Сталинград – Stalingrad

Ahogy néztem, sok mindenki megfilmesítette már a Sztálingrád ostromát – csak éppen az oroszok nem.

Nos, ez a hiány most pótolásra került: ami egyrészt nagyszerűen sikerült, másrészt… kissé melodramatikus lett.

A film első 45 perce után elképedten néztem magam elé: két olyan epikus csúcsjelenet ment le, amiktől eldobtam az agyamat. :respect:

Olyan rohamot, amilyet ebben a filmben mutattak, még az életben nem láttam… Csak tágra nyílt szemmel bámultam, és azt mondtam, hogy… ilyen nincs. :respect:

A második heroikus jelenet pedig a zsigereimre, az ősi, atavisztikus ösztönömre hatott: hogy egy férfinek meg kell védenie a gyengéket és a kiszolgáltatottakat. Bármi áron. :leborul:

Olyan lélegzetelállító pillanatok voltak ezek, hogy elképzelni sem tudtam, mivel tudják ezt a film második órájában überelni…

…és a végén nem kis csalódásomra azt kellett megállapítanom, hogy semmivel.

Még megközelíteni se sikerült. :-/

Az első óra olyan dolgokat mutatott, olyan iszonyú kíméletlenséget, olyan mélységes embertelenséget, olyan hősies pillanatokat, amiket látva úgy éreztem…

Mindegy. Éreztem, ahogy.

És sokszor nem az volt a legrosszabb, a legfájdalmasabb, amit mutattak, hanem, amiket a szereplők mondtak…

Beszélhetek erről bármit: a film első órája ledarált, megrágott, majd kiköpött egy sötét sarokba. :respect:

Ám sajnos a második óra már nem tudott felnőni az elsőhöz.

Érzem, hogy azt akarták/akarhatták megmutatni, hogy a borzalmak közepette is szerettek/szerethettek az emberek.

Ez tényleg szép, és tényleg emberi – de nem sikerült melodramatikus felhang nélkül bemutatni.

Szívesen mondanám, hogy az első óra mindent pénzt/időt megér, és érdemes miatta végignyomni a 131 percet, de ez nem lenne korrekt veletek szemben.

Nem rossz film a Сталинград, de talán sokkal több-jobb lett volna, ha a második óra is a harc kilátástalanságára, az ellenállás hősiességére helyezi a hangsúlyt.

Az új évezred orosz háborús filmjei közül továbbra is a Брестская крепость – Brestkaya krepost a legjobb, ami 138 perces játékidő minden egyes másodpercét megéri.

Nem merem/tudom nektek jó szívvel ajánlani a Сталинград -ot, de én – minden negatív megjegyzésem ellenére – egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. :sör:

 

És zárszóként hadd röhögjek már sírva azon az elmés, imdb-s megjegyzésen, miszerint „soviet propaganda film”.  :-DDD Drága, csökött barátom, mutass már egyetlen, _bármilyen nemzetiségű_ háborús filmet, ami nem az adott ország-nemzet önnön propagandája/reklámja/dicsérete lenne.

:moron: :thumbsdown:

Rush – Hajsza a győzelemért

 

Ezt a filmet akartam „összevonni” a Lone Survivor-ral… de nem tettem.

Mondjuk, ilyenkor érzem azt, hogy „gáz”, ha egy filmről nem írok azon nyomban rivjút, miután megnéztem – és közben befigyel egy(-két) másik mozi is, mert ilyenkor a jobb alkotás „elnyomja” a gyengébbet.

És talán nem „dicsérem” érdemeinek megfelelően.

Így járt most a Rush is, amit pedig nagyon vártam, kifejezetten tetszett – de szvsz nem említhető egy napon/lapon pl. a Lone Survivor-ral…

Na, mindegy. Shame on me. Vagy them. Vagy blame it on the boogie… :-P ;-)

De térjek végre rá erre a Lauda mozira.

Mert ne tévedjen el senki: ez egy Niki Lauda életrajzi film.

Hiába tolják a plakátokon Chris „Thor” Hemsworth-öt, mert ő jobban eladhatóbb/ismertebb/jóképűbb, mint Daniel Brühl – ezt a filmet akkor is az „ismeretlen” német színész viszi a hátán és adja el. :thumbsup:

 

Lehet ennek az az oka, hogy Lauda/Brühl narrálja és fogja keretbe az egész alkotást, így a mélyebb rétegekben is jelen van.

Talán közrejátszhat ebben az, hogy Niki Lauda él, és Daniel Brühl, valamint Peter Morgan forgatókönyvíró heteket töltöttek el vele beszélgetve, ezáltal sokkal markánsabban, sokkal életszerűbben van jelen az ő karaktere.

De az is benne van a pakliban, hogy Hunt karaktere, mint… hm… „laza playboy” (talán így fogalmazom meg a legdiplomatikusabban… :-P) meglehetősen „sekélyes” figura.

Az élet/A nők habzsolásán kívül nem sok mindent villant fel, ezért eléggé egyvágányú a felépítése, és a karaktervezetése.

Ha készítők esetleg arra gondoltak, hogy a feleség-szál fogja árnyalni a Hunt-képet, akkor jelenteném innen, hogy ez nem jött össze. :-P

Lauda végig jóval nyomatékosabban jelen van, sokkal jobban érthetőbbek a motivációi, az indítéka, sokkal érdekesebb, félelmetesebb, megrázóbb a története, mint Hunt-é.

 Érdekes és izgalmas alkotás lett, de a végén számomra nem Hunt diadala jelentette a csúcspontot, hanem Lauda szavai, amikor arról beszélt, hogy készülni kell/kezd a következő szezonra, és motiváltabbnak tűnt, mint valaha.

Valamint nem tudok elmenni amellett sem, hogy az 1976-os év Hunt és Lauda micsoda nagyszerű küzdelme lett volna. Mert szvsz egyáltalán nem egy „nagyszerű”, főleg nem egy „fair” küzdelem az, amikor az egyik fél majdnem halálra ég, majd kihagy a szezonból 42 napot… :-///

Szóval, ha szívesen megnéztek egy Lauda életrajzi filmet, akkor a Rush pont egy nektek való alkotás.

 

Ha egy Hunt életrajzi filmre vagytok kíváncsiak… akkor arra még várnotok kell, azt hiszem.

Lone Survivor

Egy dupla posztot terveztem írni, de belátom, hogy ezt a filmet nem szabad összevonni egy másikkal. :respect:

„I, I wish you could swim
Like the dolphins, like dolphins can swim”

Másfél óráig szidtam ezt a mozit, és szítottam magam, hogy írjak egy olyan rivjút róla, ami lekapja a tíz körméről az amerikai katonai hősfilmeket…

…másfél órán keresztül készültem arra, hogyan fogom ízzé-porrá cefetelni az idióta katonai propaganda filmek újabb prominens képviselőjét, amik mind arról szólnak, hogy néhány nyomorultat bedobnak az ellenséges vonalak mögé, segítséget ígérnek nekik, amit aztán nem kapnak meg, és ha kikecmeregnek a rájuk borított trágyahalom alól, akkor véres kardként hurcolják körbe a médiában, az „Újabb Nagy USA Hős” pecséttel ellátva… :-PPP

Másfél óráig csak ez fortyogott a fejemben.

Ám az utolsó 30 perc olyat odavert, hogy köpni-nyelni nem tudtam. :leborul:

Bááár… az igazat megvallva, nyelni tudtam. A könnyeimet, befelé. :respect:

„We can beat them, just for one day
We can be Heroes, just for one day”

Nem kétlem, hogy az utolsó félórában is „játszottak” az érzelmeimmel. Hogy manipuláltak. Hogy (meg) vezettek.

De amíg ezt így teszik, ilyen üzenettel… Hát tegyék bátran. :thumbsup:

Mert számomra ennek a filmnek nem az az üzenete, hogy „öljük egymást halomra, győzzön a jobbik, és aki nem döglik bele, az csak erősebb lesz”.

Nem. Hanem az, hogy vannak olyanok, akik ilyen helyzetben is képesek emberek maradni.

Emberek, a szó legnemesebb értelmében. :leborul:

Még akkor is, amikor a Halál üvölt az ellenség szeméből, kezéből.

„You will all be slaughtered!”

Nem lenne könnyebb elfordulni? Átlépni? Magára hagyni azt, aki segítségre szorul?

Hát nem lenne százszor könnyebb a golyó „igazságát” hirdetni? A halál bizonyosságában hinni?

 

Nem lenne ezerszer könnyebb együtt üvölteni a farkasokkal? Inkább közéjük aljasulni, mint lábunkat megvetni, szembe állni, és kockára tenni az életünket?

De, könnyebb lenne. Tízszer százezerszer. És ne mondjuk most ki, hogy mi nem választanánk ezt az utat… akkor és ott. Ne mondjuk, ne verjük a mellünket – inkább örüljünk, hogy sosem kerülünk ilyen döntéshelyzetbe.

És adjunk hálát a Jó Istennek, hogy akadnak a Földön olyanok, akik egy ilyen döntés előtt állva mégsem a könnyebb utat választják. :respect:

A film megtörtént eseményeket dolgoz fel, amiket Marcus Luttrell írt meg 2007-ben megjelent „Lone Survivor: The Eyewitness Account of Operation Redwing and the Lost Heroes of Seal Team 10” című könyvében.

Nagyszerű színészek alakítják ebben a filmben az Operation Redwing -ben résztvevő Navy SEALs katonákat.

Michael „Yankee” Murphy – Taylor Kitsch

Danny Dietz – Emile Hirsch

Matthew „Axe” Axelson – Ben Foster

Marcus „Southern Boy” Luttrell – Mark Wahlberg

De itt nem ők „adják el” a filmet. Hanem a Történet.

A rendező Peter Berg (Friday Night Lights, The Kingdom, Hancock, Battleship) most újra nagyon keményen letette a névjegyét. :sör:

Lehetne ezt a mozit tényleg úgy felbilétázni, ahogy neten tették itt-ott: „war-porn”.

Mert mocskos és véres – fájdalmasan az arcunkba tolva…

De ha valakinek csak erről szól… azt az embert mélyen tudom sajnálni.

…

A film végén, amikor sorjáznak az eredeti képek, és szól Dawid Bowie – Heroes című száma, amit (most fedeztem fel!) Peter Gabriel ad elő, nagyzenekari kísérettel… az valami hatásvadász.

Mégis mélységesen megrendítő.

 

És a tíz gyermekes, hozzánk képest nincstelen Mohammad Gulab szavai úgy vágnak a húsomba, mint a késpenge.

„Pashtunwali is a respect. A respect for a guest that comes knocking at your door. And even if he is in need, or if he is imminent danger, we must protect him.”

Nem tudom, mit is mondhatnék még erről…

…talán… jobb, ha semmit.

Csak teszek ide még egy(-két) képet Marcus Luttrell-ről, és Mohammad Gulab-ról.

:respect:

„We can beat them, for ever and ever
Oh we can be Heroes,
just for one day”

Killer Joe – Gyilkos Joe & Mud

Na, akkor – próbálom utolérni magam… ;-)

Nem tervezetten, de Matthew McConaughey napokat tartottam – lássuk, mi is a felhozatal!

Killer Joe – Gyilkos Joe

Ujujujujuj… Gondolkoztam, hogy milyen kategóriába is lehetne besorolni, de nem nagyon találtam számára megfelelőt.

Így az internethez fordultam segítségért, ahol azt a választ kaptam, hogy „southern gothic”.

Ez mondjuk nem sokat árul el: de azt hiszem, a „gótikus”… hááát… és ha nem is horror, de legalábbis… meglehetősen nyílt „kártyákkal” (képekkel) operáló thriller, az lefedi a valóságot.

És a „black comedy” jelzőt is kiérdemelte az alkotás: mondjuk, nem érdemtelenül – ugyanis jópárszor rendesen felröhögtem rajta. :-)))

…ám valamivel többször szorult közben össze a torkom, mert látható-érezhető volt mindvégig, hogy nagyon könnyen fordul durván belemenősbe a történet…

…olyankor pedig kő-kövön nem maradt.

Mit is mondhatnék a sztoriról? Legfeljebb annyit: eszetlen, fafejű, lúzer redneck-hillbillyk (apa és fia) kitalálják, hogy meg kéne öletni a fiú édesanyját, az apa előző feleségét, hogy felnyalhassák utána a biztosítási pénzt – és a végrehajtásra felbérelnek egy profi bérgyilkost.

Már az első pillanattól nyilvánvaló, hogy ebből baj lesz, de nem kicsi – és ebben az előérzetünkben nem is csalatkozunk.

Az Emile Hirsch által megformált fiúról annyira üvölt, hogy egy született vesztes és totál inkompetens, hogy az már némileg a film élvezetének rovására megy… :-///

A magam részéről emiatt jobban is fókuszáltam a nálánál is fafejűbb apjára, akit az általam nagyon csípett Thomas Haden Church formál meg, nem kicsit horzsolósan. Ő hozta az erős humorfaktort a filmbe, szvsz… :sör: :-D

…a szépséget és az erotikát pedig Juno Temple és Gina Gershon. :thumbsup:

Ám a filmet kétségkívül Matthew McConaughey kőkemény, gátlástalan, kiszámíthatatlan – és ijesztően nyugodt karaktere viszi a vállán. :respect:

Bakker, végig nem tudtam eldönteni, hogy szocio-, vagy pszichopata a fazon…

…de az biztos, hogy valami lólábvégű agybetegségben szen… nem, nem szenved. Inkább lubickol.

Ami félelmetes. :weird:

Kedvesemnél bőven kicsapta a biztosítékot a film – nálam nem, csak végig azon gondolkoztam, hogy…

…hát ezt meg így, minek?! :-O

Érdekes, a befejezés után az általam egyáltalán nem „istenített” No Country for Old Man jutott eszembe, mint párhuzam… de annál azért ez bőven jobb volt.

És most nem tudom, hogy ez :sör: vagy inkább :-P…

;-)

Mud

Ez azért jobban bejött, mint a Killer Joe.

Két tinisrác, Tye Sheridan és Jacob Lofland, veszi pártfogásba a Mississippi egyik szigetén bujkáló Matthew McConaughey-t, akit fejvadászok keresnek.

És bár Matthew lenne itt a húzónév, de a Tye Sheridan által megformált Ellis a főszereplő, szóval, nevezhetnénk ezt a mozit akár ifjúsági drámának, azzal sem lőnénk mellé.

Reese Whiterspoon, Sarah Paulson és még sokan mások mellett leginkább a Sam Shepard által megformált mogorva, és magának való Tom Blankenship tesz hozzá igazán a filmhez. :thumbsup:

 

Talán a Killer Joe elrugaszkodása és műfaji csapongása is az oka, de a kettő közül nekem valahogy jobban bejött ez a konvenciózusabb „tinifilm”.

Szorítottam a srácokért, hogy összejöjjön nekik a „jócsaj”, hogy ne kapják el őket se a rendőrök, se a rosszfiúk, hogy az életveszélyes kaland után éljenek békében, és csak a _kalandra_ emlékezzenek belőle.

 

Szép volt a táj, fordulatos (bár olykor éppen inkább kiszámítható…!) a történet, és a srácok olyanok, akikért szívesen és teljes szívből tudtam szorítani.

És bár mint említettem, akadt pár „fellógatott fegyver a falon”, amik várhatóan és kiszámíthatóan el is sültek a film során – valahogy nem kárhoztatom ezért.

Én is azt mondom, hogy érdekes: bár kevesebbet írok a Mud-ról, mint a Killer Joe-ról, mégis az előbbi tetszett jobban. :sör: