Már megint valami különlegességre vágytam, valami
függetlenre, valamire, ami távol van a „mainstream”-től… Az ilyenekkel lehet
jól pofára esni :-P :-) vagy pont kifogni valami igazi gyöngyszemet. :sör:
Hát lássuk, hogy ez alkalommal, mire jutottam.
100 metros
Pont a napokban olvastam a könyves.blog-on a „Harry Potter Nyergesújfalun” című érdekes
cikket, amiben 10-14 éves gyerekek olvasási szokásairól azt írta Varga Bálint, hogy:
„Az is kiderült pár
kérdés után, hogy nem szeretik a „problémakönyveket”, és nem szeretnek
problémákról olvasni. A baj, a testi fogyaték, a halálos betegség, a deviancia
simán lehet a könyv része, de ha kifejezetten arról szól, bottal nem piszkálják
meg.”
…
Én meg azon morfondíroztam el, hogy talán nem is ők a
célközönsége az efféle súlyos témáknak – de ha nagyobbak lesznek, 18-20 évesek,
én mégis bíztatnám őket a „My Life Without Me – Az élet nélkülem”,
a „Mar
Adentro – A belső tenger”, és a „The Fault in Our Stars – Csillagainkban a
hiba” című csodálatos alkotások megtekintésére (bár mindegyikben súlyos
testi fogyaték és halálos betegség van), mert ha én nem láttam volna ezeket a
filmeket, biztosan kevesebb lennék. :respect:
Efféle film a „100
metros” is – amit szerintem szintén javaslok majd felvenni a megtekintendők
listájára. :sör:
Mert van olyan, _tényleg_
van olyan, amikor hiába tudod, hogy hová fog eljutni a film cselekménye, hogy hová
fog eljutni a főhős, mégis az odáig vezető út olyan… hogy azt nem lehet
letenni, nem lehet nem nézni, nem lehet füled-szemed-szíved mellett elengedni.
:leborul:
A film ráadásul megtörtént esetet dolgoz fel: Ramon Arroyo Prieto történetét.
:respect:
A főszereplő Ramón
(Dani Rovira) egy nap rosszul lesz –
és szklerózis multiplex-et diagnosztizálnak nála.
A többi SM-mel diagnosztizált társa között van a
meglehetősen negatív/pesszimista hozzáállású a Mario (David Verdaguer),
aki már a kezdetektől nem bíztatja sok jóval.
Szerencsére ez a „jövendölés” lassan felrázza Ramónt, aki ezért nem száz méter
lesétálását tűzi ki céljául, hanem az „Ironman
triatlont”: 3,86 km úszás, 180,25 km kerékpározás, 42,195 km futás
megszakítás nélkül.
És ebben nem más lesz a segítségére, mint az özvegy,
magának való – vejét túlságosan nem szívlelő… – apósa, Manolo (Karra Elejalde).
Igen, ezek a pontok, amiket leírtam, már talán nem kissé
mutatják meg az utat, ahová a film ki fog futni.
Mégis érdemes megnézni, azt mondom. :respect:
Hogy tinédzser gyerekek nem akarnak olvasni (hallani,
látni) „bajról, a testi fogyatékról, a
halálos betegségről, a devianciáról” azt teljesen meg tudom érteni.
De eszembe jut két döbbenetes emlékem. Az egyik nagyon
régi, 8-9 évesek lehettünk, amikor az egyik osztálytársunk édesanyja elhunyt:
és az egész osztály elment a temetésre.
Ott álltunk döbbenten a sírok között, hallgatva a
barátunk kétségbeesett zokogását és kiabálását („Anyukám! Anyukám! Anyukám!”), míg a kiérkező körzeti orvos be nem
nyugtatózta, és el nem vitték onnan… Nem akartam én akkoriban ilyesmit látni,
tudni – de a Sors, vagy az Isten másként döntöttek.
Nem emlékszem, hogy bárki különösebben segítette volna a
történtek feldolgozását: olyan volt, mint egy villámcsapás. De azt a mai napig
tudom, hogy én a temetés alatt a fejemben végig sikoltottam… és a mai napig nem
felejtem el, ahogy az „Anyukám! Anyukám!”
kiáltások visszhangoznak a fejfák között.
…
A másik emlékem nem olyan régi, sajnos: Dávid iskolájában
történt haláleset a diákok között.
Nem akart Dávid sem ilyesmit megismerni, tudni, hogy van,
hogy ilyen megtörténhet – de meg kellett ismernie.
Beszélgettünk vele, de ő nem nagyon akart beszélni erről…
És nem tudom, hogy azóta ő is nem sikolt-e fel éjjelente néha a fejében…
...
Azt gondolom, hogy a fenti felsorolt filmek talán óvatosan,
bölcsen, érzéssel segíthetik a traumák feldolgozását: kár ezektől kategorikusan
elzárkózni, hogy ilyet aztán nem.
Mert van olyan, amikor az Élet közbeszól, és… akkor ott
áll az ember gyermek lelke pőrén, felkészületlenül, védtelenül… és megroppan a fájdalomtól.
Ne felejtsük el hát a nevet, az Embert:
Ramon Arroyo Prieto
Schmitke
Hát igen… egyszer hopp, másszor kopp: az egyik
mainstream-en kívüli film ad valamit, a másik meg nem.
Igazából, ez egy amolyan „meg nem értett művészfilm” –
mert én legalábbis nem értettem meg. :-P :-)
Julius Schmitke
(Peter Kurth), a csöndes
szélturbina-mérnök története igazából nem fogja meg az embert.
Végig vártam benne valahol az „áttörést”, hogy majd most,
majd valamikor szintet lépünk, és egy másik dimenzióba emelkedik a történet…!
De reményeim hamvába holtak. :-///
Egy szerencsém volt, miszerint végigvártam (javarészt
lustaságból…) a végefőcímet, és a legvégén még volt egy „easter egg”, ami
dobott a sztori értelmezésén – de ez sem elég nekem ahhoz, hogy többre
értékeljem a filmet. :-///
„Hja, hogy az egész
egy hógömbben játszódott! Áhá…! Háhááá…!” :-PPP
Na ne… :-///
Szeretett volna a Schmitke
misztikusabbnak látszani annál, ami – de ezért alig tett keresztbe egy
paraszthajszálat. :-PPP
Oké, a kevesebb néha több – de a kevés meg néha majdnem semmi,
ugye…?!
Arany középút, meg hasonló közhelyek. :-PPP
Kár is ezt tovább feszegetni. :-P ;-)
Ilyen az, amikor az egyik film elgondolkodtatja az embert - a másik meg „eluntatja”.
