Találtam egy remek filmet! (Katicám hívta fel rá a figyelmemet: köszönet érte! :-) :virág: )
Bodrossy Félix (1920-1983) filmrendező, operatőr filmje
Valamiért imádom a "szigetes" filmeket (Jóreménység-sziget), így felsőfokon örültem, hogy megnézhettem ezt az alkotást. :respect:
Nekem nagyon tetszett - és elképesztő mázli, hogy Madrig Gábornak köszönhetően :sör: Ti is megnézhetitek: a youtube-on, itt nálam. :-) :sör:
Ez egy gittrágós-köldöknézős-morfondírozós poszt: csak
akkor, ha van kedved az ilyesmihez. :sör:
Öregszem, és kevesebb a türelmem… és egyre hamarabb szakad el a cérna.
Vagy úgy is mondhatom: olyan mennyiségben lettek elérhetőek
a sorozatok (stream, online, és természetesen a jó öreg letöltés…), hogy egyre
kevesebb esélyt/időt kap tőlem egy-egy feltörekvő, friss, új széria – de azt is
2x meggondolom, hogy egy második (ne adj Isten harmadik, vagy többedik…) etapra
visszatérő évadnál újra felvegyem-e a fonalat.
Őszintén szólva, döbbenten hallgatom Dávidot (a nagyfiamat,
aki immár mindjárt 21 éves, nősülés előtt álló férfiember ;-) – pedig mintha
tegnap lenne, amikor még közösen mentünk moziba, hogy a Hobbitot… vagy az Ébredő Erőt megtekintsük… :eeekkk: ), amikor mesél a Walking Dead 17. évadáról (tudom, hogy csak 11 van :-P de nekem tök
mindegy :-PPP), vagy amikor arról beszél, hogy a Naruto-nak 720 része van, és ő mindet meg fogja nézni (…vagy már
meg is nézte…).
Annyi, de annyi új sorozat jön ki akár egy hónapban is(!),
hogy elképzelhetetlen számomra… hm… „beleragadni” egyetlen egybe – akár évekig.
:gyagya:
Ugyanígy voltam, amikor a Doktor House-ról áradoztak nekem orrba-szájba: 8 évad, 177 rész…
Baszki… ha csak epizódonként 40 perccel számolok, az 118 óra tévé előtt töltött
idő: ugyanabból az egyfajta, egy kaptafára készült szériából! :-OOO
(Én megnéztem belőle vagy 2-3 részt: és rohadtul önismétlőnek
találtam ahhoz, hogy többet áldozzak rá a drága időmből. :-/ )
Nem vagyok ilyen időmilliomos: hogy leragadjak egy(-egy)
sorozat mellett (évekre), és közben meg hagyjam, hogy „elmegy mellettem” 118
óra alatt alsó hangon 10-15(-20) sorozat, ami lehet, hogy 1x-2x (…vagy 10x-20x…)
jobb, mint amibe „beleragadtam”. Ezt a luxust, hogy elveszítsek egy eszetlen jó
új szériát egy „régi, megszokott, bevált” miatt – ezt én nem engedem, nem
engedhetem meg magamnak.
És arról nem is beszélve, hogy… majdnem teljesen 100%... a
ritka, fehér holló kivételektől eltekintve… hogy egy széria második évada, már
sosem olyan jó, olyan horzsolós, mint az első: és minek nézzem végig, ahogy egy
kedvencem szép lassan, évadról-évadra… hm… elhasználódik, elkommerszesedik…
tönkremegy, szétesik. :-(((
Óriási, feledhetetlen élményem a Dexter első évada – soha nem emelek fölé semmit, olyan 10/10-es. :leborul:
De a második évadába már nem kezdtem bele: tudtam, hogy az
elképesztően jó, szuperlatívuszos első évad után úgysem fog annyira tetszeni –
akkor meg?! Minek?! Nézzem végig, ahogy „elhasználódik,
elkommerszesedik… tönkremegy, szétesik”?! Hogy keserítse meg a szám ízét,
árnyékolja be egy csodálatos, eszméletlen első évad emlékét…?! Nem. Jó ez így
nekem. Így maradt szép nekem. („Szép”… a Dexter… hö-hö… hö… :-P De értitek,
ugye?! :sör: )
Én a Trónok Harcából
az első évad első részét láttam csak – azt mondtam rá: nem rossz, nem rossz. De
mivel olvastam a könyveket, azt mondom: a könyvélmény nekem 100x jobb, mint a
sorozat – és akkor minek nézzem, ha a könyvekhez mérem – és alulmarad?! Ne
keserítse már meg a szám ízét, ne rontsa el a könyvek csodájának emlékét.
Régebben úgy voltam vele, hogy egy-egy sorozatról csak akkor
hozok döntést (hogy széna-e, avagy szalma), ha megnéztem az első három részét.
Pontosan emlékszem rá, hogy utoljára 2007-ben tudtam ezt
tartani, amikor a The Unit (Dennis „Mr. President” Haysbert) első
évadát teszteltem – és a három részt szenvedve letudtam: aztán ráhúztam a
kaszát. :-P :-/
Azóta se kínlódok három részig egy sorozattal sem. Ha az
első nem tetszik, nem ránt be: cancel.
Egészen, teljesen „áll-leesve” képedek el az olyan
beszólásokon (a junkie-n olvastam), hogy: „az
első két évad nem olyan jó, azokat le kell tudni, de a harmadiktól úgy beindul…!”
– én meg azt mondom: mi van?!?! Nézzek végig két szar szezont, hogy lássam
mennyire jó a harmadik etap?! Mi vagyok én, mazochista?! Vagy teljesen hülye…?!?!
:eeekkk:
Régebben alig-alig tudtam, tudtunk beszerezni egy-két unikum
szériát, emlékszem, nekem is postáztak cd-n sorozatrajongó haverok sorozatokat –
én is postáztam még egy ismeretlen fannak is olyan sorozatot, amit én
beszereztem, de ő nem tudta. Ingyen és bérmentve tettük ezt: rajongó a
rajongónak, csupán az összetartozás érzése miatt.
Daliás idők voltak. (… :-DDD Viccelek, de valahogy mégis:
olyan természetesnek tűnt az egész. Nem pénzt akartál, hanem egy újabb rajongót
a kedvenc sorid mellé. És ha őt is berántotta, az olyan… szívmelengető érzés
volt. :sör: )
Ám most, hogy egy klikkeléssel elérem a világ
sorozattermésének 60-70 százalékát (vagy akár 70-80-at is, a fene se tudja), és
irdatlan mennyiségből válogathatok: rohadtul nincs időm a középszerre, a „futottak
még”-re, vagy, ahogy Justin barátom mondja: „főzés közben elnézegethető”-re.
Elérhetem és el is érem a Legjobbakat. Amik az első perctől
kezdve berántanak, ledarálnak, felzabálnak, felemésztenek – és utána napokig
nem kapok levegőt. :aztabeborultbonyekbe:
És amikor ezt realizáltam, hogy a Legjobbakból válogathatok –
akkor nem elégszem meg kevesebbel.
Persze, vannak guilty pleasure-ök: amikor tisztában vagyok
vele, hogy nem 10/10-es az élmény… de valami eyecandy, valami klafa színész,
néhány jópofa fordulat, színes-szagos új világ mégis mellette ragaszt. (A Pushing Daisies jut rögtön eszembe... valamiért...)
De a kaszát 100x gyorsabban rántom rá bármire, mint 17 évvel
ezelőtt: nincs időm tökölni, második esélyt adni… főleg nem harmadikat. :-PPP
Mostanában rohadt sok sorozatba kezdtem bele – és basztam be
mindet a sarokba kurva gyorsan (átvitt értelemben véve). És egyre feszültebb
lettem…
Ám aztán… elgondolkodtam.
Hogy amikor először olvastam/hallottam arról, hogy egy-egy
amerikai sorozat úgy van felépítve, hogy minden 15. percben legyen valami
fordulat, valami felívelés, hogy a reklámszünet után is folytassa a néző a
sorozatot. És az epizód meg úgy fejeződjön be, olyan cliffhangerrel, hogy
remegjen a gyomrod a következő részig.
Akkor arra gondoltam: milyen faékszerűen egyszerűek ezek az
amcsik. Hogy ezzel be lehet őket etetni.
…és tessék: 2024-re (vagy még hamarabb…) én is olyan
egybites idióta lettem – vagy válogatós, vagy adrenalinfüggő, vagy elitista
sznob, vagy megkeseredett, vén… fax… :-P ;-) –, hogy _elvárom_ a beszippantást, a berántást, a bedarálást. Hogy
elárasszon, magába húzzon egy-egy sorozat, hogy mást ne is akarjak.
Mert kaptam és kapok ilyeneket – és már nem kell a _„csak jó”_ sorozat.
Csak „A Legjobbak” kellenek.
Valószínűleg ez nem jó nekem: mert rohadt sokat kell „lapoznom”
(értsd: belekezdenem és kaszálnom) a sorozatok között, míg elkapok egy-egy
kiemelkedőt… De a fenébe is: mindig akad egy-egy ilyen (számomra) Tökéletes, és
akkor piszkosul boldog vagyok. :amazing:
…ám amíg lapozok… egyre fusztráltabb és egyre feszültebb
vagyok, és egyre haragosabban csapom rá az ajtót egy-egy sorira, mert csak elég
jó, de nem tökéletes.
Veszítek ezzel, tudom: aki 2007-ben (és az előtt) még jóval lejjebb
adtam a mércét, és el- és befogadtam az ötösöket, az ötös alákat, és egy-egy
négyest is – mert örültem, hogy beszereztem és láthatom.
De mára már vén, elitista sznob vagyok (maradjunk ennél a
terminusnál ;-) ), és nem vagyok hajlandó időt szánni arra, ami nem _tökéletesen_ az ínyemre való. Ami nem csillagos ötös.
És veszít ezzel a sorozatipar is: mert a nagy dömpingben
(nagy a lófüttyöt nagy: ÓRIÁSI dömpingben!) sokkal kevesebb az esély a nézőknél
bevágódni, sokkal könnyebben suhognak a kaszák – az elmaradó nézettség
hiányában a stúdióknál is…
Ide jutottam. Ide jutott a világ. Szép, bőséges, elárasztó,
új világ.
Az, hogy jó-e ez nekem… nekünk… afelől vannak kétségeim.
Persze, amikor megtalál egy-egy Tökéletes… akkor azért meglehetős
boldog vagyok. :-P :-D
Tudom, nem ez az "Élet Egyik Legnagyobb Kérdése" – és tudom,
hogy nem is adtam rá választ.
Na, mindegy – ezen morfondíroztam/agyalok mostanság. :sör:
Én ezen félóráig röhögtem, főleg úgy, hogy a háttérből Kati
is felhorkant ezen a beszélgetésen – ezért kénytelen voltam vagy 3x-4x
visszanézni. (És azóta esténként én is mondogatom ezt: „már megint fürdeni mer a hálátlan” – és utána meg nyerítve röhögök
percekig, mint egy betintázott ló. :-DDD )
Ám – sajnos – rájöttem, hogy a poént (így, ebben a formában) a fordítói önkény szülte: mert valójában, szó szerinti fordításban az hangzik el: „És néha megkér, hogy fürödjek meg.” (az eredeti francia szövegben is ez hangzik el, és az angol fordításban is így szerepel) Nem mondom, ez is poénos, de nekem jobban ütött a „helytelen” magyarítás… :-DDD
Ez a film a Les Loups-Garous de Thiercelieux
nevű játék (Magyarországon: Vérfarkasok, vagy Vérfarkasok
Miller’s Hollow-ban címeken forgalmazták) megfilmesítése: és én eszméletlenül
jól szórakoztam rajta. 9/10
De kezdjük az elején.
Igen, adja magát rögvest, hogy a Jumanji-val hasonlítsuk
össze – de ez nekem könnyen megy. Robin Williams-et amíg élek imádni
és emlegetni fogom (RIP), de a Jumanji film sosem volt a kedvencem:
kiba… izé… elcseszettül ijesztőnek találtam, és a ’95-ös filmtrükkel készült
állatseregletet pedig elcseszettül bénának, ami teljesen kizökkentett a
filmből – főleg a majmok voltak ergyák, esetlenek és műanyagizűek. :-PPP
Az új Jumanji(k)
meg… hagyjuk már. :-PPP A 95-ösnek (amit nem szeretek!) a nyomába sem érnek.
Szerény, nyomott, egyvágányú véleményem szerint. :-P
Adhatná még az összehasonlítás a Jöttünk, láttunk, visszamennénk-el (mivel itt is középkori ruhában
láthatjuk Jean Reno-t :-P :gyagya:
), de azzal meg még annyira sem összemérhető. (Mellesleg megjegyzem: a Jöttünk, láttunk, visszamennénk első
részét imádom. :sör: )
Szóval, innen, ilyen hendikeppel indul a film: a patchwork család hétvégére összeül játszani az egyre jobban és egyre többet felejtő Gilbert nagypapa, Jean Reno házában.
A férj (Gilbert fia) Jérôme
(Frank Dubosc), a feleség Marie (Suzanne Clément) mindketten hoztak egy-egy idősebb gyermeket a
házasságukba és van egy közös kislányuk is, Loulou (Alizée Caugnies).
Sajnos, a két idősebb testvér nekem nem nagyon jött be… de
ezért nem kárhoztatom (el) a filmet.
Jean Reno
eszméletlenül szimpatikus a nagypapa szerepében – aki, amikor belekerülnek a
játékba, „kigyógyul” a demenciából –, a legszebb részek egynémelyike hozzá
kötődik.
„Legszebb?” – kérdezhetnétek. Igen. Sokat nevettem ezen a filmen, de voltak olyan szép, olyan megindító pillanatai, amikor… basszus, elérzékenyültem. :szentimentálisvénmarha: :gyagya:
„Gilbert: Drága Jérôme! Örültem, hogy újra együtt
lehetünk, de mindketten tudtuk, hogy nem tart örökké: tovább felejtek majd. A
neveket, a sztorikat… aztán egy nap majd mindent elveszítek. Ezért ragadtam meg
az alkalmat, és írok le neked most mindent. Mindent, amire emlékszem. Mindent,
ami számít. Majd meséld el nekem újra. Szeretlek: Apa”
És mindezt a 82 éves (Isten éltesse még sokáig!) Szilágyi Tibor feledhetetlen orgánumán
hallani… azt hittem, megszakad a szívem… :respect:
De méltatlan lenne, ha nem említeném meg a Végső Összecsapást: amikor a templom főhajójában Jérôme és Marie a hátuk mögé tuszkolják a gyerekeket és a nagyapát, amikor a legnagyobb vérfarkas közeleg – de Gilbert, Theo és Clara előrelépnek, mert tudják, hogy a harchoz az ő képességeik kellenek. Ó… baszki… :respect:
És mik is ezek a képességek, amikkel a Család rendelkezik?
Jérôme, a Látnok –
aki képes a gondolatokat olvasni; Gilbert,
a Vadász – aki hatalmas erővel bír; Theo,
a Tolvaj – aki képes ellopni mások személyiségét, és annak a képében, az ő
képességeivel tenni; Clara, a Kislány
– aki láthatatlan és néma; és Marie, a
Boszorkány… aki egész a legvégéig nem tudja, miben áll a képessége. De
mindvégig tudjuk, hogy ő egy Anya, aki életet ad…
A mellékszereplők is alsó hangon szenzációsak: La Capitaine (Grégory Fitoussi), Childéric (Jonathan Lambert), Piéro (Bruno Gouery) – és bár nem nagyon szólal meg, de Le Forgeron, A Kovács (Jaroslav Vundrle) . :respect:
Tudjátok, szimplán aljasságnak tartom, hogy csúfosan
lepontozzák ezt a filmet az „értékelő helyeken”.
Nincs rá más magyarázat, csak a nyers, zsigeri alávalóság.
Ugyanis ez egy végtelenül szerethető családi film, olyan mélységgel, amit csak a felnőttek érthetnek… és igen, a vérfarkasok… talán kissé túl jól sikerültek. Túl ijesztőre. Ezért 10 éven aluliaknak nem ajánlatos, szvsz…
A film után rögtön keresni kezdtem a játékot is, de sajnos, sokkal… hm… egyszerűbb formában van (volt) forgalomban, mint amilyen fantasztikusan exkluzív dobozos változata látható a filmben.
Ráadásul: minimum 8, maximum 18 játékos kell hozzá, hogy
élvezhető legyen… szóval, mi hárman-négyen aligha tudnánk egy jót játszani
vele. :-/
Játékos lelkű felnőttek, tinédzserek, apák, anyák, nagyapák
és nagyanyák – filmre és játékra fel! :sör:
Ezt meg egy kis genyaságból, spoilerezésből… SPOILER ALERT... franciául... ALERTE SPOILER...
beidézem. ;-) :-D Mert eszméletlenül tetszett. :sör:
:-DDD
Mats „Ibelin” Steen: „Musings of life” blog, „Plastic
bag” post 2013. juli. tirsdag 16:
“I’m a 24 old man from Norway; I have a lovely apartment and a loving
family nearby. I don’t work as I don’t need to (lucky bugger some might think),
I have my own reasons for this. I’ve studied and consider myself a rather
bright guy, just keep me away from math! Those numbers hate me, or is it me who
hate those numbers? My passion is gaming, movies, music, good friends and good
discussions. I also enjoy a good quiz! Suddenly this sounds like a contact add,
soon I’ll write about long walks on the beach and how great I am at listening…
No, you can relax. We won’t go there in this entry.
So, as you see I sound pretty normal, and guess I am. My mind, heart
and soul are very much present. I was born with a muscular disease known as
Duchennes Muscular Dystrophy. It slowly reduces my muscles making me gradually
weaker. I could walk once, but now I depend on a wheelchair. I can of course
talk and live a relatively active life, but still, my body is starting to feel
more and more like a prison, holding me back. There, good we got that out of
the way.”
…
Mindig veszekedtem/veszekszek és vitatkoztam/vitatkozok a
fiaimmal, hogy ne játszanak annyit számítógépes játékokkal.
A „Free to Play” pont arra volt jó –
számomra –, hogy megmutassam nekik: egy, csak egy lesz mindig a Világon, akinek
bejön az, hogy számítógépen játszik. Mindenki más csak veszít vele.
Nem, nem lesz, nem lehet mindenkiből „Faker”.
…
Erre nézem Ibelin
rendkívüli életét, és azt mondom: a fenébe is… lehet, hogy ez mégis jó?
Hogy lehet jó? Hogy ez adhat olyat az élethez, amitől jobb és több leszel?
Adhat barátokat? Adhat támogatást? Adhat szeretetet? Adhat akár… szerelmet is…?!
…
Mats „Ibelin” Steen-nél
négyéves korában diagnosztizálták a Duchenne-féle izomsorvadást – ami lassan,
de biztosan minden izmot megbénított a testében.
A betegség miatt kerekesszékbe került, és ez az otthonába
zárta: nem voltak barátai, emberi kapcsolatai, nem járt sehova, hozzá sem járt
senki.
…és mégis.
A világ minden tájáról voltak barátai, emberi kapcsolatai,
volt szerelme, veszett össze emberekkel, és békült ki velük, sokat csajozott,
és volt, amikor verekedést provokált, de segített annak, akinek tudott – és közben
bejárta az egész világot. Az egész World
of Warcraft-ot.
Mindennap végigfutotta azt a tájat/vidéket, ahol a játékban
élt – futott, futott, lobogott a haja, mozgott körülötte a táj, látott
embereket, állatokat, átfutott erdőn, mezőn, patak fölötti hídon…
Csak futott. Szabadon. Úgy, ahogy a valós életében sosem
volt képes…
Mats (Ibelin) élete vége felé (2013) írt egy
blogot is: „Musings of life” – ahová
a szülei tették az utolsó bejegyzést.
"Oh my God, we
need to tell people online." They have to know that he won't be logging
on. And then we thought, "How do we
do that, then?" And Robert suddenly remembered, "I have the password to Mats's blog." "Maybe I can try
that." "I don't think it has a wide reach, but I'll try anyway."
And then he sat down, and together, we wrote that text. And then we just
sent it "out in space."
The Journey has Come to an End
Our beloved son, brother and best friend left us this night.
A brave journey has come to an end. A journey that lasted exactly for 25 years,
4 months and 15 days. A journey of a huge heart in a weak and small body. A
journey of a brilliant mind in a far to weak shell. (…)”
„We didn't know if anyone would see it at all.”
…
„And then, we got email after email. We were so confused.What is this? Who are these people? Are they completely crazy or what? Many people wrote a lot. It was out of control.”
„I feel almost like he was part of the family.”
„You always knew that when he told you something, he meant it.”
„I don't think he was aware of how big an impact he had done to a lot
of people.”
…
Tetszett, hogy a rossz napjairól is szólt a film: amikor nem
volt kedves – amikor tele volt elkeseredéssel, fájdalommal és… és igen, talán
haraggal. Az életével, az egész világgal szemben.
Mert egy ember volt, nem egy angyal – ember, aki a
kerekesszéke nélkül mozdulni sem tudott… mégis azt érzem, hogy többet ért el
sokunknál, akik egész nap jövünk-megyünk. Mégse érünk sehová…
Kai Simone (Nomíne,
Guildmaster of Starlight): „I met
Mats in a place where there is no limitations on his body, where it does not
matter what you struggle with in your daily life, the challenges you face. In a
place where he could choose who we wanted to be.”
…
Tíz éve nincs már e világon Mats Steen – de Ibelin… Ibelin még mindig ott él, a WoW-ban.
Kai Simone (Nomíne,
Guildmaster of Starlight): „He
was selfless and kind. He was a person who listened, who welcomed others, and
included them. What mattered to Mats was being able to spread joy in our lives.
Despite his handicaps, he found the strength to be there for us. And the last
thing he said to us… through his family: "Tell them that I love them, and
that they made my life different. Tell them all: goodbye."
…
