpa: ), hogy kicsoda az 58 évesen, 1964-ban elhunyt William Bendix, aki Corporal T. „Taxi” Potts-ot alakította – aki szvsz a főszereplő, és az arcmása a dvd borító hátoldalára szorult.

(Egyébként, az imdb-t olvasgatva észrevettem, hogy Alfred Hitchcock „Lifeboat” című thrillerében is szerepelt, amit láttam – de olyan régen, hogy… arra meg főleg nem, hogy William Bendix kit-mit, és hogyan is alakított benne… :-/ Érdekes, hogy az 1944-es „Lifeboat” a filmográfiájában közvetlenül az 1943-as „Guadalcanal Diary” után következik.)

De talán még Richard Jaeckel, aki Private Johnny  „Chicken” Anderson-t alakította, még ő is „fontosabb”, jobban körüljárt szereplő, mint Anthony Quinn. Talán nem véletlen, hogy a dvd borítón ő szerepel Quinn képe mellett…

Egyébként, ha már Richard Jaeckel: neki _életében_ ez volt az első filmszerepe, 17 évesen, és később számunkra talán legemlékezetesebb alakítása az 1967-es „The Dirty Dozen” MP őrmestere, Bowren. :respect:

Mindenképpen szeretnék még megemlékezni Lionel Stander-ről, aki Sergeant Butch-ot formálta meg, és akit (shame on me, meg ilyesmi… :-/ ) én leginkább (…csak… :-/ ) a „C’era una volta il West” aka. „Once Upon a Time in the West” csaposaként ismerek…

Ismét megerősítem, érdekes film volt a „Guadalcanal Diary”, minden hibája (propagandája) ellenére tetszett, mint ahogy az is, hogy régi, nagy színészeket láthattam benne – döbbenetesen fiatalon. :respect:

Hell Is for Heroes – Hősök pokla (1962)

Időrendben haladok, nem „minőség”, vagy „dobogós helyezések” sorrendben…

…mert kétség sem fér hozzá, hogy a „Hell Is for Heroes” egy nagyon gyenge film.

Merném talán azt is mondani, hogy rossz. :-///

Steve McQueen karaktere nem csak üres, bábszerű, de legalább érdektelen is. :-P

James Coburn tűnik még fel mellette, mint ismert színész, de ő még talán McQueen-nél is szürkébb és érdektelenebb… (Az előbbi kép hátterében látható, ahogy a dzsipet szereli...)

A szereplők névsorában felkaptam a fejemet L.Q. Jones nevét látva – de még véletlenül sem ismertem volna fel… és az se nagyon ugrott be, hogy hol és miben láthattam korábban.

Szerencsére, az imdb _is_ a barátom, szóval ;-) L.Q. Jones-ra leginkább talán a „Lone Wolf McQuade” című Chuck Norris filmből emlékezhetünk, ami kamaszkorom videómozis korszakának egyik legmeghatározóbb élménye. :-)))

(Hja, egyébként most olvastam ki, hogy L.Q. Jones eredetileg Justus McQueen néven született, és az L.Q. Jones nevet élete első filmjében „Battle Cry” (Leon Uris regényéből) alakított karakterétől vette fel. És ugye: „Battle Cry” – tuti, hogy valamennyien olvastuk, ugye?! Ezzel a kör bezárult. ;-­) )

Rém gyenge film a „Hell Is for Heroes” – nem véletlen, hogy a McQueen-filmográfiából eddig számomra kimaradt.

Nektek maradjon ki továbbra is, ha javasolhatom…

Midway – A Midway-i csata (1976)

Megint csak feltételezés: de bizonnyal valamennyien olvastuk Walter Lord: „Incredible Victory: The Battle of Midway” című könyvét.

Én mindenesetre jópárszor, szóval… beleestem abba a csapdába, hogy _nekem_ már nem lehet elég jól filmre vinni ezt a történetet. :-/

A szereposztás impozáns: Charlton Heston, Henry Fonda, Glenn Ford, Hal Holbrook, Toshiro Mifune…

…valahol/valahogy vicces, hogy James Coburn még a film poszterére is rákerült, miközben van vagy 3 (három!!!) rohadt perce a filmben. :-PPP

Mint ahogy Robert Mitchum is rajta van, aki legalább ugyanennyivel büszkélkedhet, ráadásul, végig egy kórházi ágyban fekve… :-PPP

Feltűnik benne a fiatal Tom Selleck is, ami érdekes. :-P

 

Valamint megjelenik benne John Fujioka (Kincs, ami nincs – Kamasuka, Amerikai ninja – Shinyuki (a kertész/ninja mester) ), Pat Morita (Karate kölyök – Miyagi), és Steve Kanaly (Dallas – Ray Krebbs).

Ööö… azt hiszem… lassan felsorolok mindenkit. :-P ;-)

Arra gondolok, hogy talán 1984-85-86 körül kellett volna belefutnom ebbe a feldolgozásba, akkor talán még biztosan lelkesedtem volna érte…

…de most (már) nagyon nem tudok. :-///

Get up, stand up…

„…no time to lose: tonight we’ll break the chains!” – üvöltöttem 1985 tájékán ezt a Trance számot, teli torokból, hallás utáni angolsággal: azaz korántsem szöveghűen, de totál lelkesen. Lázadóan. Bátran. A zárt szobámban, walkmant hallgatva. :-)

 

Szerencse, hogy akkoriban internet híján, amikor a másolt magnókazetták árusítása teljesen normális dolog volt (igazából olyat, hogy „eredeti” magnókazetta, szerintem nem is látott senki…), alkalmam sem nagyon volt megismerni a Trance együttest – csak a napokban döbbentem rá, hogy miféle német(!) (érted, még csak nem is amcsi, vagy angol, hanem német!) „bundesliga” és „discoinferno” kinézetű banda voltak, akiktől akkoriban is kinyílt volna a bicska a zsebemben, pedig _annyira_ azért nem voltam lázadó, hogy bicskával mászkáljak. :-P ;-)

A „Stand up” komédia műfaja se nagyon volt még akkoriban: de már általános iskolás koromban kívülről el tudtam mondani Hofi összes lemezét, karcosra hallgattuk a Humorfesztivál bakelitjeit, a szilveszteri rádiókabaré ismétlését pedig előre bejelöltük a műsorújságban, hogy magnókazettára vehessük azokat, majd gondosan „katalogizáltuk” azokat, évek szerint. Hétfőnként a rádiót hallgatva feszülten figyeltem a „Kettőtől-ötig” kívánságműsort, hogy el-elkaphassak egy-egy ritkaságszámba menő kabaréjelenetet, mint például a klasszikus és etalon „Hófehérke és a hét elgyötört törpe” (Agárdy Gábor, Csala Zsuzsa, Bárdy György, Csákányi László, Kern András) („Bácsalmási művész úr, jelenés!”), vagy a „Kilenc óra előtt” (Agárdy Gábor, Kazal László, Körmendy János, Inke László, Csákányi László) („Ha valamelyikük megkérdezi tőlem, hogy mennyit fut a feleségem százon, két vödör vízzel, azt lecsapom, mint Hansi a makk alsót!”), ami évekig(!!!) csak 7 perc 37 másodpercig volt meg nekem („De hitel az…” – klatty :-((( ), mert nem vettem észre, hogy felvétel közben lejárt a kazetta. Évekig fogalmam sem volt róla, hogy az egész jelenet egyébként 11 perc 52 másodperces…  és hogy egyáltalán: mi a vége?! :-///

Szerettem Markos-Nádast, Maksa Zolit, Nagy Bandót, Sas József lemezeit (Sas-Taps - 1984, TárSASutazás – 1985 – még mielőtt előjönne a „saskabarés” fikázó vinnyogás… :-P ) – és persze Hofi Géza _minden egyes szavát_. :respect:

De Salamon Béla bácsit, Kabos Lászlót, Kazal Lászlót, Kellér Dezsőt, Alfonzót is nagyon szerettem, és tiszteltem.

Mert a nevettetés nagy munka: és a Nagy Nevettetőket hallani-látni mindig csodálatos élmény volt, amit mindig privilégiumnak éreztem.

És tudtam, éreztem, hogy ők is tisztelnek, megtisztelnek engem: az egyszeri hallgatót-nézőt.

Talán valahogy… ez a régivágású, kölcsönös tisztelet, ez a „gentlemen’s agreement” hiányzik manapság az előadóművészekből, stand uposokból.

Persze, nem sírom vissza Buster Keatont (bár az 1927-es „The General” filmje legalábbis zseniális és feledhetetlen… :leborul: ), és nem jajongok afölött, hogy miért nem Harold Lloyd még mindig az etalon (bár az 1923-as „Safety Last!” című filmje elképesztően remek, töménytelen ötlettel és geggel megszórva :respect: ), mert nyilván változnak az idők, és az óra mindig előre halad…

Most is vannak (voltak…) olyanok, akiket szeretek a stand upos fiúk közül: Litkai Gergely, Kőhalmi Zoltán, Hadházi László, Bödőcs Tibor, Badár Sándor, Mogács Dániel – de ugye… jóval többen vannak azok, akiket egyáltalán nem tartok humorosnak. Sőt… :-PPP

És hogy ami miatt most billentyűzetet ragadtam?

Az önálló estjeik – amik (egy kivételével) döbbenetesen nagy csalódások… :-(((

Bödőcs Tibor két önálló estjén döbbentem meg először:  „Az élet értelme és kertészeti tippek”, „Böllérbalett”… Én csípem Bödőcs karakterkifigurázásait, de itt megakadtak az általa hozott (meglehetősen egysíkú…) sablonfigurák-fazonok a torkomon. Túl sok volt. És már nem humoros. :-(((

Ezen pedig megdöbbentem. :-(((

Hadházi László két önálló estje következett ezután: „Méd in Hungeráj” és a „Humorkabaré visszatér 2.”. :-/// Barátaim próbáltak meggyőzni, hogy „de hát Hadházi jó volt!” – de be kell vallanom: szerintem egyáltalán nem. :-/// A „Humorkabarét” konkrétan ki is kapcsoltam. A fene se szenved vele. :-///

Kőhalmi Zoltán önálló estjét szintén kikapcsoltam – mint ahogy Mogács Dánielét is. Ha a fogamat csikorgatom közben, meg fancsali pofákat vágok, akkor… az csak nem szórakozás! Annak meg így mi értelme van…?! :-(((

Ekkor ütött be a ménkő.

Pedig már elhatároztam, hogy többet nem nézek meg egy magyar standupos önálló estet sem, amikor újfent barátaim unszolására megnéztem Kovács András Péter „Ősök és utódok” című önálló estjét – és leestem a székről, annyira tetszett. :eeekkk: :thumbsup:

Annál is inkább, mert mint a fentiekből kitűnik, KAP nem szerepel a kedvenc humoristáim között: és mégis ő vett meg kilóra. :banggg:

Hofi óta nem szórakoztam ilyen jól humorista önálló estjén – ami legalábbis döbbenetes nagy elismerés részemről. :respect:

Nagy lelkesen ugrottam neki KAP másik önálló estjének „Evolúció” – amit menet közben kapcsoltam ki: szintén döbbenten. :-/// Elképesztő, hogy mennyire erőltetett volt, nyögvenyelős, és humortalan. :-(((

Mintha két teljesen más ember készítette volt az „Ősök és utódok”-at, meg az „Evolúciót”. :eeekkk:

Nagy pofára esés volt nekem – de még szerencse is, mert ha netalán az „Evolúcióval” kezdek, el sem jutottam volna az iszonyatosan jó „Ősök és utódok”-hoz…

Nyolc önálló estet néztem meg/próbáltam végignézni öt különböző előadótól: és mindössze egyet találtam bennük, ami tetszett – igaz, az meg felsőfokon.

Ez azért mégis egy csúnya meló, nem? Hogy „átszitál” az ember egy csomó felesleges, hasznavehetetlen percet, abban a reményben, hogy valahol-valamikor majd rábukkan egy aranyrögre. Vagy legalább egy aranypehelyre. :-P

De hogy villantsak a nagyvilág (az USA) stand up-osaira is.

Jeff Dunham: „Arguing with Myself” és „Spark of Insanity” estjeit imádtam, minden ízében. :sör:

Azóta meg nézhetetlennek és értékelhetetlennek találom, bármit is csinál… :-PPP :-((((

Rosie O’Donnell: „A Heartfelt Standup” szerintem unalmas, idegesítő, és humortalan. Nem is bírtam végignézni. :-///

Bill Maher: „Live from D.C.” azért kínlódtam végig, mert érteni akartam: „mi a fenét evett ezen 1,1 millió rekordnéző az HBO-n?!”. De rohadtul nem értettem. Szerintem a leginkább a túlpolitizáltság okán: nekem olyan volt, mint egy választási kampány rendezvénye. :-///

Katt Williams: „Priceless: Afterlife” az első fele (bocs’, nem én mondom: ő mondta így végig!) brutális „nigga-gettóhumor” volt, amin csak ijedten-zavartan pislogtam. „Ez humor valakiknek?! Komolyan?!”. Ám a második fele már számomra is befogadható és értékelhető volt, amit már tudtam élvezni, amin már tudtam nevetni – de az est első felének gyomorbavágó „döbbenete” azért rányomta a bélyegét az örömömre…

Billy Crystal elképesztően fantasztikus önálló estjéről pedig már korábban megemlékeztem egy posztban:

Billy Crystal: 700 Sundays

:respect:

Most így végiggondolva, arra jutottam, hogy az lehetne a megoldás, hogyha valaki _csak_ akkor vág bele egy önálló estbe, ha ahhoz van elég „anyaga” is.

Nem elég, ha van pár geg-ötlete, vagy remekül el tud játszani egy részeget, van néhány családi anekdotája, vagy jól be akar szólni egy-egy kiválasztott „ellenségnek”: vallásnak, népcsoportnak, rassznak, szubkultúrának, satöbbi.

És ha összejött elég anyag, nem kellene megelégedni azzal, hogy a haverok, a brancsbeliek, a családtagok azt mondják rá, hogy „de ügyes vagy! nagyon jól sikerült! énszerintem ez minimum tökéletes” – hanem talán kellene egy mélyebb próbamerítés, egy szélesebb kör visszajelzése, mielőtt kiáll valaki a pódiumra.

Nemrég olvastam a Monty Python csoport munkamódszeréről (talán Eric Idle mesélte), hogy amikor valaki hozott egy geget, és elmondta, csak akkor vették be a műsorba, ha _mindannyian_ nevettek rajta. Ha egy valaki nem, akkor már elvetették, mert akkor „nem humoros”.

Azért ez brutális egy „szortírozás”, nem?! Mert mi van, ha valakinek aznap pont fáj a foga? Akkor egy csomó remek geg ment a morcossága miatt a lecsóba…?! :eeekkk:

Ha nem is ennyire keményen, de… azért kellene egy kis kontroll. Legalább mindenkinek a saját fejében legyen egy vészcsengő, ami megszólal, amikor kényszervigyort, túlzott harsány örömöt, vagy éppen pont kínos hallgatást tapasztal előadás közben.

Mert a stand up könnyedsége éppen nem azt jelenti, hogy félvállról lehet venni, és hitvány, összefércelt poénféléket lehet a közönség közé dobálni. Meg kellene próbálni igényesnek lenni itt is a saját „munkával” szemben, és nem elsekélyesedni

„Humorban nem ismerek tréfát.”

Karinthy Frigyes

Illetve, lehet ilyet is csinálni: de talán nem éri meg, azt hiszem.

Mit is mondhatnék még zárásként… Talán annyit:

„Get up, „Stand Up”, no time to lose.”