2017. március 18., szombat

Silence – Némaság & Under Sandet – Land of Mine – A homok alatt



Két emlékezetes, nagyon kemény film…

…de az egyik azért… egy magasabb ligában játszik.


Silence – Némaság


 Butaság, tudom, de ma azon járt az agyam, hogy mit is érezhet egy ateista, amikor ezt a filmet nézi…

Én nem vagyok ateista, szóval, egyenesen marhaság egy ilyen gondolatmenetbe belekezdeni… de valahogy csak ezen morfondíroztam.

Az első, ami eszembe jutott, hogy unná az egészet – 160 perces játékidő, és alapvetően egy ember őrlődése és kínszenvedései. Szerintem, ezt egy ateista az első óra után már biztosan nem nézné tovább.

A második, ami felötlött bennem – telve keserűséggel és fájdalommal –, hogy ha végignézi, elégedetten állna fel előle: „na ugye, megmondtam, kábé ennyit érhet a vallásos hülyék „nagy hite” ”.

Persze, botorság ezen agyalni: nem látok senki fejébe, szívébe, saját prekoncepcióimat pedig inkább tartsam meg magamnak. :meaculpa:

Mondom azt, amit tudok: hogy mit jelentett nekem, egy átlagos, magát hívő embernek valló nézőnek.
 

Fájt. A zsigereimben fájt. Mintha kővel dobálták volna tele a gyomromat, a torkom úgy kiszáradt, hogy attól féltem, felreped… és órákkal később is álmatlanul hánykolódtam, mert úgy éreztem, mintha kést forgatnának a szívemben.

…aztán blaszfémikus gondolataim támadtak…

Hogy azt, amin Rodrigues atya (Andrew Garfield) keresztül ment… abba egy szent hite is beleroppant volna. :meamaximaculpa:

Persze, ez megint csak ítélkezés, belemagyarázás… talán mentség keresés.

De egyszerűen borzalmas volt látni, átérezni a stációkat, ahogy Rodrigues atya (akit egy létező személyről, Giuseppe Chiara atyáról mintáztak) megtöretése zajlik a végtelenül ravasz és intelligens japán inkvizítor, Inoue Masashige (Issey Ogata) által.

A körmöntfont aljasságnak, a módszeres embertelenségnek ilyen brutálisan alapos bemutatásához még nem volt „szerencsém”… ahol minden ember szenvedése és halála annak az egy célnak van alávetve, hogy egyetlen egy valakit megtörjenek.
 

És a támadás, az „ostrom” nem csak testi, lelki, de szellemi téren is érkezik, a folyamatos „duruzsolással”, megkérdőjelezéssel, amiben az inkvizítor és a tolmácsa (Tadanobu Asano) is kifacsart intellektussal élenjárnak.

„Ez csak egy kép, nem az Isten. Taposd meg nyugodtan. Ez csak formalitás. Utána szabad vagy.”


A néző látja, hogy hogyan mennek kínhalálba emberek, akik nem tudnak és nem akarnak egy szent képet megtaposni, vagy egy feszületet leköpni.

…és hogy mit élnek át azok, akik megteszik, és életben maradnak.

De Rodrigues atya kálváriáját látva nem tudsz nem arra gondolni, hogy jobb lett volna inkább neki is élve elégni…

…ám neki nem ilyen _”könnyű”_ sorsot szánt az Úr… Őt nem pusztán megölni akarják, hanem megtörni: kipurgálni a lelkét, megtörni a gerincét, elvenni a hitét.


Azon is gondolkoztam, hogy az én hitem meddig tartott volna az ő helyében… és… nem mondom meg, mire jutottam… :-((((((

És amikor már azt hiszed, ennél nincs tovább: megjelenik egy pap, aki megtagadta Krisztust, és buddhistává lett – az ő suttogása, megkérdőjelezése, duruzsolása a legfájóbb pont, igazi izzó vas Rodrigues atya szívében, lelkében.
 

Olyan volt ez a film, mintha a mocsár alá nyomták volna a fejemet: a szám tele lett iszappal, a tüdőm pedig mérges mocsárgázzal… a légszomj a felszínre hozott, de legszívesebben sárral takartam volna el az arcomat…

Giuseppe Chiara atya 83 éves koráig élt. Senki nem tudja, hogy mi volt a szívében. Mert senki nem láthatott a látszat mögé, a lelke legmélyére.

Eszméletlenül fájt nekem ez a film. És még fájni is fog egy jó darabig…

Andrew Garfield pedig a Hacksaw Ridge után egy újabb filmben bizonyítja, hogy milyen jó színész.

A plakátokon szereplő Liam Neeson pedig egy átverés: a 160 perces filmben talán 20-25 percet van színen – Andrew Garfield a főszereplő. De biztosan nyugszik a vállán a felelősség. :respect:


Under Sandet – Land of Mine – A homok alatt



Kemény film ez is – de valahogy azért elég gyorsan látszik rajta, hogy hova fog kifutni a németgyűlölő dán őrmester (Roland Møller), és a keze alá beosztott, tengerparti aknaszedésre utasított német kölyökkatonák története.


Én megértettem mindenkit (azt hiszem…): megértettem a dánokat, hogy a megszállás alatt micsoda harag gyűlt össze a lelkükben minden némettel szemben, megértettem, hogy bosszút akarnak állni minden egyes németen – megértettem a német kölyökkatonákat, hogy miért kellett uniformisba bújniuk, és azt is, hogy azt mondják, megértik a dánok haragját – de valójában nem értik meg… –, és igyekeznek minden elvárásnak megfelelni, mert haza akarnak jutni: „Újjá kell építeni az országot.”.

Megértettem mindent, de megszólalt bennem az érző ember – mint ahogyan a dán őrmesterben is –, hogy… végtére is ezek a német kölyökkatonák: gyerekek.
 

És embernek nem szabad felnőttek bűneit gyerekeken megtorolni. Nem szabad.

Akkor sem.


Fájdalmas, nyomorult film ez is: fájdalmas a hadifogoly, megalázott (szinte halálra ítélt) németnek, és úgyszintén fájdalmas a bosszúra vágyó dánnak.

Mert nincs igazság: sem a háborúban, sem a megtorlásban.

És csak azért érdemes élnünk, mert a gyilkolni, bosszút állni kész lincselő tömegben, egy valakiben maradt egy csöppnyi emberség.

Szívszorító.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése