Most, hogy a nyaralásunk utolsó napját beárnyékolja a
rossz idő, és egy könnyed vírusfertőzés, gyomorpanaszokkal… érted… így legalább
összeütök egy régi, adósság-rivjút. :sör:
Hemlock Grove
s01
Vágytam egy kis sötét, misztikus, thriller-horror
(light!) sorozatra, és beleugrottunk Katicámmal – szegénykémet minden
hülyeségbe magammal rángatom… de mennyivel jobb közösen félni, mint egyedül! :-)
– a Hemlock-ba, különösebb felkészülés
és előzetes „terepszemle” nélkül.
A végeredmény: sajnos csalódás lett. :-/
Úgy érzem, valahogy misztikusabb, titokzatosabb, több-jobb-ijesztőbb,
összetettebb, high conceptebb szeretett volna lenni, mint ami végül is
összejött. :-///
Volt benne potenciál, hogy valami jó legyen, szerintem
rendben együtt volt benne az alapanyag: de az utolsó rész stáblistája alatt
arra kellett rájöjjek, hogy igazából a készítők sem nagyon tud(hat)ták, mi a
fenét is akarnak kihozni ebből az egészből. :-/
Az archetipikus high school (musical) vonalat ötvözni az Addams-family-vel,
és Frankenstein
laboratóriumával, gonosz tudóssal, meg vérfarkasokkal és vámpírokkal (hát igen,
itt pedig már bealkonyulhatott volna
az elvárásaimnak, ugye…) – hááát… legalábbis elég merésznek tűnt elsőre, de azt
mondtam: miért is ne?! Eresszük össze, amink van, és lássuk ki/mi jön ki belőle
győztesen.
Hááát… a néző legalábbis nem, tartok tőle. :-P
Haladt-haladgatott előre, bonyolódott-gubancolódott a
cselekmény… és a végén kissé orcára esve pislogtam, hogy majdnem pontosan ott
állunk, ahonnan elindultunk.
Persze, tudjuk a MMFR óta, hogy mekkora csavaros
húzás lehet a film végére pont odaérni, ahonnan elindultunk ;-) :-P, de úgy
érzem, most akkor nem kellene erre a vonalra ráfektetni egész frencsájzokat.
Bill Skarsgård
és Landon Liboiron remek főszereplők
voltak, ezt el kell ismerni – sőt, mi csak akkor szerettük ezt a sorozatot,
amikor együtt, egymást segítve dolgoztak/nyomoztak. Valahogy olyankor volt
benne valami brother-feeling, amiért jó volt szorítani.
Az évad végén/végére teljesen szét lettek választva – és
ez is csalódást keltett bennünk. :-/
A sorozat valahogy mindig fenn tudta tartani a feszültséget,
a fojtogató, nyomasztó miliőt, az ember mindig tudni akarta, hogy mi lesz a
folytatás: és ez alap, és nagyszerű egy szerializált történet esetében. :sör:
Ám a záróepizód pont ezt nem tudta hozni, a revelációk és
a „Nagy Fordulatok” teljesen hidegen hagytak minket – és „csalódva csuktuk be
ezt a könyvet”. :-/
Ha ezt tudtátok ebből kihozni, akkor marhára nem érdekel,
hogy van még két évad, köszi. :-P
Megjegyzés: most hasonló témában a „Midnight, Texas”-t nézem
– mert még mindig vágyok erre a sötét, misztikus-mítikus, kicsit horrorisztikus
műfajra :darkside: ;-) –, és egyelőre határozottan elégedett vagyok, pedig Charlaine
Harris (True Blood) szintén azzal operál, hogy „eresszük össze a
legendák szörnyeit”, de valahogy jól csinálja… Persze, majd az utsó résznél derül
ki, hogy tényleg tudja-e/tudta-e, hogy honnan-hová tart a történet… és hogy az
nem valami fél/„fake” megoldás.
Denial
(Ebben a rivjúban szándékosan nem fogok leírni bizonyos szavakat.
Remélem, megértitek majd, hogy miért.)
Szomorú… és végtelenül elkeserítő. :-(((
Ez a film sajnos a hazugoknak _reklám_: mint ahogy az
egész tárgyalás alatt parádézott is D. Irving megformálója, a remek Timothy Spall.
Szomorú, és végtelenül elkeserítő, hogy ilyen perekre sor
kerülhetett – persze, a jog és az egyenlő bánásmód nevében… –, miközben a joggal
visszaélő aljasok vígan röhögnek a markukba.
Jogi csűrcsavarássá, tárgyalótermi szófacsarássá tenni
ezt a témát… nem hiszem, hogy kellett volna.
Még akkor sem, ha az életben valóban megtörtént. Akkor
legalább ne csináljunk róla filmet.
Az, hogy azok, akik lehazudják a megtörténtet, mind aljas
férgek, és ocsmány fasiszták, az a napnál is világosabb minden tisztességes ember
számára – szerintem ez a film nem az ellenük harcolóknak, hanem nekik ad
nyilvánosságot… talán még plusz táptalajt is.
Igazából a film a bíró (Alex Jennings) és az ügyvéd (Tom
Wilkinson) érv- és eszmerendszerének egymáshoz feszüléséről szól, ami marha
érdekes lenne – ha nem az állna a középpontban, ami.
…
Egyszer hallottam/láttam egy archív felvételen Marie-Claude Vaillant-Couturier (1912-1996)
nürnbergi perben tett vallomását…
…olyan iszonyú volt, hogy azt elmondani sem tudom. A
lelkembe égett, mint egy izzó billog.
Napokig a hatása alatt kóvályogtam, és lélekben többször
is felsikoltottam az égre, hogy „Istenem, Uram, miért engedted ezt?! Hogy
engedhetted ezt?!?!”…
Isten bocsássa meg… úgy vagyok vele, hogy bár sohase
hallottam volna, bár ne tudnék róla…
…de már tudok. És nem fogom elfelejteni sohasem.
Az én szememben D. Irving nem ember, de még állatnak sem
dicsérném fel.
Egy gennyes kelés, egy fekély az emberiség testén. És
annak nem szoktak filmet csinálni.
Elkeserítő és szomorú…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése