„…no time to lose:
tonight we’ll break the chains!” – üvöltöttem 1985 tájékán ezt a Trance számot, teli torokból, hallás
utáni angolsággal: azaz korántsem szöveghűen, de totál lelkesen. Lázadóan.
Bátran. A zárt szobámban, walkmant hallgatva. :-)
Szerencse, hogy akkoriban internet híján, amikor a másolt
magnókazetták árusítása teljesen normális dolog volt (igazából olyat, hogy
„eredeti” magnókazetta, szerintem nem is látott senki…), alkalmam sem nagyon
volt megismerni a Trance együttest –
csak a napokban döbbentem rá, hogy miféle német(!) (érted, még csak nem is
amcsi, vagy angol, hanem német!) „bundesliga”
és „discoinferno” kinézetű banda
voltak, akiktől akkoriban is kinyílt volna a bicska a zsebemben, pedig _annyira_ azért nem voltam lázadó, hogy
bicskával mászkáljak. :-P ;-)
A „Stand up” komédia műfaja se nagyon volt még akkoriban:
de már általános iskolás koromban kívülről el tudtam mondani Hofi összes lemezét, karcosra
hallgattuk a Humorfesztivál
bakelitjeit, a szilveszteri rádiókabaré ismétlését pedig előre bejelöltük a
műsorújságban, hogy magnókazettára vehessük azokat, majd gondosan
„katalogizáltuk” azokat, évek szerint. Hétfőnként a rádiót hallgatva feszülten
figyeltem a „Kettőtől-ötig” kívánságműsort, hogy el-elkaphassak egy-egy
ritkaságszámba menő kabaréjelenetet, mint például a klasszikus és etalon „Hófehérke és a hét elgyötört törpe” (Agárdy Gábor, Csala Zsuzsa, Bárdy György,
Csákányi László, Kern András) („Bácsalmási
művész úr, jelenés!”), vagy a „Kilenc
óra előtt” (Agárdy Gábor, Kazal
László, Körmendy János, Inke László, Csákányi László) („Ha valamelyikük megkérdezi tőlem, hogy mennyit fut a feleségem százon,
két vödör vízzel, azt lecsapom, mint Hansi a makk alsót!”), ami évekig(!!!)
csak 7 perc 37 másodpercig volt meg nekem („De
hitel az…” – klatty :-((( ), mert nem vettem észre, hogy felvétel közben
lejárt a kazetta. Évekig fogalmam sem volt róla, hogy az egész jelenet
egyébként 11 perc 52 másodperces… és
hogy egyáltalán: mi a vége?! :-///
Szerettem Markos-Nádast,
Maksa Zolit, Nagy Bandót, Sas József lemezeit (Sas-Taps - 1984, TárSASutazás – 1985 – még mielőtt előjönne a „saskabarés”
fikázó vinnyogás… :-P ) – és persze Hofi
Géza _minden egyes szavát_.
:respect:
De Salamon Béla
bácsit, Kabos Lászlót, Kazal Lászlót, Kellér Dezsőt, Alfonzót is nagyon
szerettem, és tiszteltem.
Mert a nevettetés nagy munka: és a Nagy Nevettetőket
hallani-látni mindig csodálatos élmény volt, amit mindig privilégiumnak
éreztem.
És tudtam, éreztem, hogy ők is tisztelnek, megtisztelnek
engem: az egyszeri hallgatót-nézőt.
Talán valahogy… ez a régivágású, kölcsönös tisztelet, ez
a „gentlemen’s agreement” hiányzik
manapság az előadóművészekből, stand uposokból.
Persze, nem sírom vissza Buster Keatont (bár az 1927-es „The General” filmje legalábbis
zseniális és feledhetetlen… :leborul: ), és nem jajongok afölött, hogy miért
nem Harold Lloyd még mindig az
etalon (bár az 1923-as „Safety Last!” című filmje
elképesztően remek, töménytelen ötlettel és geggel megszórva :respect: ), mert
nyilván változnak az idők, és az óra mindig előre halad…
Most is vannak (voltak…) olyanok, akiket szeretek a stand
upos fiúk közül: Litkai Gergely, Kőhalmi
Zoltán, Hadházi László, Bödőcs Tibor, Badár Sándor, Mogács Dániel – de
ugye… jóval többen vannak azok, akiket egyáltalán nem tartok humorosnak. Sőt…
:-PPP
És hogy ami miatt most billentyűzetet ragadtam?
Az önálló estjeik – amik (egy kivételével) döbbenetesen
nagy csalódások… :-(((
Bödőcs Tibor
két önálló estjén döbbentem meg először:
„Az élet értelme és kertészeti tippek”, „Böllérbalett”… Én csípem
Bödőcs
karakterkifigurázásait, de itt megakadtak az általa hozott (meglehetősen
egysíkú…) sablonfigurák-fazonok a torkomon. Túl sok volt. És már nem humoros.
:-(((
Ezen pedig megdöbbentem. :-(((
Hadházi László
két önálló estje következett ezután: „Méd in Hungeráj” és a „Humorkabaré
visszatér 2.”. :-/// Barátaim próbáltak meggyőzni, hogy „de hát Hadházi jó volt!” – de be kell
vallanom: szerintem egyáltalán nem. :-/// A „Humorkabarét” konkrétan
ki is kapcsoltam. A fene se szenved vele. :-///
Kőhalmi Zoltán
önálló estjét szintén kikapcsoltam – mint ahogy Mogács Dánielét is. Ha a fogamat csikorgatom közben, meg fancsali
pofákat vágok, akkor… az csak nem szórakozás! Annak meg így mi értelme van…?!
:-(((
Ekkor ütött be a ménkő.
Pedig már elhatároztam, hogy többet nem nézek meg egy
magyar standupos önálló estet sem, amikor újfent barátaim unszolására megnéztem
Kovács András Péter „Ősök
és utódok” című önálló estjét – és leestem a székről, annyira tetszett.
:eeekkk: :thumbsup:
Annál is inkább, mert mint a fentiekből kitűnik, KAP nem szerepel a kedvenc humoristáim
között: és mégis ő vett meg kilóra. :banggg:
Hofi óta nem
szórakoztam ilyen jól humorista önálló estjén – ami legalábbis döbbenetes nagy
elismerés részemről. :respect:
Nagy lelkesen ugrottam neki KAP másik önálló estjének „Evolúció” – amit menet közben
kapcsoltam ki: szintén döbbenten. :-/// Elképesztő, hogy mennyire erőltetett
volt, nyögvenyelős, és humortalan. :-(((
Mintha két teljesen más ember készítette volt az „Ősök
és utódok”-at, meg az „Evolúciót”. :eeekkk:
Nagy pofára esés volt nekem – de még szerencse is, mert
ha netalán az „Evolúcióval” kezdek, el sem jutottam volna az iszonyatosan jó „Ősök
és utódok”-hoz…
Nyolc önálló estet néztem meg/próbáltam végignézni öt
különböző előadótól: és mindössze egyet találtam bennük, ami tetszett – igaz,
az meg felsőfokon.
Ez azért mégis egy csúnya meló, nem? Hogy „átszitál” az
ember egy csomó felesleges, hasznavehetetlen percet, abban a reményben, hogy
valahol-valamikor majd rábukkan egy aranyrögre. Vagy legalább egy
aranypehelyre. :-P
De hogy villantsak a nagyvilág (az USA) stand up-osaira
is.
Jeff Dunham: „Arguing
with Myself” és „Spark of Insanity” estjeit imádtam,
minden ízében. :sör:
Azóta meg nézhetetlennek és értékelhetetlennek találom,
bármit is csinál… :-PPP :-((((
Rosie O’Donnell:
„A
Heartfelt Standup” szerintem unalmas, idegesítő, és humortalan. Nem is
bírtam végignézni. :-///
Bill Maher: „Live from D.C.” azért kínlódtam
végig, mert érteni akartam: „mi a fenét
evett ezen 1,1 millió rekordnéző az HBO-n?!”. De rohadtul nem értettem.
Szerintem a leginkább a túlpolitizáltság okán: nekem olyan volt, mint egy
választási kampány rendezvénye. :-///
Katt Williams: „Priceless: Afterlife” az első fele
(bocs’, nem én mondom: ő mondta így végig!) brutális „nigga-gettóhumor” volt,
amin csak ijedten-zavartan pislogtam. „Ez
humor valakiknek?! Komolyan?!”. Ám a második fele már számomra is
befogadható és értékelhető volt, amit már tudtam élvezni, amin már tudtam
nevetni – de az est első felének gyomorbavágó „döbbenete” azért rányomta a
bélyegét az örömömre…
Billy Crystal
elképesztően fantasztikus önálló estjéről pedig már korábban megemlékeztem egy
posztban:
:respect:
Most így végiggondolva, arra jutottam, hogy az lehetne a
megoldás, hogyha valaki _csak_ akkor
vág bele egy önálló estbe, ha ahhoz van elég „anyaga” is.
Nem elég, ha van pár geg-ötlete, vagy remekül el tud
játszani egy részeget, van néhány családi anekdotája, vagy jól be akar szólni
egy-egy kiválasztott „ellenségnek”: vallásnak, népcsoportnak, rassznak,
szubkultúrának, satöbbi.
És ha összejött elég anyag, nem kellene megelégedni
azzal, hogy a haverok, a brancsbeliek, a családtagok azt mondják rá, hogy „de ügyes vagy! nagyon jól sikerült!
énszerintem ez minimum tökéletes” – hanem talán kellene egy mélyebb
próbamerítés, egy szélesebb kör visszajelzése, mielőtt kiáll valaki a pódiumra.
Nemrég olvastam a Monty
Python csoport munkamódszeréről (talán Eric
Idle mesélte), hogy amikor valaki hozott egy geget, és elmondta, csak akkor
vették be a műsorba, ha _mindannyian_
nevettek rajta. Ha egy valaki nem, akkor már elvetették, mert akkor „nem
humoros”.
Azért ez brutális egy „szortírozás”, nem?! Mert mi van,
ha valakinek aznap pont fáj a foga? Akkor egy csomó remek geg ment a morcossága
miatt a lecsóba…?! :eeekkk:
Ha nem is ennyire keményen, de… azért kellene egy kis
kontroll. Legalább mindenkinek a saját fejében legyen egy vészcsengő, ami
megszólal, amikor kényszervigyort, túlzott harsány örömöt, vagy éppen pont kínos
hallgatást tapasztal előadás közben.
Mert a stand up könnyedsége éppen nem azt jelenti, hogy
félvállról lehet venni, és hitvány, összefércelt poénféléket lehet a közönség
közé dobálni. Meg kellene próbálni igényesnek lenni itt is a saját „munkával”
szemben, és nem elsekélyesedni
„Humorban nem ismerek tréfát.”
Karinthy Frigyes
Illetve, lehet ilyet is csinálni: de talán nem éri meg,
azt hiszem.
Mit is mondhatnék még zárásként… Talán annyit:
„Get up, „Stand Up”, no time to lose.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése