Revelation Road 2. – The Sea of Glass and Fire & Jeon Woo Chi

Revelation Road 2. – The Sea of Glass and Fire

Nos, megnéztük végre a „Revelation Road – The Beginning of the End” második, befejező részét is.

Sajnos, a véleményünk jottányit sem változott: borzasztóan rapszodikus, hullámzó teljesítményű, széteső keresztény film – amiben sajnos túlsúlyban vannak (mondjuk ki kereken) a rossz, vacak részek. :-///

Minőségben meg sem közelíti a „The Encounter” és/vagy az „Apostle Peter and the Last Supper” színvonalát.

A legjobb pillanatok benne Bruce Marchiano megjelenései :respect: aki az amerikai keresztény filmekben (számomra is) egyre inkább ikonikusabb megtestesítője Jézusnak.

Ám sajnos nem szerepel annyit, hogy azt élvezhetővé/emészthetővé, esetleg „jó filmmé” tegye ezt az alkotást…

Hiába lenne (papíron) a főszereplő David A.R. White és hiába rendezte ő a remek „The Encountert” – ha színészként korántsem tud letenni az asztalra olyan alakítást, ami nyomot hagyna az emberben.

Végtelen sajnálatomra a „legerősebb” benyomást Brian Bosworth teszi az egyszeri nézőre, de neki mind a meglehetősen sekélyes színészi eszköztára, mind az általa megformált karakter sablon „medmex”-es gonoszsága elég sovány ahhoz, hogy a neki jutó meglehetős sok játékidőben „gerincet és karaktert” adjon a filmnek.

Mintha nem tudták volna eldönteni, hogy ez most egy keresztény film legyen, vagy egy retro road movie…

Sem az Utolsó Ítélet közelgése/eljöttét, sem a Második Eljövelt nem tudja nemhogy látványosan, de még csak érdekesen, misztikusan-mítikusan, vagy kellő vallási fennköltséggel ábrázolni.

Kár érte – az ilyen alkotások viszik rossz hírét a keresztény filmeknek. :-///

Jeon Woo Chi

A taoista varázsló története szintén zenész. :-///

Vannak jó pillanatai – de leginkább szétesőnek és csapongónak tudnám jellemezni.

Pedig volt pár jó ötlet és remek potenciál az alapsztoriban, de szerintem nem sikerült kihozni belőle a legjobbat.

Látványosnak látványos volt, ötlet volt benne – de valahogy olyan összevisszaság érzésem volt az egésszel kapcsolatban.

 

Hm...

Legjellemzőbb emlékem a filmről, hogy... untatott. :-///

Annyira hidegen hagyott az egész, hogy nem is akartam róla írni – de hogy ilyen rövid lett a „Sea of Glass and Fire” rivjúm, úgy gondoltam, vesztegetek erre is pár sort. :-P

Low Winter Sun s01 & The World’s End

Low Winter Sun s01

Végére értünk Frank Agnew gyilkossági nyomozó (Mark Strong) purgatóriumának/pokolra járásának.

Bitang volt. :respect:

Következetesen végigvitt nyomasztó, kilátástalan hangulat – véletlenül sem fekete/fehér karakterek – és a néző tökéletes összezavarása…

Mert ugyan hogy is nevezhetném másként azt, hogy _végig_ azért a gyilkossági nyomozóért szorítunk, aki a sorozat első részének felütésében megöli a saját kollégáját, majd módszeresen eltünteti a nyomokat, és megpróbálja valaki másra ráverni a balhét.

Igen, ezért, egy ilyen emberért szorítunk végig: aki egyszer vérprofi, jeges fejű, hideg szemű nyomozó – máskor meg dühből és indulatból cselekvő, agresszív véglény… aki ráadásul nem is olyan kemény, mint ahogy szeretné láttatni magát.

És nem, nem tudunk szorítani, vagy együtt érezni a David Costabile által megformált belső ügyes Boyddal – aki pedig magányos (és mint a végére kiderül, magára hagyatott…) harcot folytat a korrupt és gyilkos zsaruk ellen, és hiába áll előtte össze a teljes kép, hiába tudjuk valamennyien, hogy igaza van, mégsem kap sem elismerést, sem bizonyosságot.

Nem tudunk érte szorítani, mert ellenszenves és tenyérbemászó köcs… ööö… népművészeti agyagedény ;-), és hiába derül ki a végére, hogy egyedül ő az, aki „tiszta” mind között, akkor is ellene vagyunk.

De talán így érezzük át igazán a sorozat legvégén saját drámáját és tragédiáját. :respect:

 

Még a (többszörös) gyilkos, és „mocskot eltakarító, haveroknak falazó, korrupt” Joe Geddes (Lennie James) is szimpatikusabb nála, ahogy harcol a lányával, a lányáért, és tesz meg mindent, hogy ő már többre-jobbra vigye, mint ő maga.

Frank Agnew pedig igazi Janus-arcú antihős lett: láthattuk a lelkének sötét oldalát, láthattuk gyöngének és kiszolgáltatottnak, láthattuk, ahogy hülyét csinál magából… és láthattuk, amikor tényleg az igazságért próbált küzdeni.

De közben annyi rosszat láttunk tőle, hogy kénytelenek vagyunk egyet érteni Dani-vel (Athena Karkanis):

„Stop pretending like you're some kind of a crusader.”

A végére pedig teljesen szétcsúszik: látható, hogy küzd benne a „jó zsaru a rosszal”, próbálna elmenekülni a saját „sötét énje” elől – de sem a körülmények, sem a közeg, sem az emberi gyengesége nem engedik.

Bitang volt ez a sorozat – mint mondtam volt. Nem „bitang jó” – csak szimplán _bitang_.

Ez teszi az én szememben igazi különlegességgé. :respect:

A tíz rész minden egyes másodperce megérte. :sör:

The World’s End

Kicsit elmorfondíroztam azon, hogy most nevessek vagy… hááát… ha nem is sírjak, de legalábbis húzzam az orcámat…

És úgy döntöttem, hogy kemény leszek – és fancsali képet vágok. :-///

Mert örülhettem volna, hogy Simon Pegg és Nick Frost újra letett egy közös filmet az asztalra – és most űrlényekkel forgatja le nagy kedvencemet, a „Shaun of the Dead – Haláli hullák hajnalát” :sör:.

De nem tudok ennek oly annyira felhőtlenül örülni.

Sőt. :-///

 

A melegített töltött káposzta, vagy a tegnapi konyhai maradékból összedobott brassói aprópecsenye nem tartozik a kedvenceim közé. :-/

Szóval, az újrahasznosított alaphelyzet… hááát… ébreszthet(ne) kellemesen bizsergető emlékeket, de nekem valahogy nem a nosztalgikus, bódító-zsongó, felderítő emlékek öntötték el az agyamat… mondjuk, azért szerencsére nem is a vér, de… legalábbis végig semleges szemlélődő maradtam. :-/

Nem akarom és nem is fogom tagadni, hogy akadtak jó pillanatai a „The World’s End”-nek, voltak jó jelenetek, ütős beszólások, és remek karakterszínészek villantanak benne, de attól a fránya „dézsa vudu”-érzéstől egyszer sem tudtam szabadulni, hogy… ez a „Shaun of the Dead”-remake-je. Vagy reboot-ja. Vagy repeat-je. :-P

 

Lehet, hogy másnak pozitív élményeket adott/ad/adhat a film, de nálam a csalódottság viszi a pálmát.

Szóval… ahogy gondoljátok. :-P

;-)

The Wrong Mans s01

A BBC Two és a Hulu közös produkciójában készült 6 részes, részenként 26-28 perces angol minisorozat.

Szvsz, fergetegesen indul: én az első rész egyik jelenetén úgy röhögtem, hogy folytak a könnyeim… :-DDD

…ám a további részekben sajnos nem sikerült megismételni ezt a brutálisan ütős humort. :-/

Kellemes volt a többi epizód is, szó se róla: humoros, jópofa marhaság – de inkább a végigvigyorgós fajtából, mint a felröhögősből.

Oké, a harmadik részben, amikor a kocsiban filmekről kezdtek beszélgetni azon is muszáj volt röhögni :-) – de… de ott a „de”. :-/

Lehetett volna zúzósabb is, szvsz… mert benne volt a potenciál.

Egyébként a főszereplő színész-komikus-író duó nagyon jól működött: Mathew Baynton és James Corden. :respect:

Nagyon jó két karaktert hoztak, ráadásul mindkettejük arcberendezése-mimikája is különleges, így igazán egyedivé és élővé tudták tenni a megformált alakokat. :sör:

Az epizódokat is javarészt ők ketten írták (plusz Tom Basden – Plebs), így őket „terheli” a felelősség a forgatókönyvért is.

Amit azért nem kárhoztatok: szépen csavarodik-tekeredik a történet, kellemes és szórakoztató a feeling, jópofák a beszólások, feelgood az embert elöntő érzés… de bennem azért maradt mégis hiányérzet.

Jobban belegondolva, ez az első rész engem „leigázó” jelenetének köszönhető: az olyan magasra teszi a lécet, hogy azt egyszerűen nem tudják a későbbiekben nemhogy überelni, de megközelíteni sem.

Talán, ha kisebbek az elvárásaim az első rész végén, és „csak” egy végigvigyorgós sorozatot várok, akkor nyilván teljesen megelégedtem volna a végeredménnyel – így viszont, hogy brutál, sírva röhögős jeleneteket vártam… a túlzott elvárásaim miatt kissé csalódottan keltem fel a végén.

De persze ez egyéni dolog.

 

Amit még megemlítenék, hogy ebben a sorozatban szintén Sarah Solemani alakítja a(z egyik) főhős szerelmét – mint ahogy a „Bad Education – Lúzer töritanár” szériában.

Két nagyon szerethető főhős keveredik lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe, esik csöbörből-vödörbe, és csetlésük-botlásuk ellenére, vagy éppen amiatt… ;-) nagyon tudunk nekik szorítani, és derülünk jókat kalandjaikon. :sör:

Összegezve, egy határozottan kellemes, figyelemre érdemes, jópofa sorozat, ami jó szívvel ajánlok akkor is, ha szerintem lehetett volna igazán fergeteges is – de sajnos nem lett az.

The Escape Artist s01e01 & True Love (2012) – Igaz szerelem

Ujujujujujjj…

Belenyúltam a lecsóba, de nagyon…

…egy ijesztő, dermesztő, jeges-jégszilánkos lecsóba, ami megfagyasztotta bennem a vért.

És mégis azt mondom, hogy remek élmény volt – döbbenetes, és felkavaró élmény, de az.

:respect:

The Escape Artist s01e01

Azt hittem, hogy valami Houdini-sorozat lesz. Houdini emlékév van, készülnek róla a mozifilmek – gondoltam, az angolok meg készítettek róla egy sorozatot.

A bűvészeket meg csípem, úgyhogy: nosza, csapjunk bele!

Aha, bűvészes film… hja… :-///

Nos, ez egy igazi elmebeteg, perverz sorozatgyilkosról szóló sorozat, akit az általam nagyon csípett Tobby Kebbell alakít – meglehetős ijesztő hitelességgel…

„- We have a warrant to conduct a search of these premises!

- Come back after breakfast!

- Mr. Foyle!

- Af-ter break-fast!!!”

A másik, az „igazi” főszereplő pedig David Tennant, aki Anglia legsikeresebb ügyvédje, és természetesen (naná!), hogy Tobby Kebbell is nála köt ki.

Van egy remek „ügyvéd-mondás”, hogy:

„Because this is not a popularity contest, this is not a witch-hunt, this is a court of law, and in this country, when you're accused of a crime you are presumed to be innocent until proven guilty.”

…és naná, hogy kiderül mind a néző, mind az ügyvéd úr számára, hogy igen, lehet, hogy valakiről nem lehet bizonyítani, hogy bűnös – de azért még az.

Szerintem nagyon jól generálták a feszültséget, és végig izgalmas volt a történet menete – bááár… talán a feleséggel történteket kicsit „túlexponálták”, mert annak annyira „megágyaztak”, hogy kétség sem volt afelől, hogy mi fog vele történni.

:-/

Ettől még viszont kellően félelmetes volt…

Remek angol karakterszínészek alakítanak még a filmben: Sophie Okonedo (Mayday), Stephen Wight (Bluestone 42), Tony Gardner (Bluestone 42), Anton Lesser (Endeavour).

Mindenesetre úgy néz ki, hogy egy nagyon kemény négy részes minisorozat elé nézünk.

 

Illetve, valszeg csak én nézek, mert Kedvesem nem volt túlságosan elragadtatva az ötlettől, hogy továbbra is figyelemmel kísérjen egy ilyen… „borzalmat”. ;-)

True Love (2012) – Igaz szerelem

(Azért írom be, hogy 2012, mert ilyen címmel készült már jó pár film.)

 

Hááát… igen.

Egy ilyen címmel könnyen el tudom képzelni, hogy csalódott szerelmes párok pontozták le a béka se… alá a filmet. :-PPP

Mert beandalogtak a moziba, romantikára és szerelemre éhesen – és erre olyan nyers „ember gyötrést” kaptak premier plánban az arcukba, hogy valszeg azt csinálhatták, amit Kedvesem is, aki egy idő után felkelt, és otthagyta a filmet…

…és ilyen idegállapotban azonnal nekiugrik az ember az imdb-nek, hogy lehúzza a filmet a sárba.

Megértem.

De ha nincs az a prekoncepciónk, hogy „True Love” címmel mindenképpen nyálas-romantikus filmet lehet csak készíteni – és esetleg vetünk egy fél pillantást a film plakátjára(!), akkor mindjárt más alaphelyzetben ülünk le elé, és ha kibírjuk mi is a főhőseinket sújtó gyötrelmeket, és még akkor sem állunk fel a fotelből, amikor már úgy érezzük, hogy a torkunkon buggyan ki…

…akkor rájöhetünk, hogy ez egy marha jó, rendkívül hatásos film. :respect:

 

Oké, bevallom, akadt olyan pillanat, amikor nekem is sok(k) volt a gyötrelemből, és meglehetősen idegesen fakadtam ki – amiben közrejátszhatott az is, hogy egy nappal korábban láttuk a „The Escape Artist”-ot, ami szintén az emberi „lélek” sötét, undorító, ocsmány oldalát festette le… :-((( –, és azt mondtam, hogy tele van a tö… tökfödőm azzal, hogy állandóan csak a kegyetlenséget, a könyörtelenséget, az aljasságot tolják a pofámba, azzal a felkiáltással, hogy „ez művészet!”. :-PPP

Mert miről is szól ez a film?!

Az esküvő után a fiatal pár Kate (Ellen Hollman) és Jack (John Brotherton) egy-egy teljesen elszeparált szobában találja magát, és hamarosan rájönnek, hogy a másikuk is hasonló helyzetben van, és egy nagyon súlyos következményekkel járó kísérlet/párterápia kísérleti alanyai lettek.

 

A cellájukban olykor a saját életükből felvett filmeket játszanak le, majd kérdéseket kapnak, amire igennel, vagy nemmel válaszolhatnak.

És nagyon hamar kiderül, hogy a „kérdezz-felelek” nem éppen játék… valamint az is, hogy mennyi titkuk is van egymás előtt…

Az efféle kísérletek engem meglehetősen taszítanak, és az áldozatok tehetetlensége és kiszolgáltatottsága megőrjít… :-OOO

…ám itt sikerült úgy kavarni-szőnni a szálakat, hogy a végére úgy keltem fel a film elől, hogy…

…a fenébe is! Brutális volt, zsigeri, és kegyetlen… de mégis jó! :respect:

Utána pedig felkerekedtem, és visszacsalogattam a film elől „kertbe menekült” Kedvesemet is – akinél már kicsapta a biztosítékot a dolog –, és végignézettem vele a befejezést, mert tudtam, hogy az sikeresen oldja fel a gyomrában/gyomrunkban összecsomósodott ellenszenvet és undort.

 

És így is történt Vele is! :sör:

Nagyon kemény film – de érdemes a figyelemre. :respect: