Cruel & Unusual

Itt az általam idén látott filmek közül a második legjobb. :sör:

Ha nem ebben az évben láttam volna a feledhetetlen „Mandariinid – Mandarinok” című alkotást, akkor a „Cruel & Unusual” lenne az idei év legjobbja – de így _”csak”_ a második legjobb. :respect:

(Már túl sokszor írtam le azt a szót, hogy „legjobb”?! Szerintem meg nem elégszer! :-) )

Istenem, mekkora ritka gyöngyszemet is találtam… :leborul:

Hol is kezdjem az áradozást…?! ;-)

Messziről indítok: talán emlékeztek (…tuti, hogy nem :-P… ;-)…), hogy írtam egyszer egy 1998-as, emlékezetes és szerethető japán filmről: „Wandafuru raifu – After Life – Túlvilág”. Ebben a műben meghalt emberek valamiféle hivatalszerű purgatóriumba kerülnek, ahol addig kell maradniuk, amíg ki nem választják életük legszebb, legemlékezetesebb, legörömtelibb pillanatát – hogy aztán azt élhessék át az örökkévalóságig (vagy a feltámadásig), újra és újra.

Nos, valami hasonló elképzelést jár körül a Cruel & Unusual is – és nyugodtan mondhatjuk mindkettőre, hogy bár egyik sem keresztény, vagy vallásos (hívő) film, mégis mindkettő megváltás film. :respect:

(Mondjuk a magam részéről egyáltalán nem is értem az imdb-s címkéiket: a Wandafuru raifu _Drama, Fantasy_, míg a Cruel & Unusual _Sci-Fi, Thriller_. :eeekkk:

Két egy tőről szakasztott filmet ennyire eltérően betaggelni… háááát… szerintem legalábbis minimum tévedés. :-P :-/ )

A Cruel abban tér még el a Wandafuru-tól, hogy abban természetes halállal elhunytak „after life”-ját kísérhettük figyelemmel – míg ebben konkrétan gyilkosokét.

Ráadásul talán azok közül is a legrosszabbak: a családirtók, az apjukat, anyjukat, feleségüket, gyerekeiket meggyilkolók gyűlöletes csoportja kerül középpontba…

Katicám rosszul is lett, amikor egy-egy karakterről megtudtuk, hogy mit is tett, amiért _ide_ került… de én (bár az életben minden gyűlöletem és megvetésem ezeké a szemeteké… :-OOO ) éreztem, hogy több lesz itt annál, mint hogy elborzadjunk azon, hová is tud aljasulni az ember.

És hogy hol van ez az „_ide_”?! Nos, úgy gondolom, hogy ez a túlvilági hely leginkább a Pokol és a Purgatórium keveréke.

Ugyanis minden gyilkosnak _minden egyes nap újra és újra, kikerülhetetlenül_ át kell élnie azt, amit tett – ám minden egyes nap láthat benne új és új szemszöget, észrevehet olyan dolgokat, amiket korábban nem… És a nap végén egy nagy közös (amerikás) terápiás csoportba gyűlnek össze, ahol egy tévéképernyős jelenlévő terápiavezető (főördög?) felügyelete alatt mindenki kibeszélheti a tettét, a lelkét, miközben a super(tele)visor ;-) figyeli a fejlődésüket: elfogadják-e már, hogy _valóban_ megtették? Hogy valóban gyilkossá váltak? És hogy megbánják/ták-e…?!

Bár a megbánás nem elég. És hogy mi az „elég”? Igazából senki sem tudja. Van, aki már évtizedek óta tölti itt a halál utáni idejét…

Ebbe a „közösségbe” kerül be főhősünk, Edgar (David Richmond-Peck), aki a feleségét, Maylont (Bernadette Saquibal) ölte meg. És a közösségbe kerülésével egyidőben megjelenik a jobb alkarja belső oldalán egy cirádás betűs tetoválás: „Uxor”.

 

Természetesen, elsőként ő sem érti a helyzetet: azt sem, hogy már meghalt – azt sem, hogy gyilkosként halt meg… azt sem, hogy mit jelentenek rajta a tetovált (húsába égett?!) betűk.

Ám a helyzet, a körülmények nagyon gyorsan ráébresztik a „valóságra”, és elkeseredetten keresni kezdi a kiutat.

A „csoportban” megértő társakra is lel Julienben (Michael Eklund), Williamben (Richard Harmon), és a gyönyörű, de elutasító Dorisban (Michelle Harrison), akik próbálják segíteni a „helyi szokások”, és szabályok megismerésében – valamint tettének feldolgozásában.

Talán mondanom sem kell, de Julien és William olyan borzalmas gyilkosságokat követtek el (saját családjuk rovására…), hogy az valami iszonyú – míg Doris tettét nem véletlenül jelzi elég egyértelműen a karjára tetovált „Ego”… mégis, egyértelműen kiderül, hogy őt tartják maguk közül a legelvetemültebbnek.

Ennyi talán elég is a film tartalmáról – és most pár szót rólam. ;-) :-P

Bár igyekszem keresztény lenni, akként élni – mégis, amikor szembesülök egy-egy borzalmas aljassággal, még mindig kibújik belőlem a pogány állat, és legszívesebben vasvillával és fáklyával a kezemben, ordítva rontanék egy-egy aljadék, embernek már nem nevezhető mocsok elpusztítására… :-OOO

Mea culpa. Mea maxima culpa. Én nem ítélkezhetek – arra ott van Isten.

Szóval, efféle „pogány” lelkülettel (ami azért fel-felbuggyant bennem a film közben… „és csak ez a büntetésetek, mocskos szemétládák?! ha egész nap izzó vasakat forgatnának a testetekben ezer és ezer évig, az sem volna elég!!!” :-OOO ) néztem végig a Cruelt…

…és magam számára is megdöbbentő volt, hogy… vártam a csodát. Vártam a Megváltást.

Vártam és reméltem, hogy ezek az emberek, akik egyszer… elkövettek egy borzalmas, jóvátehetetlen, iszonyatos tettet, megváltásra leljenek.

Soha nem hittem volna, hogy ilyet fogok egyszer gondolni.

És amikor Edgar ott állt Doris tornácán, és nézte, ahogy a nő… szinte már-már ki is mondtam a fejemben zakatoló könyörgést: „menj vissza! menj oda hozzá! ne engedd, hogy megtegye!”…

…az azért egy megrendítő pillanat volt.

 

…

Bennünket, egyszeri nézőket, és Edgart is egy hosszú, félelmetes, dühvel, kegyetlenséggel, cinizmussal, önámítással, hazugsággal, beismeréssel, megbánással, és végtelen szomorúsággal teli úton visz végig a filmben az író-rendező Merlin Dervisevic (nomen est omen), aminek a végén talán ott a megváltás. :respect:

De az legalábbis ott van, hogy sosem késő megbánni, és a halálon túl is jóvá lehet tenni azt, amiről azt hittük, hogy jóvátehetetlen.

Csak hangsúlyozni tudom: hogyha nem idén láttam volna a „Mandariinid”-ot, akkor a „Cruel & Unusual” lenne eddig az idei év legjobbja.

:leborul:

Must see.