Avicii...

"One day you'll leave this world behind
So live a life you will remember."

"Monday left me broken
Tuesday I was through with hoping
Wednesday my empty arms were open
Thursday waiting for love, waiting for love"

Tim Bergling

1989-2018

Rest In Peace

 

Hostiles

…amikor a végére értünk, azt mondtam Katicámnak: „Úgy tudom, két olyan western film van, amit az őslakos amerikai indiánok is elfogadnak és elismernek, mint igazán róluk szólót. Az egyik az 1970-es „Little Big Man – Kis nagy ember”, a másik az 1990-es „Dances with Wolves – Farkasokkal táncoló”. Azt hiszem, éppen most láttuk a harmadikat.” :respect:

…

Nem tudom, a fentiekben mennyire van igazam, vagy mennyire tévedek, de az biztosnak tűnik, hogy ez a mű nagyon komolyan szembenéz azzal, ahogy a fehérek elhódították hazájukat az indiánoktól.

Sötét és nyomasztó ez a mű: történnek benne borzalmas dolgok – de amikről „csak” beszélnek, az a legiszonyúbb.

Ahogyan, amilyen emberi mivoltából kifordult, elállatiasodott, bestiális tetteket követtek el egymás ellen fehérek és indiánok, az… szinte elviselhetetlen.

Mintha folyton egymást akarták volna alulmúlni, hogy ki az, aki még a másiknál is elvetemültebb…

…és eljutnak egy olyan szintre, amikor már nincs „jó és rossz”. Amikor már nincs „igaz ügy”.

Amikor már csak a lélektelen, nyers barbárság marad.

…és könyékig véresen, állatiasan üvöltve nem lehet a másikra mutogatni – hiába néz ki az is épp ugyanígy.

Ebbe a szörnyű mészárlásba csak egy dolog hozhatja el a megállást: az idő. Amikor az egymást gyilkoló felek megöregszenek, belefáradnak a vérontásba… és életútjukra visszanézve elkomorodva magukba szállnak azon, hogy miket követtek el.

Joseph Blocker kapitány (Christian Bale) már a leszerelés felé közeleg, amikor kap egy utolsó feladatot: a halálos beteg csejen főnököt, Sárga Sólymot (Wes Studi) és családját kell hazakísérnie ősei szent földjére, Montanába, hogy ott halhasson meg.

Blocker kapitány halálosan gyűlöli az indiánokat, és a katonaság alatt ott és úgy pusztította őket, ahogy csak tudta: és Sárga Sólymot gyilkosnak tartja, aki pedig a fehéreket pusztította irgalom nélkül.

Így csak a hadbírósággal való fenyegetés miatt hajlandó vonakodva elindulni a küldetésre.

Az út pedig hosszú és fáradságos, közben pedig bőven van idő felidézni a múltat: hogy ki-mit tett, és kinek is volt igaza… volt-e bárkinek is… ki a jobb ember, ki a rosszabb… vagy lehet-e egyáltalán különbséget tenni…

Döbbenetes, hogy milyen pillanatokat tartogat számunkra ez a film, milyen találkozásokat, milyen ráeszméléseket, milyen sorsfordulatokat… milyen befelé fordulásokat. :respect:

De mielőtt még valaki amolyan „melankolikus, köldöknézős, önmegvalósító road-trip”-ként gondolna a filmre: van benne harc… vagy inkább gyilkolás… is épp elég.

…és amikor az anya a tíz körmével „ássa” a sírt a karonülő csecsemőjének… azért megáll az ember szíve egy kósza pillanatra.

Wes Studi eddig is ikonikus volt számomra, mint „gonosz” indián (Isten bocsássa meg, azt hittem, már el is hunyt…), de most, 70 évesen eljátszotta saját megváltását: az Istenét és a békéjét kereső, megpihenni vágyó főnök karakterében. :respect:

Christian Bale meg… ha akarna se tudna rosszul játszani, esküszöm. :sör:

Rosamund Pike pedig… nem is tudom. Talán az a legjobb: ő a szív a filmben. A legerősebb karakter, aki a legiszonyúbb megpróbáltatások között is ember akar, és bír maradni. :leborul:

Nincs az a férfi, aki meg tudná azt tenni, mint ez a nő.

„If I did not have faith, what would I have?”

…

Olvastam a neten egy könnyű angol nyelvű fikázást :-P ami kárhoztatja ezt a fantasztikus mozit a befejezése miatt. Tudod, ilyenkor arra gondolok… mi a fenét akarsz még, ember?! Az EGÉSZ film a halálról, a vak gyűlöletről, az eszelős pusztításról, kibékíthetetlen ellentétekről… és embertelen bestialitásról szól. :-OOO

Miért baj az, ha a végén megcsillan egy kicsit a napfény? Miért baj az, hogy a végén úgy zárják le: ennek nem kell örökké így lennie? Hogy minden véren és halálon túl mégis van remény, hogy még/újra emberek lehetünk! Hogy meg lehet bocsátani és bocsánatot lehet nyerni! Hogy az, aki egész életében a legiszonyúbb halált osztogatta, lelkiismeret furdalás és szégyenérzet nélkül… talán még büszkeséggel is… eljuthat arra a pontra, hogy a halál ellenében mégis az életre szavaz?

Én nem tudom, és nem is fogom kárhoztatni ezért. :respect:

Semmi sem tisztán fekete és/vagy fehér. Emberek vagyunk valamennyien.

Emlékezetes, fájdalmas-félelmetes, ijesztő-megdöbbentő, és mégis… felemelő alkotás lett a „Hostiles”.

Ne nézze meg mindenki – de aki rászánja magát… annak hiszem, hogy feledhetetlen élmény lesz. :respect:

„- You believe in the Lord, Joseph?

- Yes, I do, Mrs. Quaid.”

Varázslat(os pillanat) a Britain's Got Talent-ben...

It's a Kind of Magic...

Szeretem a csodákat - mert csodálatosak, bámulatba ejtőek, gyönyörűek, megnevettetőek, könnyre fakasztóak, hihetetlenek... és boldoggá tevőek.

Amíg hiszek bennük, hiszem, hogy még megvan a gyermeki lelkem, még nem fásultam el, még nem égtem ki teljesen: és ez rohadt jó érzés.

Ezt egyszerűen: látnotok kell. :amazing:

You Were Never Really Here & The Ballad of Lefty Brown & The Party – A vendégek

…és most akkor „kiadnám magamból” a három filmet is, amiket mostanság láttam.

Igen, igen, jól sejtitek: a „kiadnám magamból”-frázis nem éppen arra utal, hogy különösebben el lennék ragadtatva. :-/

You Were Never Really Here

Ezt vártam a legjobban, ettől vártam a legtöbbet – és csalatkoznom kellett. :-///

Amikor a posztert megláttam (nem a fentit), akkor azt hittem, valami nagyon komoly/menő film lesz – mint amikor Mel Gibson beindul(t) pár korábbi mozijában.

Tartok tőle – remélem, nem a hímsovinizmusom mondatja velem… –, hogy a női rendező-forgatókönyvíró, Lynne Ramsay formálta olyanná/olyanra, ami… hm… teljesen „ellágyította” és „female friendly”-vé tette az egészet.

Katicámmal néztük, és a mi szűk merítésünkből azt látom, hogy így, „megfinomítva” sem jött be a női nézőnek (még így is durvának érezte), én meg pont az akciót, a küzdelmet hiányoltam belőle – amit a rendezőnő nagyon sokszor szemérmesen elrejtett előlünk. :-PPP

Mondjuk, engem – főleg a vége felé – már egyre jobban idegesített ez a dolog. :-OOO

Mert képzeljétek el: van a főhősünk, az igazságosztó veterán katona, Joaquin Phoenix, aki _ácskalapáccsal(!!!)_ intézi a „dolgait”. Gondolhatjátok, hogy ez milyen hirigeket sejtet, amikor az ellenfelei élből pisztollyal vannak felszerelkezve.

Erre mutatják, ahogy Phoenix megindul – aztán csak azt látjuk, hogy ahogy halad, mindenfelé fekvő, mozdulatlan emberek vannak mögötte. Cseszd meg. :-///

Egy akció nélküli akciófilm. :-PPP

A fenyegető, brutális harag, a felgyülemlett düh csak úgy fortyog a veteránban: de nem láthatjuk egyszer sem, amikor elengedi magát a saját láncáról, és átadja magát a pusztításnak.

Ez nekem rohadt nagy csalódás volt.

A másik dolog, ami rendesen megkeserítette a szám ízét: Phoenix felöltözve, szakállasan, olyan, mint egy fenyegető démon – ám mutogatják elégszer félmeztelenül is… Óh, bonyek… :-///

Az aputeste, a beesett csirkemellei, a puhos, mégis csenevész alakja – ó, ne már… Ez lenne a „nemezis”?! Ilyen lenne a „bosszú angyala”…?! Vagy ez is amolyan feminista kiáltvány, hogy „le a macsó férfiakkal!”?!

Amikor az egyik házban fél óráig mászkál félmeztelenül főhősünk (és az embernek – sajnos... – bőven van ideje alaposan megfigyelni), az azért… elég kiábrándító és illúzióromboló. :-///

Nem rossz film – de nem is valami emlékezetesen jó. Az meg erős túlzás, hogy a 2010-es évek Taxisofőr-je lenne… :-PPP

The Ballad of Lefty Brown

Western imádó vagyok, ide nekem mindent, ami a műfajba vág! :sör:

De itt megint szájhúzással keltem fel a tévétől – és egy tekintetben ugyanaz a bajom, ami fent említett „You Were Never…”-rel: hiteltelen, nem szimpatikus, csalódást keltő a főhős. :-///

Értem én, hogy a „kisember” harca, meg a „szerencsétlen, jóindulatú, naiv együgyű” története – de ezzel én nem tudok azonosulni, és inkább idegesít a szerencsétlenkedése, minthogy fellelkesítsen.

Bill Pullman nagyon jól hozza a négy barát közül a „legegyszerűbb, legnaivabb, legkiszámíthatóbb, vezetés nélkül elveszett, mondhatni szolgalelkű” társ történetét.

Csak az a baj, hogy úgy érzem, a három másik barát _bármelyikének_ sztorija/nézőpontja érdekesebb/izgalmasabb/befogadhatóbb lenne a néző számára, mint éppen a legegyügyűbbé.

A három barát között van nagybirtokos szenátor, iszákos seriff, és számító kormányzó – hogyan került közéjük a „gügye”, az eleve kérdéseket vet fel, de ezt elintézik azzal, hogy a nagybirtokos szenátor ismeri (látja a lelkét), hogy tiszta és ártatlan, és maximálisan megbízható: de irányításra szorul.

Ám, ami számomra a legmeglepőbb: szemrebbenés nélkül elhiszi mindenki, amikor ezt a szerencsétlent (aki szolgálatkész kutyaként lihegett mindig a szenátor nyomában, és életében nem volt egy önálló gondolata sem) megvádolják egy aljas gyilkossággal.

Egy csirkének a nyakát nem vágná el magától (hacsak az istenített szenátor nem utasítja), de simán kinéznék belőle az előre megfontolt gyilkosságot.

Ne már… :-PPP :-///

Szóval, engem alapvetően idegesített „Lefty balladája” – mert a nyomorult annyira „lefty”, hogy már zavart a naivitása és a szerencsétlenkedése.

Igen: nem egy hétköznapi, megszokott hős! Mondhatjuk. Kúl. Csak ettől nem lesz jobb az élmény, szvsz.

Nekem legalábbis biztosan nem. :-PPP

The Party – A vendégek

Hogy klasszikust idézzek: „Megáll a törp ész, és körülnéz!”. :-))) :-PPP

Kábé efféle döbbenettel néztem a stáblistát… és piszokul nem értettem ezt az egészet.

Ezt hypolják/ták ennyire?! Eeeezt?!?! Mire föl, könyörgöm…?!?!

Oké, én nemrég láttam csak a „Perfetti Sconosciuti”-t, de azért nem volt olyan régen 2016, emberek! A „The Party” meg 2017-es film!

Nem is tudom, hogyan mondjam…

A „The Party” nekem teljesen a „Perfetti Sconosciuti” nyomdokán jár: annak az utánérzése… tribute-ja… feldolgozása… átdolgozása… alulgondolása… :-PPP

Azért, mert fekete-fehérben forgatták („ah-oh, a mélyművészet etanolja… ööö… etilénje… izé… csimbóklasszója!” :-PPP ), és a baráti társaság tagjai nem olaszok, hanem angolok… szerintem nem rugaszkodtak el annyira a „The Party” készítői a rajtkőről.

Mindent, amit a Party művel, csinál, tesz – azt a Perfetti kábé 100x jobban művelte, csinálta, tette.

Halovány utánérzés… erőtlen átirat… felesleges újraértelmezés.

Ezt tudnám mondani a „The Party”-ról. És szerintem ezzel már bőven túltárgyaltam azon a szinten, amit megérdemel. :-PPP

The Alienist s01 & Altered Carbon s01 & Mindhunter s01

Három sorozatot néztem végig… hm… ööö… ez így nem fedi a valóságot :-/.

Három sorozatot „fejeztem be” (inkább ez…) mostanában, és írok róluk egy rövidet (mivel három film is vár rivjúírásra, amiket már szeretnék „elengedni” a fejemből, ezért nem engedem bő lére ezt a posztot).

The Alienist s01

Nagyon sötét, nagyon nyomasztó, darabolós-kizsigerelős gyerekgyilkosságokkal – komolyan, néha konkrétan iszonyodtunk tőle. De, ha már belekezdtünk, muszáj végigtolni, mert ha az ember benne ragad abban, hogy nincs meg a gyilkos, akkor komolyan sérülhet a lelke, szvsz. (Persze csak annak, aki érzékeny az ilyesmire.)

Nekem sosem volt a kedvencem sem Daniel Brühl, sem Luke Evans, és Dakota Fanning miatt sem ültem le még film elé… :-P

Meglehet, eztán sem lesznek a kedvenceim, de azt, hogy elég jól eltalált volt a castingjuk, kénytelen vagyok elismerni. :sör:

Mindhárman pompásan hozták a rájuk bízott szerepeket, és remekül formálták meg a karaktereiket. :sör:

Ám a legfőbb, ami vitte előre a cselekményt – az a szövevényes történet, az iszonyú gyilkosságok, és a nyomasztó, fullasztó, taszító miliő.

Az első két-három rész után még az is felmerült bennem, hogy nem nézem tovább - mert ez borzalom... ez valami irtózatos. 

Ha van kedvetek alámerülni a mocsokban, ami az 1800-as évek végén tobzódott New York-ban, akkor mély levegő – és az Alienist a ti sorozatotok.

Elismerem: minden ellenérzésünk és iszonyodásunk ellenére mindketten úgy véljük – megérte végignézni. :sör:

Altered Carbon s01

Tetszett, nem volt rossz – de valahogy mégsem lett olyan átütő…

Igazából Chris Conner alakította Poe-ján, a The Raven Hotel AI-én (vagy MI-ján) kívül nem sikerült a szívembe zárni senkit.

Oké, elismerem, amikor a Matt Biedel megformálta Abuela testébe a „Día de los Muertos” ünnepén visszahozták a nagymamát… az valami nagyon horzsolós volt. :sör: :-)

Igazából gyönyörű nők (Martha Higareda, Kristin Lehman, Dichen Lachman), és elegáns, izmos férfiak (Joel Kinnaman, Will Yun Lee, James Purefoy) elég steril, távoli (távolságtartó), különleges világát láthattuk, amit ha néha mocsokba is rántanak, a hősök onnan is „szexin, izmosan és kihívóan” kerülnek elő.

Az ember nézi a virtuális kínzást, és a valós halálra élvező aberráltakat: és olyan szintű taszítást érez, hogy legszívesebben saját maga is fegyvert fogna, hogy az ilyen elvetemült bestiákat pusztítsa.

…ez lesz/lehet majdan a földi Pokol, amiben élvetegen fog fetrengeni a magával már kezdeni nem tudó, minden földi jó poharát már számtalanszor fenékig ürítő felső tízezer.

Ami a legijesztőbb benne: hogy hihető.

…de mégsem tudott úgy megfogni, hogy elégedetten csettintsek, és tízesre, vagy kilencesre értékeljem. Igazából, még nyolcasra sem. :-///

Steril profizmus volt: gyönyörű, szépséges nőkkel, férfias, kigyúrt pasikkal, egy idegenszerű, mű-világban.

Hiába a sok „beszélgetés” a régi, nagy szerelemmel, Falconerrel (Renée Elise Goldsberry), én mégsem éreztem a szívet, a lelket az egészben.

…és az életbe’ nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok: de a vége olyan meseszerűen alakult (minden Jó elnyerte jutalmát, és minden Rossz megbűnhődött), hogy az már… nem esett jól. Pedig szeretem a „happy end”-et – de ez már túl sok(k) volt nekem is. :-///

Már most biztos vagyok abban, hogy a rengeteg beleölt munka, és a fantasztikus látvány ellenére év végén nem emlegetem fel a legjobbak között… :shame:

Mindhunter s01

Hát igen… itt van a kutya elesve… :-///

Sajnos, nem bírtam az esendőségemmel :meaculpa: és a 10 részes sorozatot a 9-nél abbahagytam. :-///

Annyira felidegesítettem magam a kilencedik részen, ahogy a nyomozók feljelentgetik egymást, keresztbe tesznek egymásnak és szembefordulnak – ahelyett, hogy nyomnák a nyomozást a sorozatgyilkosok után –, hogy nem bírtam azóta sem rávenni magamat az évadzáróra.

Ilyen pedig még (hogy az évadzáró előtt(!!!) tegyek le egy sorozatot) még nem fordult elő a praxisomban… :-///

Nagyon bírtam pedig a három főszereplőt: Jonathan Groff, Holt McCallany, Anna Torv – de amikor szétszakadt köztük a kötelék, valami bennem is elszakadt.

Persze, még kibékülhetnek – de a kezdeti bizalom, őszinteség, és összetartás szerintem örökre kiveszik közülük.

Kár érte. Kár értem.

Ha nem pont _ide_ hegyezik ki a sorozat befejezését, hogy borul az egész csapat, szerintem nagy kedvencként emlegetném fel…

…így viszont elment tőle a kedvem, és rossz szájízzel hagytam abba.

Sajnálom. :-(((