2018-ban ma vittem először a gyereket óvodába, és miután
betessékeltem a Bóbita csoportba, meleg kakaót inni, öntudatos állampolgárként
azonnal felkerestem az óvodavezetőt.
Nem kerteltem, rögtön a tárgyra tértem: kértem, hogy a Védelmi Intézkedések Céltudatos Csemetéknek
(VICC) akciótervükben kisfiamat,
Mátét, aki hamarosan betölti a negyedik életévét, a lovassághoz osszák be.
A lovasság ősi magyar erősségünk, és úgy érzem, fontosabb
és elitistább is, mint gyalogos-szuronyos talpasnak lenni. Nem mindegy, ugye,
hogy hol lesz a gyerek, amikor az ég zeng.
Az óvodavezető erre azt felelte, hogy a pónilovak
beszerzésére közmegszerzést írnak ki Mészáros Lőrincnek, aminek eredményeképpen
nyárra nyulak és kecskék állnak majd rendelkezésre minden óvodában. Meg
legfeljebb néhány tükörponty. A pónit felejtsem el. Esetleg néhány hintalovat
tudnak szerezni, ha egy-két hozzám hasonló ön-, ló- és magyartudatos szülő
erősködik.
Nem mondhatnám, hogy elégedett voltam a válasszal, ezt azt
hiszem, az óvodavezető is láthatta rajtam, mert hangosan káromkodtam és vertem
az asztalt. Ezért gyorsan felajánlotta, hogy lehetne a fiam az 55 tonnás, 152
milliméteres, 2S35 Koalicija-SV
önjáró tarack vezetője, amiből orosz baráti segítség gyanánt ma reggelre már
három is állt az óvoda udvarán a homokozók, a mászókák, meg a csúszdák között.
Egy futó pillanatra elgondolkodtam, mert azért… na, ez
mégse kutya… de beláttam, hogy Máté kvalitásai egyelőre a szaladós biciklinél
tartanak, és ha egyszer egy önjáró tarack kerül a kezébe… hááát… nem is tudom.
Valahogy nem tűnik túl jó ötletnek.
Ekkor eszembe jutott, mennyire szereti a gyerek a friss
levegőt, és felvetettem az óvodavezetőnek, hogy mi lenne, ha a légvédelmi ágyú
mellé osztaná be? Ő elismerően bólintott – látta rajtam végre, hogy szakértővel
van dolga –, és közölte, hogy János bácsi, a pedellus éppen felállította a
frissen szintre bontott padláson a 23 milliméteres, ikercsövű ZU-23-2 légvédelmi gépágyút, amihez
nagyon jól jönne egy kezelő, de sajnos a Mészáros és Társa FNT (Felelősség
Nélküli Társaság) egyelőre csak 46 milliméteres lőszereket, és hajítógépbe való
kőgolyókat tudott szállítani hozzá, tehát, lőni még nem nagyon fog tudni vele a
gyerek. Majd legfeljebb az öklét rázza az ég felé, mint a kedves apuka most –
jegyezte meg kissé pikírten az óvodavezető, elkeseredett reakciómat látva.
Hirtelen felindulásomból lassan lenyugodva azon
morfondíroztam, hogy akkor hol teszi magát hasznossá az én elszánt, hazafias,
terrorelhárításra született gyerekem?
Az óvodavezető ekkor a tojásgránát dobálást és a
szuronyharcot javasolta, kissé félve, nem véletlenül, ugyanis felvetését gúnyosan
kiröhögtem.
Tojásgránát?! Az én gyerekemnek?! Ha azt akarja, hogy
kifestegesse mindet, akkor oké, de eldobálni aligha fogja. Vigyáz majd rá, mint
a hímes tojásra, semmi értelme. És szuronyharc?! Amikor már minden majdnem
elveszett, és ember-ember ellen fog harcolni, a majdnem négy éves gyerek egy 25-55
éves, szakállas, benga terroristával szuronyharcoljon, aki az élete árán is el
akarja foglalni az óvodát?! Az is hülye, aki ezt kitalálta. Majdnem meg is mondtam
az óvodavezetőnek, hogy hova dugja fel a szuronyát… de inkább csak gondoltam.
A mesterlövészséget zártuk ki következőnek, ugyanis a
gyerek képtelen órákig mozdulatlanul lapulni, és lesni egy távcsőbe,
lélegzetvisszafojtva. Az óvodavezető nagyot sóhajtva bólogatott, és
megjegyezte, hogy ezzel a fegyvernemmel tényleg gondok lesznek a kisklambók
között: mert amelyik meg nyugton tud maradni az alszik, vagy belázasodott.
A géppuskást, mint opciót, én zártam ki azonnal, oké,
harcoljunk-harcoljunk, de nehogy már pont ő legyen az ellenség
mesterlövészeinek és nehéztüzérségének első célpontja! Elsőnek belépni a VICC-be
az rendben van, de első hősi halottnak lenni, az óvodai menza védelmében… na ne
már. És különben is, a gyerek már a porszívó zúgásától is ideges lesz, nemhogy
egy géppuska kerepelésétől.
Ekkor az jutott eszembe, hogy Máté otthon nagyon szeret
mindenféle műszaki cuccokat össze-, de főleg szétszerelni, meg körbekábelezni:
szerintem kiváló utász lehetne! Az óvoda körüli műszaki zár, és a frissiben
ásott vizesárok fölötti pontonhíd kialakításában aktívan közre tudna működni!
Tapasztalatból mondom, terrorista legyen a talpán, aki az
általa összekuszált kábelrengetegen, és taposóaknaként szétdobált legódarabokon
képes átjutni! Meg a random szétszórt plüssállatok közé rejtett fakockákon! Ha
meg még valamelyik véletlenszerűen robban is, akkor meg pláne, hogy a frász jön
az emberre. Én speciel még robbanás nélkül is úgy szoktam ordítani, amikor egy-egy
ilyenre rálépek, mint egy elmebeteg sakál.
Ez már bombabiztos… vagy inkább bombabizonytalan… ötlet
volt, de ekkor az óvodavezető egy olyan fontos és felelősségteljes harci
feladatot javasolt a gyereknek, amire nem tudtam nemet mondani, és… mondhatnom,
hogy büszkén, hazafias öntudattal telve jöttem el az óvodából, tudván azt, hogy
most már minden terrorista retteghet, aki a Bóbita csoportra feni a fogát!
Máté most egy külön szobában játszik, egyedül, az asztalán
meg egy nagy, piros gomb van.
A fél óvodai személyzet azon munkálkodik körülötte,
nehogy véletlenül elunja magát, és harci szituáció fennforgásának hiányában,
csak úgy, unalomból megnyomja a piros gombot.
Nincsenek kételyeim, hogy a gyerek – az ÉN gyerekem,
ugye! – tudni fogja, hogy mikor kell rátenyerelnie. Nem hiszem, hogy
felelőtlenség lenne rábízni, hiszen Trumpnál és Kimdzsongunnál is van egy-egy
ilyen, és az én gyerekemnek sokkal több esze van, mint annak a kettőnek
együttvéve.
Amikor eljöttem, éppen összerakta a fasíneket, és
tologatta rajta a favonatot – de nem ám azt mondta közben, hogy bum-bum, mert a
taktikai aláaknázáson gondolkodik, hanem azt mondta, hogy shihuhuhu.
Mert neki még egyáltalán nem ment el az esze.
Ellentétben másokkal.
Mindenesetre, a biztonság kedvéért úgy döntöttem, amíg
a terrorveszélyeztetettség kiemelt hármas dedófoka fennáll, addig az édesanyja
megy érte mindennap az oviba.
Én még nem akarok valami baráti tűz áldozata lenni, mert
egy beosztott négyéves géppuskásnak aznap keserű volt a kakaó… :-PPP
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése