Avengers: Endgame – Bosszúállók: Végjáték

Megérte rá várni… Megérte kivárni. :respect: :leborul:

(A film elején előttem mindenki dumált a moziban – igen, kedvenc gödöllői mozim, még Pusztaberkiből is odajárok vissza: mert szeretem :sör: –, már pörögtek az első képkockák, mentek a dialógusok: és ezek meg pofázmányoztak. Én meg már szívtam fel a vizet, hogy kinek szóljak (be) először… és arra gondoltam: „na, ezért nem szeretek moziba járni”. :-OOO)

Nem akarok, de szerintem – spoiler nélkül – nem is lehet a filmről beszélni: inkább beszélek arról, hogy milyen hatással volt rám. Ha ez nem érdekel valakit, megértem, nincs harag. :sör:

Fájdalom.

Basszus, az elején annyi fájdalom volt bennem, hogy azt el nem lehet mondani. Mert átéltem és átéreztem, amit ők – és nekik nagyon fájt.

Mindenki próbálja valahogy feldolgozni a fájdalmat… kinek jobb, kinek rosszabb ötlete van erre…

De a veszteség érzete átitat mindent, hogy valami elmúlt… hogy valami nincs többé.

Remény.

Aztán jött, és felcsillant valami. Egy szalmaszál lebegett az égen, hogy aztán a kétségbeesetten kapálózó keze mellé essen a tóba.

És megragadtuk, valamennyien.

Nevetés.

Nevettem hosszan, sokat, önfeledten. Mert tudtak olyan poénokat adni közben, amin felderült a lelkem.

…de a lényeg közben nem veszett el, hogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodunk. A tét közben nem vált kicsinnyé, bagatellá.

Könnyeztem.

Igen. Mert megindító volt, ami történt. Nem szuperhősös, nem übermensch, nem földönkívüli – egyszerűen emberi. Szerethető, megérthető… átérezhető.

…és jött „A Csata”.

Életem legepikusabb, legheroikusabb, legmonumentálisabb Csatája. Egy olyan Csata, amikor az ember egyszerre akar sírni, nevetni, kiáltozni és ujjongani.

Megismételhetetlen. Feledhetetlen.

Aztán megint sírtunk… azt hiszem, többen is…

A mozi elcsendesedett: nem motoszkált, nem köhögött, nem rágcsált senki – vágni lehetett a csöndet, és érezni, ahogy 160 ember visszafojtott lélegzettel él együtt a filmmel.

(Ekkor arra gondoltam – büszkén és elégedetten –, „na, ezért szeretek moziba járni! az ilyen pillanatokért!”.)

Aztán megint nevettünk, nevettünk. :-DDD

…majd ismét csöndes elégedettséggel dőltünk hátra, ahogy egy csodálatos karakter csodálatos befejezést kap. Már nem sírtunk, nem nevettünk – csak elomlott közöttünk „A Jó”.

Hogy Jó az Élet… hogy a helyére kerül minden… hogy a Hősök Emberek is… és hogy senki sincs egyedül a harcban…

Jó, jó, az ember ezt tudta-hitte eddig is: de az, hogy egy szuperhős film erre erősít rá… nekem gyönyörű.

„Szuperhős film”… nem tudom, nekem ez degradálóan hangzik az Avengers utolsó két részével kapcsolatosan.

Sokkal emberibb, sokkal emberközelibb ez az alkotás, mint bármelyik – annyi érzelemmel, érdemmel, és humánummal megpakolva, mint még soha más.

Csodálatos lezárása a Avengers-sagának – vártam és hittem, hogy jó lesz… de túlszárnyalta minden várakozásomat.

Jó volt látni, öröm volt részese lenni, élmény volt együtt menni vele az úton.

Köszönet érte, Mindenkinek, akinek része volt benne.

:megarespect: :leborul:

Boku dake ga Inai Machi – Erased s01

Nah, térjünk vissza a régi kerékvágásba. :sör:

Nem sok filmet-sorit néztem a „nettelen” időszakomban, de néhányat azért igen – és most egyáltalán nincs kedvem a szah… sza… sza’l, a „citrommal” újrakezdeni a blogolást, hanem inkább mondanám a jót. A bitang jót. :thumbsup:

Már egy jó ideje betárazva várt ez a 12 részes anime a gépemen, hogy majd egyszer sorra kerítsem – és most végre meg is tettem. És egy egészen eredeti, nagyszerű élménnyel lettem gazdagabb. :respect:

Ez egy sci-fi, időutazós anime (asszem Justin és Winnie lesznek/lehetnek a célközönsége – mármint rajtam kívül, ugyebár… ;-) ), ami nem holmi vidámkodós, „chibis” kacagánnyal vág neki a témának, hanem… valami nagyon keménnyel.

Gyerekeket ölő sorozatgyilkossal.

…

Ha sikerült az első döbbenetetekből felocsúdnotok (nekem is beletelt egy kis időbe, amikor olvastam róla…), annyit azért gyorsan leszögeznék: nem valami véres horrorról van szó. Ami történik, az képernyőn kívül történik, „nem látunk” belőle semmit – de így is bitang nyomasztó…

A történetről.

2006-ban járunk, a 29 éves Satoru Fujinuma szeretne manga rajzoló lenni, de áttörés nem igazán jön, ezért pizzafutárként keresi kenyerét.

Fujinuma nagyon melankolikus, búval bélelt, enervált, sosem mosolygó fiatalember – de néhanapján különleges dolog történik vele.

 

…és ilyenkor mindig megment valakit – valami végzetestől.

De ezt az „eseményt” nem tudja akaratával befolyásolni – történik, amikor történik.

Ám egyszer csak egy ilyen „revival” során Fujinuma súlyosan megsérül, mire előkerül az édesanyja, Sachiko, és a sérülés, valamint a tévében látott hírek-események kapcsán újra felidéződik mindkettejükben az a borzalmas eseménysorozat, ami szülővárosukban történt, még 1988-ban, amikor Fujinuma 11 éves iskolás volt.

 

…és kiderül, hogy innen eredeztethető Fujinuma melankóliája és végtelen szomorúsága.

Mindez lehetne/maradhatna egy örök trauma – ám hirtelen a múlt árnyai újra előjönnek, és a múltbéli sorozatgyilkos újra lecsap: ezúttal Fujinuma közeli hozzátartozójára, és a helyzet úgy alakul, hogy a rendőrség számára Fujinuma lesz az első számú gyanúsított.

Ám ekkor – olybá tűnik, hogy részben a trauma és a sokk miatt – Fujinuma időugrást él át: méghozzá egy döbbenetesen durvát: visszakerül 1988-ba, 11 éves korába (29 éves emlékeinek, értelmének teljes tudatában), és rájön, hogy meg kell akadályoznia (így, gyermekként) a régi gyerekgyilkosságokat, és így – talán… – megmentheti a jelenben a szeretett hozzátartozóját is.

…és ebből egy nagyon izgalmas, vérre-tétre menő macska-egér harc bontakozik ki, a láthatatlan-ismeretlen, kegyetlen és számító sorozatgyilkossal.

Igazából végig fordulatos és torokszorító a történet – de a 8. résztől még egy nagyon komoly szintet is lép (ott már azért megremegett a hangom egy párszor… de én egy vén szentimentalista vagyok, ugye :-P ;-) ), hogy a befejezésre egy brutálisan erős végkifejletbe torkolljunk. :respect:

Nem tudom, ti hogy vagytok vele. Hogy eszetekbe jutott-e valaha, hogy mi lenne, ha visszamehetnétek az időben, hogy jóvátegyetek valamit, hogy megmentsetek valakit.

Nekem jutott eszembe ez néhányszor…

De Fujinuma torokszorító, körömrágós küzdelmét látva arra gondoltam… ez nem lenne egy könnyű, egyszerű menet: hogy nem jobbra fordulok, hanem balra, és minden rendben lesz.

Sőt, meglehet, hogy olyan áldozatot követel, amire nem számítottam…

Sötét, nyomasztó, félelmetes ez az anime – de egyben felemelő és megindító is.

Hogy megéri küzdeni, tűzön-vízen át, megéri nem feladni.

És hogy nem vagy egyedül.

:respect: :leborul:

Must see.

Otthonunk - Pusztaberki

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan off-line leszek - de a költözés és az internet beszerzése több időt (és erőt... meg energiát...) vett igénybe, mint azt sejtettem/terveztem...

Mindenesetre, most újra itt vagyok, és első posztommal mindenképpen otthonunk, Pusztaberki előtt szeretnék hódolni. :leborul:

Mert valami csodaszép...

Reggelente a teraszról nézem (fotózom) a napfelkeltéket, és érzem, hogy soha nem fogok tudni betelni vele.

Gyönyörködjetek egy kicsit ti is benne. :sör: ...illetve :pálinka: :-)

Apropos: pálinka. Életem majd' fél évszázada alatt egyszer (mondom: EGYSZER! :eeekkk: ) ittam olyan pálinkát, ami ízlett - pedig itattak (próbáltak itatni) velem olyan löttyöket, amiket leginkább akkusavként kellett volna hasznosítani... -, de mivel ez megismételhetetlen élménynek tűnt több, mint harminc évig, valahogy elkönyveltem, hogy én és a pálinka sosem leszünk (ivó)cimborák.

...erre most - legnagyobb döbbenetemre - itt Pusztaberkiben megkínáltak egy olyannal, ami újfent nagyon ízlett: és miután ezt kifejezésre is juttattam (elképedve...) rögtön kaptam belőle egy üveggel.

Amit most áhítattal szemlélek minden nap a polcomon - dehogyis iszok belőle! Legfeljebb sátoros ünnepek alkalmával... ;-)

Pusztaberki - azt jelenti: szép az élet. :respect:

És a végére egy kis ismeretterjesztés - annak, aki esetleg (többre) kíváncsi. :sör:

Pusztaberki - Egy csöndes falu a Cserhát lankái közt