tick, tick… BOOM!

 

(Alapvetően két remek filmről akartam ebben a posztban írni, de a „tick, tick… BOOM!” oly’ annyira „túlütötte” a tetszésemet, annyira elhomályosítja ragyogásával a másikat, hogy – beláttam – a másik alkotásról csak érdemtelenül keveset, és kevéssé dicsérőt tudnék írni, pedig az is nagyszerű a maga nemében. Ezért inkább úgy döntöttem, legyen ez a poszt egyedül a „tick, tick…”-é, és a másik filmről majd később referálok, amikor már nem magasodik fölé a „tick, tick…” orma.)

Szóval.

Csípem Andrew Garfield-et – de igazán csak a „Hacksaw Ridge” óta. :thumbsup: Megnéztem a „Silence”-et, ami már nem jött be annyira – majd az „Under the Silver Lake”-et is, ami még annyira se… El is gondolkodtam, hogy míg úgy tartom, hogy kedvenc Sam Rockwell-em a rossz filmekben is képes nagyot alkotni, addig Andrew Garfield-ot a rossz film lehúzza a maga szintjére. :-///

Emiatt nem nagyon kapartam a következő filmjei után, vártam, hogy majd dob valami nagyot, valami jót.

Másik vonal.

Emlékszem, valamikor 1986-ban, egy vasárnap délután adták a kisújszállási moziban a „Mary Poppins”-t – de szakadt az eső. Én meg otthon vekengtem, hogy mi legyen, mert nagyon szerettem volna megnézni… Aztán eldöntöttem: futva mentem a moziig (félig rommá ázva értem oda), és megnéztem a filmet, miközben a moziterembe lassan folyt be az esővíz… és a legmélyebb ponton tócsává szélesedett. Az előadás végén már nem esett az eső, és pocsolyákat vidáman kerülgetve, elalélt boldogságban slattyogtam hazafelé, miközben azt dúdoltam az orrom alatt, hogy „csim csimuni, csim csimuni, csim-csim-csirí”… :-DDD

(És a „Feed the Birds” a mai napig elérzékenyít, ha meghallom…)

A két vonal itt és most ért össze: 2021. decemberében – amikor egy Andrew Garfield musical kopogtatott a Netflixen! …és én fapofával tovább pörgettem…

Én, aki Andrew Garfield-et és a musicaleket is imádom. :eeekkk:

Így szépen el is csúszott volna az egész a „balfenéken”, ha nem ugrik elém a 24.hu-n Bodnár Judit Lola cikke: „A Tick, Tick… Boom! úgy emelkedik ki a Netflix kínálatából, mint egy felhőkarcoló”.

Erre rögtön a kezembe ugrott a kard a hüvelyből, mert az „Amikor a Nők Lapja ír a filmsztárokról…” blogposztom óta valahogy nem szeretem a szuperlatívuszokkal dobálózó újságírókat. :-PPP

1-2 napig direkte skippeltem is a cikket, mert nehogy már valaki megmondja _nekem_, hogy mi emelkedik ki a Netflix kínálatából – mert azt én pontosan tudom! :-O :-P ;-) Majd én jól megmondom, hogy mi a frankó: és az tuti biztos, nem valamiféle „tiki-taka… góóól!” vagy mi a nyű című marhaság!

…aztán a harmadik napon… csak ráklikkeltem a cikkre és elolvastam. A kardommal megvajaztam közben a kenyeremet… megettem a szendvicset… a kardot eltettem, és… arra gondoltam, csak meg kéne nézni ezt a filmet. És 1-2 nap múlva sort kerítettünk rá Katicámmal.

Nem „egyszerre, egy ültő helyünkben” néztük meg, hanem három nap alatt – mert annyira szíven vágott a film egy-egy ponton, hogy azt mondtuk: oké, itt álljunk meg, mert ez olyan súlyos, olyan ütős volt… hogy ezt most át kell gondolni, hagyni kell, hogy a lelkünkön átfolyjon.

Első a „Sunday”-nél álltunk meg…

…másodjára a „Come to Your Senses”-nél.

Én mégis a „Boho Days”-t illesztem be a bejegyzésembe – mert úgy vélem, hogy a másik kettővel OTT és AKKOR kell találkoznotok. :respect:

 Jonathan Larson…

Írtam pár költőről a Pusztaberki Napló című újságunkba, akik halála tragikusan történt: mint Nagy Zoltán, aki Budapest felszabadulása után lett rablógyilkosság áldozata… vagy mint Komjáthy Jenő, akinek 1896. január 26-án, a halálos ágyán adták a kezébe első verseskötetét, és utána pár órán belül megtért a Teremtőjéhez…

Jonathan Larson a „Rent” című musicale off-Broadway bemutatójának hajnalán hunyt el, 1996. január 25-én.

Drámai nézni, látni, átérezni ezt a filmet: ahogy látja az ember az ezer fokon lángoló zseni önpusztító hitét és elszántságát, hogy: „én musical-szerző leszek/vagyok, a kihalóban lévő fajtámból az egyik utolsó”. Nem lehet rá hatni, hogy elengedje az álmait és „Come to Your Senses” – látod, érzed, hogy futni fog a cél felé akkor is, ha az Ég egybeszakad a Földdel, és százszor inkább hal meg a futás közben, mint megálljon, és más – földhözragadtabb(?), életszerűbb(?), normálisabb(???), konvencionálisabb(?) – célokat tűzzön ki maga elé.

Én meg csak azt kérdezem: mi lenne a Világgal, ha mindenki feladná az álmait, az elérhetetlennek tűnő céljait, és a fogasra akasztaná a vágyait…?

Ha nem lennének „őrült”, szenvedélyes zsenik, ez a Világ soha nem jutna egyről a kettőre – de nem lehet mindenki ilyen, és (talán) ne is legyen.

A film végén mi más jutott volna eszembe, mint az „End of the Tour”, a zseniális David Foster Wallace életét feldolgozó alkotás – aki szintén olyan hőfokon lángolt, hogy azt már ő maga sem bírta elviselni…

Rám nagy hatással volt a „Tick, tick…”: odateszem a „Hacksaw Ridge”, és az „End of the Tour” mellé… és lelki szemeimmel látom, hogy egy magasabb polcról vidáman integet le neki a „Mary Poppins”… meg a „Hair”… és a „My Fair Lady”…

…és most fáj(t) igazán, hogy nem vagyok avatott ismerője minden Broadway musicalnek, mert üvöltött, hogy a „Sunday” énekesei mind hírességek – akiket én nem ismerek. :-/ :-(

 

Még szerencse, hogy van olyan oldal, ami szépen sorba veszi, hogy mikor-kik cameóznak épp a filmben: https://www.buzzfeed.com/noradominick/tick-tick-boom-easter-eggs

Lin-Manuel Miranda – köszönet az élményért. :respect:

…most már tényleg meg kellene néznem a „Hamiltont”… :sör: