Két emlékezetes, nagyon kemény film…
…de az egyik azért… egy magasabb ligában játszik.
Silence –
Némaság
Butaság, tudom, de ma azon járt az agyam, hogy mit is
érezhet egy ateista, amikor ezt a filmet nézi…
Én nem vagyok ateista, szóval, egyenesen marhaság egy
ilyen gondolatmenetbe belekezdeni… de valahogy csak ezen morfondíroztam.
Az első, ami eszembe jutott, hogy unná az egészet – 160
perces játékidő, és alapvetően egy ember őrlődése és kínszenvedései. Szerintem,
ezt egy ateista az első óra után már biztosan nem nézné tovább.
A második, ami felötlött bennem – telve keserűséggel és
fájdalommal –, hogy ha végignézi, elégedetten állna fel előle: „na ugye, megmondtam, kábé ennyit érhet a
vallásos hülyék „nagy hite” ”.
Persze, botorság ezen agyalni: nem látok senki fejébe,
szívébe, saját prekoncepcióimat pedig inkább tartsam meg magamnak. :meaculpa:
Mondom azt, amit tudok: hogy mit jelentett nekem, egy
átlagos, magát hívő embernek valló nézőnek.
Fájt. A zsigereimben fájt. Mintha kővel dobálták volna
tele a gyomromat, a torkom úgy kiszáradt, hogy attól féltem, felreped… és
órákkal később is álmatlanul hánykolódtam, mert úgy éreztem, mintha kést
forgatnának a szívemben.
…aztán blaszfémikus gondolataim támadtak…
Hogy azt, amin Rodrigues
atya (Andrew Garfield) keresztül
ment… abba egy szent hite is beleroppant volna. :meamaximaculpa:
Persze, ez megint csak ítélkezés, belemagyarázás… talán
mentség keresés.
De egyszerűen borzalmas volt látni, átérezni a stációkat,
ahogy Rodrigues atya (akit egy létező
személyről, Giuseppe Chiara atyáról
mintáztak) megtöretése zajlik a végtelenül ravasz és intelligens japán inkvizítor,
Inoue Masashige (Issey Ogata) által.
A körmöntfont aljasságnak, a módszeres embertelenségnek
ilyen brutálisan alapos bemutatásához még nem volt „szerencsém”… ahol minden
ember szenvedése és halála annak az egy célnak van alávetve, hogy egyetlen egy
valakit megtörjenek.
És a támadás, az „ostrom” nem csak testi, lelki, de
szellemi téren is érkezik, a folyamatos „duruzsolással”, megkérdőjelezéssel,
amiben az inkvizítor és a tolmácsa (Tadanobu
Asano) is kifacsart intellektussal élenjárnak.
„Ez csak egy kép, nem az Isten. Taposd meg
nyugodtan. Ez csak formalitás. Utána szabad vagy.”
…
A néző látja, hogy hogyan mennek kínhalálba emberek, akik
nem tudnak és nem akarnak egy szent képet megtaposni, vagy egy feszületet
leköpni.
…és hogy mit élnek át azok, akik megteszik, és életben
maradnak.
De Rodrigues atya
kálváriáját látva nem tudsz nem arra gondolni, hogy jobb lett volna inkább neki
is élve elégni…
…ám neki nem ilyen _”könnyű”_
sorsot szánt az Úr… Őt nem pusztán megölni akarják, hanem megtörni: kipurgálni
a lelkét, megtörni a gerincét, elvenni a hitét.
…
Azon is gondolkoztam, hogy az én hitem meddig tartott
volna az ő helyében… és… nem mondom meg, mire jutottam… :-((((((
És amikor már azt hiszed, ennél nincs tovább: megjelenik
egy pap, aki megtagadta Krisztust, és buddhistává lett – az ő suttogása,
megkérdőjelezése, duruzsolása a legfájóbb pont, igazi izzó vas Rodrigues atya szívében, lelkében.
Olyan volt ez a film, mintha a mocsár alá nyomták volna a
fejemet: a szám tele lett iszappal, a tüdőm pedig mérges mocsárgázzal… a
légszomj a felszínre hozott, de legszívesebben sárral takartam volna el az
arcomat…
Giuseppe Chiara
atya 83 éves koráig élt. Senki nem tudja, hogy mi volt a szívében. Mert
senki nem láthatott a látszat mögé, a lelke legmélyére.
Eszméletlenül fájt nekem ez a film. És még fájni is fog
egy jó darabig…
Andrew Garfield
pedig a Hacksaw Ridge után egy újabb filmben bizonyítja, hogy milyen jó
színész.
A plakátokon szereplő Liam Neeson pedig egy
átverés: a 160 perces filmben talán 20-25 percet van színen – Andrew Garfield a főszereplő. De
biztosan nyugszik a vállán a felelősség. :respect:
Under Sandet –
Land of Mine – A homok alatt
Kemény film ez is – de valahogy azért elég gyorsan
látszik rajta, hogy hova fog kifutni a németgyűlölő dán őrmester (Roland Møller), és a keze alá beosztott,
tengerparti aknaszedésre utasított német kölyökkatonák története.
Én megértettem mindenkit (azt hiszem…): megértettem a
dánokat, hogy a megszállás alatt micsoda harag gyűlt össze a lelkükben minden
némettel szemben, megértettem, hogy bosszút akarnak állni minden egyes németen –
megértettem a német kölyökkatonákat, hogy miért kellett uniformisba bújniuk, és
azt is, hogy azt mondják, megértik a dánok haragját – de valójában nem értik meg…
–, és igyekeznek minden elvárásnak megfelelni, mert haza akarnak jutni: „Újjá kell építeni az országot.”.
Megértettem mindent, de megszólalt bennem az érző ember –
mint ahogyan a dán őrmesterben is –, hogy… végtére is ezek a német
kölyökkatonák: gyerekek.
És embernek nem szabad felnőttek bűneit gyerekeken
megtorolni. Nem szabad.
Akkor sem.
…
Fájdalmas, nyomorult film ez is: fájdalmas a hadifogoly,
megalázott (szinte halálra ítélt) németnek, és úgyszintén fájdalmas a bosszúra vágyó
dánnak.
Mert nincs igazság: sem a háborúban, sem a megtorlásban.
És csak azért érdemes élnünk, mert a gyilkolni, bosszút
állni kész lincselő tömegben, egy valakiben maradt egy csöppnyi emberség.
Szívszorító.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése