Amikor az ember azt hiszi, ennél rosszabb már nem lehet,
akkor mindig beüt valami olyasmi, ami bebizonyítja: de bizony, hogy lehet! :-P
Életem legrosszabbul sikerült (hazai) nyaralása, szinte a
teljes elektronikus gépparkunk sorozatos meghibásodása, valamint a devizahitelem
lezárása miatt eszméletlen mélyponton vagyok lelkileg (és anyagilag…) – de persze azt már futólag sem gondolom, hogy
„ennél rosszabb már nem lehet”: mert eddig még mindig jött egy tromf… :-///
Csak a Jó Istenbe vetett hitem, a Jó Barátaim – és a jó
filmek/sorozatok tartják bennem a lelket.
Meg is emlékezek gyorsan két jó filmről, amiket mostanság
láttam.
Coherence
Szilárd/Aldyr ajánlotta! :sör:
Bakker, mindig is szerettem az agyalós kavarásokat, a
jófajta elmés thrillereket, a csavaros sci-fi-ket.
Nos, a Coherence minden téren remekül teljesít. :sör:
Egy üstökös halad el közvetlen közelben a Föld mellett,
miközben odalent egy házban összejön egy baráti társaság.
Amikor az egész városra kiterjedő teljes áramszünet lesz,
a dolgok elkezdenek érdekessé, izgalmassá… majd ijesztővé, és fojtogatóvá
válni: mert kiderül, hogy multiverzumok, párhuzamos valóságok kerültek egymás
közelébe, egymással átfedésbe, és a nyolc barát (akik között eleve megvan a
személyes konfliktus) elkezd kételkedni egymás… hm… „valódiságában”, míg végül
saját identitásukat is megkérdőjelezik.
Agyalós, meghökkentő kis mese – szerintem a vége, a
befejezés, talán nem éppen a legötletesebb: annál inkább… hm… „zsigeribb”,
ösztönös, ami olyan szempontból kibicsaklik a filmből, hogy egészen addig az
agytornáé, a meglepő csavaroké volt a főszerep – ami számomra jóval
szimpatikusabb, mint a… hm… „nyers” _megoldások_.
És ha már a Schrödinger macskája a film főmotívuma, azt
mondanám, a befejezés olyan, mintha valaki egy üllőt ejtene a macskát rejtő
dobozra, és elégedetten hátradőlne: „na, nincs többé talány, meg kettős valóság!
most már tuti, hogy megdöglött”. :-PPP
Oké, hogy a gordiuszi-csomót is karddal „oldották meg” –
nade kérem szépen… ezt a szép kis csavaros észjátékot nem biztos, hogy
porcelán, vécétartály-fedővel kellett volna… hm… „megoldani”. :-/
Szerencsé(m)re, csak a film megnézése után kerestem rá a
neten a rivjúkra, így csak utólag olvastam el azt a számomra visszataszító és
nagyképű nyilatkozatot, amit a film írója és rendezője, James Ward Byrkit tett, miszerint öt nap alatt forgatták le az
egészet, nem volt forgatókönyv, csak vázlatpontok, a színészek végig rögtönöztek
és improvizáltak. Sőt, sokszor azt sem tudták, hogy mikor megy el az áram, vagy
mikor kopog valaki – hogy teljesen hiteles reakciót mutassanak. :-/
Még jó, hogy nem tűzoltós filmet forgatott a fickó, mert
simán a színészeire gyújtotta volna a házat, hogy „hitelesen” meneküljenek az
életükért… :-P
Takhesi Kitano-nak volt egy olyan „reality
vetélkedője”, amikor egy japán folyóba belevágtak egy utasokkal teli autóbuszt,
és filmezték, hogy ki-hogyan (próbál…?) megmenekülni belőle.
Mondjuk, remélem, hogy nem ez lesz a követendő példa:
mert ugye a Boyhood is azzal dicsekszik, hogy forgatókönyv nélkül, csak
rögtönözve, minden évben csak 3-4 napot együtt töltve „hozták össze”, ezt a „nagyon
epic” :-P alkotást.
Ne legyen már ez annyira trendi és menő, kérem szépen…
:-/
De, mint mondtam, szerencsére csak _utólag_ olvastam össze ezeket a filmről, ami a szvsz vége
kivételével egészen kellemesen működik.
(És egyébként nagyon sok filmes blog fejezi ki erős
kételkedését az _állítólagos_ „forgatókönyv
nélküliséggel” és a „rögtönzéses-improvizálós jelenetekkel” kapcsolatban,
megemlítve, hogy nem biztos, hogy ebben lehet adni James Ward Byrkit szavára… :-S :-P )
I Origins
Néha maga az imdb is felhívja az ember figyelmét egy-egy
jó alkotásra: miszerint „akik erre a mozira rákerestek, azok még ennek, és ennek
a filmnek az adatlapjára is ráklikkeltek”.
Így találtam rá a Coherence után olvasgatva az I Origins -re. :sör:
Bakker…
Néha úgy furcsállva böngészem a filmes rivjúkat, és akkor
húzom fel legjobban a szemöldökömet, amikor olyanokat olvasok (bevallottan nem
hívő, nem vallásos) filmes bloggerek tollából, hogy „na, ezt a filmet látva
tényleg eltűnődtem, hogy tényleg lehet-e Isten”.
Azon gondolkozom el ilyenkor, hogy tényleg? Tényleg egy
film kell ehhez? Tényleg egy film indíthat meg valakit? Tényleg egy film vesz
rá, hogy valaki megfontolja ezt? És legfőképpen (ha már magam is láttam az
adott alkotást), tényleg _pont ez a
film_?!
Érdekes módon, az I
Origins kapcsán (még) nem olvastam ilyesmit – és nem is állít ilyesmit
magáról.
Nem vallásos, nem keresztény, nem ezotérikus, nem „hittérítő”
film.
És mégis. :respect:
Valahol ott van benne, nem tudja az ember nem észrevenni,
hogy ott van benne – hogy több van a Földön és Égen annál, amit mi, egyszeri
halandók, felfogni képesek vagyunk.
Felfogni, megmérni, kiszámítani, adatsorral leírni,
mikroszkóp alá tenni, szétboncolni, összerakni, ledarálni és megrágni –
megérteni.
És nekem, egyszeri hívő embernek, ez az üzenet több, mint
elég. :sör:
A filmbéli főhős, Ian (Michael Pitt) tudós. Nem hisz semmiben, csak amit lát, amit megmér,
amit kiszámol, amit felboncol… etc.
Ám a sors (de még milyen sors: „A Sors!”) összehozza a
nyitott, életvidám, az anyagi világon túl látó, csodaszép szemű lánnyal,
Sofival (Àstrid Bergès-Frisbey), aki
egészen más utakon jár. Ő sem „hívő”, vagy „vallásos”, csak hisz egy embernél
nagyobb, bölcsebb, vezérlő hatalomban.
És ahogy kettejük élete összefonódik, Ian képletei és
számításai valahogy… fontosságukat vesztik.
Ez egy szerelmes film. Ez egy életút film. Ez egy
megváltás film.
:respect:
Az üzenete pedig… több, mint szerethető.
Merném „asszonnyal nézősnek” is mondani. :thumbsup:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése