…avagy a középszer diadala.
Mit „diadal”… elég szánalmas „_győzelem_” ez. :-PPP De a sikeréhez nem fér kétség.
Én mégis végtelenül elkeseredett vagyok.
Mert világos és egyértelmű, hogy a sorozat jó szélesre és keményre taposott középútra és fanszervizre játszik. Nem akar, nem mer, de ha engem kérdeztek, szerintem nem is tudna több, jobb, bátrabb lenni: ennyire futja a göthösségéből, az összeférceltségéből, az ötlettelenségéből fakadóan.
De nincs is többre szükség: egyedül fut a pályán, néha megbotlik, olykor el is esik a saját lábában, néha visszafelé fut, olykor leül a pálya szélére és csak liheg. Majd végül nagy nehezen átszakítja a célszalagot, két kezét összekulcsolva a feje fölé emeli, és büszkén futja a tiszteletkört.
A közönség pedig… ahelyett, hogy kifütyülné, vagy csak a szekunder szégyentől elnémulva, bambán meredne maga elé… boldogan tapsol hozzá.
Természetesen én is hibás vagyok: ott ültem a közönségben magam is és tapsoltam a középszernek, mint a többiek. Tapsoltam: mert hinni akartam benne. Hogy más lesz. Hogy ez több és új. Hogy igaz-igaz botladozik, elesik, leül néha… de benne van a jó szándék a szebbre, jobbra.
Nos, tévedtem.
Klisés, önismétlő, gyáva fanszerviz az egész.
Ám a vicces az, hogy ennél nem is kell több „A Népnek”. Nézzétek meg a junkie-n: minden egyes tetves, védhetetlenül üres és ötlettelen része megnyeri, vagy „csak” majdnem, és a második helyen van a „Melyik volt a hét legjobbsorozatepizódja?”-szavazáson.
Hja, kérem – akkor a hiba az én készülékemben van.
Ez a közel-közeli galaxis, ami rohadt kicsi, és ahol mindenki találkozik mindenkivel, de állandóan – és újra és újra ugyanazokat a köröket futja… Valahogy már túl szűk nekem, vállban.
Nem, valahogy nem tudom összefosni a bokámat azért, mert Temuera Morrison két másodpercre belenéz a kamerába. Nem, nem tudok ujjongva felugrani, amikor meghallom azt a nevet, hogy Ashoka Tano. És nem, nem ájulok be a gyönyörtől az asztal/ágy alá, amikor Giancarlo Esposito kezében felvillan a ’darksaber’ – amiről lószart sem tudok. (De most utána olvastam, hogy ez a „legmenőbb” lightsaber… illetve, ’saber’ az egész SW univerziádéban, és hogy Tarre Vizsla… óh, anyám… egy magyar vadász nevezte el?... készítette, aki az első mandalóri, aki a Jedi Rendhez csatlakozott. Hát ez valami gyönyörű háttértörténet. Mit kellett volna végignéznem és összeolvasnom, hogy ezt tudjam az adott pillanatban…?!)
Nem, nem nézek meg minden rajzfilmet, webizódot, nem olvasom össze a teljes kánont, ami fellelhető, bocs. Szeretem/Szerettem az SW-t, de bőven megelégedtem a „főcsapással” – ergo, nem vagyok az a fan, akit meg akarnak szervizelni ezzel.
De mégis szeretem, hogyha egy tévésorozat önállóan is megáll a lábán… és nem folyton lábon lövi magát… és nem kell hozzá egy értelmező SW-szótár, és nincs végig becsillagozva és lábjegyzetelve, magyarázó szövegekkel teletűzdelve. Hogy egy „szimpla” néző, egy nem teljesen elvakult SW-raj… izé… érdeklődő is megértse. A maga egy tekervényével, ugye… :-P
Jó-jó: nem nekem szól. Nekem az 1979-ben bemutatott „Star Wars” szólt, amit 1981-re átneveztek „Star Wars: Episode IV. – A New Hope”-ra. És hol van az már, ugye… és én is hol vagyok… ugye.
Nekem önismétlő az egész: a Razor Crest pont ugyanolyan öreg, folyton barkácsolt űrhajó, mint a Millennium Falcon, és – tribute! – ugyanúgy irányjeladót tesznek rá is. És ugyanúgy egy ember és egy idegen lény párosa utazgat benne fel-alá a nagyon jól ismert, szélesre taposott galaxisban.
Nekem röhejesek a megoldásai: a legalja a lándzsával a lépegető elleni felállás volt. De a „békatojások” fontossága és utaztatása is nagyon „fellelkesített”…
A tegnapi részig a harcjelenetekkel ki voltam legalább békülve – ám Asoka Tano és Morgan Elsbeth párbajánál… hááát… legalábbis elvesztettem a hitemet ebben is.
Egyszer volt alkalmam egy rendőrségi-harcművészeti oktatáson részt venni, ahol elmesélték és bemutatták, hogy milyen egy valódi késes/kardos támadás. Félelmetes volt látni azt az imitált kaszabolást… Ha valódi támadás, minden úszott volna a vérben. És a párbajt látva arra gondoltam: miért feszül össze Ashoka fénykardja a beskár lándzsával? Egy gyors mozdulat: végigcsúsztatja a fénykard izzó pengéjét a lándzsán, és Morgan már szedegetheti is nylonzacskóba az ujjait. A fogával. :-P Nekem (mint nem gyakorló jedinek :-P) olyan triviálisan egyszerű és hatásos megoldásnak tűnt. Persze, egy jedi másként gondolkozik, ugye… :-P
Oké, meguntam: ezernyi ponton támadható és szétszedhető a sorozat.
Ha egy szóval kellene megfogalmaznom, hogy mi a baj vele, azt mondanám: gyáva.
Ha két szóval: gyáva, megalkuvó. Vagy talán azt: szégyenletes fanszerviz.
Nem tudom, hogy fogok-e írni még róla a blogomon – de az biztos, hogy nem akarok.
Vannak bátrabb, jobb sorozatok is a világon (szerencsére). Inkább azokkal töltöm az időmet.
