進撃の巨人– Singeki no kyojin – Attack on Titan s01

Először is köszönet a sorozatjunkie.hu-nak :sör: mert az ő körkérdésük nélkül Anime: melyikkel kezdjem? soha nem szereztem volna tudomást erről az animéről. És az nagy kár lett volna. :sör:

Mondjuk, indulásnál már az is kiderült, hogy fogalmam sincs arról, hogy mi a „manga”, és mi az „anime”. Ám miután ez jól tisztázásra került ;-) , menten bele is csaptam a lecsóba.

Azaz az Attack on Titan-be.

És egyszerre döbbentem és nyűgöződtem le. :respect:

Félreértés ne essék: nem ez az első anime, amivel találkoztam, és nem aléltam be az első lágy fuvallattól a szék alá.

Vampire Hunter D, Vampire Hunter D: Bloodlust, Afro Samurai, Chihiro Szellemországban, Vándorló palota – ezek mind megvoltak előtte.

Valamint a junkie-s ajánlások közül begyűjtöttem a Samurai Champloo, és a Fullmetal Alchemist: Brotherhood évadait is, és meg is néztem azokból is 3-3 részt, próbából – de… hm… még nagyon finom vagyok azzal, hogy egyik sem „nyűgözött le”, vagy rántott be. :-/

Ellenben a Titan… :eeekkk:

…valami egészen döbbenetes az első perctől az utolsóig. :respect:

Már a felütése olyan, hogy az egyszeri nézőt azonnal berántja: olyan nyomasztó, olyan félelmetes a világa, hogy az embernek az az érzése, mintha egy jéggel teli vödörbe nyomnák a fejét. :eeekkk:

A titánoknak kiszolgáltatott emberek helyzete több volt, mint sokkoló – és ha azt hittük volna, hogy majd az „elitkatonák” jól helyrezökkentik a világ rendjét, és az emberi uralmat… hááát… ennél jobban nem is eshettünk volna pofára.

Ha ez „young adult” (mint ahogy olvastam itt-ott), illetve „tinédzser-kamaszálom” akkor… bakker… szép kis rémálmaik vannak a mai tiniknek. :-OOO

De ettől eltekintve – illetve pont ezért! – piszok jó sorozat. :respect:

Itt nincsenek bérelt helyek a túlélőknek, itt nincs lineáris történetvezetés, hogy a „fiatal beáll katonának, kiképzik, és vezetése alatt győzelemre megy a sereg”. Ajajajajaj… de még mennyire, hogy nincs!

Kár is többet dumálni rajta: ha valaki akar látni egy eszméletlenül nyomasztó utópiát, amiből 3-4 részt meg kell nézni zsinórban, de többet nem bír már az ember… nem is a gyomra, hanem a… lelke, amiben nincs elkerekedett szemmel visongó „chibi” – csak a hidegrázás, és a kilátástalanság eluralkodó érzete… akkor az Attack on Titan a tökéletes választás. :thumbsup:

A magam részéről úgy vagyok vele: várom a következő évadot. :sör:

…és annak az animének, ami a Titan után le akar nyűgözni és be akar rántani – nagyon fel kell kötnie a gatyát.

Boyhood – Sráckor

Ezért utálok agyonhypolt filmeket nézni… mert a várakozásomat az egekbe emeli, és annak aztán piszokul nehéz megfelelni.

Pláne, ha végén értetlenül állok az egész előtt, és arra gondolok, hogy… ez meg mi a fenére volt jó?!

:-PPP

Kezdem azzal, hogy szerintem ez a film nem a „boyhood”-ról szól, hanem a „motherhood”-ról.

De ha tényleg ez a „boyhood”-érzés, akkor köszönöm, hagyjuk. :-PPP

Mert tengve-lengve, érdektelenül-fatalistán, x-box és videójátékok előtt rohadva, piálva-füvezve, meg nem értett zsenit játszva „végigtolni” a „boyhood”-ot… hát az nem egy akkora „flesh” mint amekkorának szánták.

Vagy ez egy átlagos amerikai tinédzser élete? Ne csessz már, ember… :-PPP

Az anya drámája viszont húsba vágott, de keményen: egyedülálló anyaként végighajtani, -gürcölni az életet, miközben az egyik alkoholista férjtől a másikig tántorog, és 100+1x költözik (menekül) végig Texason… :eeekkk:

…és a végén, amikor mindkét gyerek kirepül, ott marad egymaga, az egyáltalán nem „amerikai álom” méretű és minőségű, minimalista garzonlakásában – amiről már az is kiderül, hogy arra is teljességgel alkalmatlan, hogy akár karácsonykor vendégül lássa a két gyerekét! –, akkor az pofon, a javából.

Csak két dolog miatt nem zokog vele együtt néző: először is azért, mert a 12 év vesszőfutása alatt már „megszoktuk” a szenvedését :meaculpa: , másrészt meg azért, mert a rendező igazából nem is foglalkozik vele, amolyan mellékesen keni oda, hogy „hja, hát ő meg megszívta, sorvadhat eztán egymaga a 30 négyzetméteres panelban” – „a mór megtette kötelességét, a mór mehet” (a lecsóba…) szinten. :-///

Az meg, hogy 12 éven keresztül forgatták, általában forgatókönyv nélkül, a dialógusokat is a színészek rögtönözték, vagy hozták össze az előző este… hááát… ezzel sokan biztosan azt látják, hogy nagyon művészi és elkötelezett a rendező, de szerintem ez „bullshit”. Én azon kívül nem láttam értelmét az egésznek, hogy a színészek 12 éven keresztül zajló változását/öregedését sikerült rögzíteni.

Király. Majd be lehet ragasztani a családi fotóalbumba. :-PPP

Ez biztosan egy nagyon nagyszerű művészi eszköz, de én a dokumentarista szintnél nem nagyon tudtam-tudok ennél többet belelátni. :-P

Olvastam itt-ott beájult, lilagőzös, entellektüel ömlengést a filmről, hogy ez micsoda egy megkerülhetetlen etalon lesz a filmművészetben… de én csak egyet kérek szépen: nehogy már ezután ilyen filmeket kezdjen forgatni mindenki, mert sírva fakadok. :-PPP

Vagy tudod mit? Forgassák le a „Száz év magányt”, száz éven keresztül – és az ömlengő kritikusok meg nézzék, orrvérzésig. :-PPP

Deliver Us from Evil – Távozz tőlem, Sátán! & Land Ho!

Deliver Us from Evil – Távozz tőlem, Sátán!

Nem vagyok egy nagy „horror-rajongó”, de az angyalos-ördögös filmek a gyengéim, szóval, muszáj volt erre is beneveznem…

…és majdnem összesza… sza… szakítottam magam tőle. :EEEEKKKK: ;-)

Estére/Éjszakára néztem: nos, ez nagy hiba volt. Kénytelen voltam éjfél utánig nézni még a sportcsatornát, hogy megnyugodjak – pedig most nem is volt NFL… :-P

De most (fényes nappal, ugye…) lehiggadva, és megnyugodva („csak egy film volt, semmi több! lazaság van, meg mittomén!” :-P ) azt mondom, hogy piszokul ott volt a szeren a stuff. :sör:

Oké, elfogult vagyok, mint mondtam volt: a témában nekem Anthony Hopkins „The Rite” filmje is nagyon bejött. :sör:

Vagy emlékezzek meg Denzel Washington filmjéről, a nagyszerű „Fallen” -ről, amit szintén csúcsnak tartok. :respect:

Mondjuk, az Eric Bana által fémjelzett film megy el mind közül a legjobban a horror felé (néhány helyen az olcsó, vásári ijesztgetés, és ripacskodó démonok szintjére is betéved… :-PPP ), azaz van benne… hm… vér és elcsépelt horrorfilmes klisé bőven.

És mégis. :respect:

Valahol, mélyen, legbelül… az ember végig érzi a gyomorremegtető félelmet, és gerinctájéki jeges iszonyatot.

Hogy Ralph Sarchie, az immár nyugdíjas NYPD nyomozó, akiről a főszereplőt mintázták, akinek „Beware the Night” könyvére alapozták a történetet… basszus… Tényleg volt, lehetett dolga ilyesmikkel?!?!

Persze, ezen el lehet hülyéskedni, ki lehet gúnyolni, ki lehet forgatni, le lehet seperni az asztalról – főleg annak, aki ateista.

De én egy ateistának is csak annyit javasolnék, hogy olvassa el egy héten mindennap az index címlapot – vagy nézzen végig egy hétig mindennap egy szabadon választott híradót.

És amikor torkig lesz a képébe toluló emberi aljasságtól, ocsmányságtól, gyerekek, nők, öregek – vagy egész egyszerűen védtelen, kiszolgáltatott emberekkel szemben elkövetett brutális, állatias, minden érzésből kivetkezett féregségtől, akkor egy pillanatra gondolkozzon el: biztosan nincs valami ősi gonosz, ami mindezek mögött áll? Biztos, hogy egyes emberek életútja ide kellett, hogy vezessen?

Én hiszem azt, hogy nem. Nem vagyunk eleve elrendeltek: sem jó embernek, sem féregnek.

De vannak, akik nyitottabbak a fülükbe suttogó ocsmány kísértésre… És ha nincs mellettük egy segítő, szerető, baráti kéz sem, ők maguk is képesek szörnnyé aljasulni.

Mindegy. Ez mondjuk az én… „olvasatom”.

Lényeg, hogy számomra hitelesnek tűnik Ralph Sarchie – akiről szvsz sugárzik, hogy nem egy „fakeface”.

Mint ahogy nekem bejött az Édgar Ramírez által megformált Mendoza atya karaktere, akit a filmesek szintén élő személyekről, Ralph Sarchie mentorairól és segítőiről, Robert McKenna püspökről, és Malachi Martin atyáról mintáztak.

Nagyon kemény film a Deliver Us from Evil. Akár „szimpla” horrornak nézve is – de még inkább, ha annál többnek.

Sarchie: „You see, Father, as we speak, every day, out there, someone's getting hurt, ripped off, murdered, raped. Where's God when all that's happening? Hmm?”

Father Mendoza: „In the hearts of people like you, who put a stop to it.”

Land Ho!

Hogy stílszerű legyek: tele van a hócipőm a „bakancslistás”-filmekkel. :-PPP

Már az „eredeti” 2007-es „Bucket List” sem volt a kedvencem – és még finom vagyok… :-PPP

Ebben a témában a 2003-as „My Life Without Me” az a darab, ami etalon, kötelező és kihagyhatatlan. :respect:

A többi csak rózsaszín, cukormázas köd, félig leeresztett, üres lufikkal, amikről a készítők azt hitték, hogy mondanivaló, meg kézbenrobbanós, hülyegyerekes petárdákkal, amiről meg azt gondolták, hogy menő tüzijáték… :-PPP

Na, pont ilyen a „Land Ho!” is. :-///

Már így is többet beszéltem róla, mint amennyi szót megérdemel. :-PPP

The Maze Runner – Az útvesztő

Oké, oké, oké…

…én kérek elnézést. :meaculpa:

Igyekszem (általában) ritka, elhallgatott/elfeledett, nem a mainstream-be tartozó filmekről hírt adni, de olykor bele-belefutok egy-egy fősodorba tartozó alkotásba is.

Talán ez még nem lenne baj – az (talán) már kínosabb számomra, hogy én, aki leginkább „middleage adult” vagyok, de akár „old adult”-nak is nevezhetném magam :-) belekíváncsiskodok egy olyan „young adult” adaptációba… ami még tetszik is. :eeekkk:

Pedig pont én vagyok az, aki véreset hányok az Alkonyattól, meg az Éhezők viadalától, meg ennek a Beavatott címen futó klónjától…

…erre a Maze Runner meg még bejön. :eeekkk:

De nem tehetek róla, valahogy úgy beszippantott a labirintusos-legyekurásos milliő, a látványvilág, a pörgő akciók – és ráadásul (pont a főhős és a főhősnő kivételével… :-P ) az összes fiatal szereplőt bírtam!

Thomas Brodie-Sangster, Will Poulter, Ki Hong Lee, Blake Cooper

:sör:

Persze, voltak itt is… hm… amolyan fiatalosan (young adult… :-P) „bicegő” megoldások, de én képesek vagyok ezeket nagyvonalúan elnézni és megbocsátani a Maze Runner-nek.

:sör:

És ami miatt még külön áldom és átkozom az egészet, az a ciffhanger-es befejezés: amivel megint megvettek kilóra. :ehhh: :-))))

Tetszett, na.

Nem az év legjobb filmje, nem valami magasröptű, elgondolkodtató alkotás – de nekem remek kétórai szórakozás volt. :thumbsup:

Centochiodi – One Hundred Nails – Száz szög & La jaula de oro – The Golden Dream – Az ígéret földje & Кругови – Circles – Templom a dombon

Régen jártam már erre… mostanában, kissé… még jobban összegyűltek felettem a fekete felhők…

…de bízva a Jó Istenben, remélem, hogy egyszer csak kisüt a nap.

Három film, amiről szót kell ejtenem: mindhárom nagyon komoly, igazi dráma, ami néha fizikálisan fáj… de mégis, mindegyik gyönyörű, emberi. :respect:

Nem tudok, és nem is akarom őket „értéksorrendbe” állítani, ezért a bemutató dátuma alapján, időrendben szólok róluk.

Centochiodi – One Hundred Nails – Száz szög

„- Feltehetek egy kérdést, őrmester úr?

- Tessék.

- Hány könyvet olvasott el mostanában?

- Mostanában nagyon elfoglalt vagyok... Itt nincs idő a könyvekre.

- Elolvasott egy tucatot?

- De mikor lenne rá időm?

- Egész életében elolvasott egy tucatot?

- Egész életemben... azt hiszem igen.

- Ennyi elég, vagy úgy érzi, valami még hiányzik?

- Soha sem éreztem úgy.

- Ez azt jelenti, hogy teljes az élete. Biztosan jó visszaemlékezni rá.

- Jó. Mindemellett, nem panaszkodhatom.

- Én viszont, ha visszanézek, csak a könyvek lapjait látom. Egy életet tele papírral.

- De ön... sokkal több dolgot ismer, mint én.

- A világ összes könyve nem ér annyit, mint egy kávé egy baráttal.”

Szeretek írni, imádom a könyveket – éppen ezért volt számomra nagyon gyomorba rúgó a film felütése.

 

De ahogy peregnek a filmkockák, és egyre jobban mögé látunk a szörnyű tett okainak, én a magam részéről egyre jobban megértettem az indítékokat, és egyszerűen nem tudok nem szimpatizálni az eszméletlenül karizmatikus főhőssel, akit az emberek csak „Jézus Krisztusnak” neveznek… és a film előrehaladtával az a megmagyarázhatatlan érzés uralkodik el az emberen, hogy nem is véletlenül, vagy érdemtelenül… Raz Degan formálja meg. :respect:

A főhős mond ki olyan dolgokat, amitől például a Kedvesem haja égnek állt, és azt mondta, hogy ez „istentagadás”, „istenkáromlás” – de én ezt teljesen másként látom.

Hiszek abban, hogy amikor Jézus másodszor is el fog jönni a Földre, már nem a „bibliai”Jézusként fogja önmagát „ismételni” – hanem teljesen másként fog hozzánk szólni.

Ha ez nem is „lángpallosos igazságosztás” lesz, de biztosan fog olyat mondani, amitől… már bocsánat… köpni-nyelni nem fogunk tudni.

És ezért számomra egyáltalán nem hiteltelen (főleg nem „istenkáromló”) ez a film.

Nagy hatású, elgondolkodtató, fel- és megrázó, mégis szívmelengető film.

Ermanno Olmi írta és rendezte. :leorul:

Must see. :respect:

„- Isten volt jelen azokon az oldalakon, az örök élet szavai, minden gyermekének üdvösségére!

- Isten... Isten a világ mészárosa! Még a fiát sem mentette meg a kereszten!

- Ne káromold! Megsérted a te intelligenciádat is, amit Isten bőségesen adományozott neked! Az Ítélet napján számot kell majd adnod róla.

- Az Ítélet napján Neki kell majd felelnie a világ minden szenvedéséért!”

La jaula de oro – The Golden Dream – Az ígéret földje

Jaj, ne… A három film közül talán ez volt a legnehezebben feldolgozható. Az egyetlen olyan, ami kőkeményen, hideg, jeges kézzel a földön tartotta az embert…

…és nem adott feloldozást. Nem adott reményt.

Mint ahogy a világ sem adott semmit a három főhősnek.

Diego Quemada-Díez filmje három guatemalai fiatalról, akik az USÁ-ba tartanak, a „golden dream”-et hajszolva, benne reménykedve.

Az internet szerint egy „road movie” – szerintem meg inkább „passio”. Nem káromolva, vagy bántva ezzel senkit és semmit. :respect:

Nem, igazából nem tudok mit írni róla: egy szenvedésekkel, nélkülözésekkel, aljassággal, mocsokkal szegélyezett út, amin hőseink vérrel-verejtékkel, foggal-körömmel, főleg sírva, néha alig láthatóan mosolyogva, küzdik magukat az áhított „ígéret földje” felé…

Brandon López, Karen Martínez és Rodolfo Dominguez mintha nem is színészek lennének, hanem tényleg három olyan egyszerű fiatal, akik valóban nekivágnak a világnak: minden tettük, minden gesztusuk hiteles és életszagú. :respect:

Fájt ez a film.

Mégis látni kellett. :respect:

Кругови – Circles – Templom a dombon

Ha valaki mondja, nem hiszem el – hogy egy szerb film lesz az, ami a legnagyobb katarzist hozza.

Döbbenet mekkora ez az alkotás. :leborul:

Megtörtént esetet dolgoz fel, amikor egy jugoszláv háború alatt egy szolgálaton kívüli szerb katonát Srđan Aleksić -et (1966-1993) Trebinje városának főterén, mindenki szeme láttára megölnek saját katonatársai, amikor a szomszédja, egy ártatlan civil muszlim védelmére kel.

Félszavakkal, szinte némán, pillantásokkal, arckifejezésekkel operál: de mindent megértesz benne, kimondatlanul is.

És húsba vág. Feszít, inat metsz… csontot tör, az egyszeri nézőben.

„- Mindig történik valami, ha egy követ dobsz a vízbe... Körök jelennek meg... és gyűrűznek... És mégis... amikor egy férfi jó dolgot cselekszik... a többi embernek ez nem jelent semmit.”

Háborúról, halálról, gyűlölködésről, embertelenségről, aljasságról, igazságtalanságról szól ez a film…

…de az emberségről, a tisztességről, a fel és meg nem adásról, és a megbocsátásról is. :respect:

Mivel nem tudok mindenkit, így csak három embert sorolok fel a film alkotói, szereplői közül.

Srdan Golubović – rendező, valamint az idős Aleksandar Berček és a fiatal Nikola Rakočevič. :respect:

Szerény véleményem szerint mindhárom film érdemes a rájuk szánt időre…

…de talán a Кругови legjobban. :respect: