Secrets and Lies US s02 & Kotetsujo no kabaneri – Kabaneri of the Iron Fortress s01 & Thirteen s01

Valahogy azt kell belátnom... bármennyire is nehezemre esik… hogy filmrajongóból egyre inkább átmentem sorozatrajongóba.

És valahol ott a pont, hogy szeretem, ha hosszan és sokáig nézhetem az engem érdeklő történetet, és tovább élvezhetem azt.

Persze, ha bejön. :-P

És persze azért ne _túl_ hosszan nyújtsák el nekem. :-P ;-)

Ám a címben felsorolt három sorozat mindenben megfelel „kényes” ízlésemnek. :sör:

És ennek roppantul örülök. :-)

Secrets and Lies US s02

Anno az ausztrál eredeti Secrets and Lies első évadát úgy vágtam a sarokba két rész után, hogy csak úgy csattant: gyengém a gyerekek… „cseszegetése” is, nemhogy a gyerekgyilkosság, és ez brutálisan az elevenembe vágott. Annyira, hogy viszolyogtam az egésztől. :-OOO

Nem, én ezt nem akarom nézni.

Nagy „öröm” volt hallani, hogy az amerikaiak megvették és szabadalmaztatták, majd elkészítették belőle a saját gyerekgyilkosságos első szezonjukat is. :-OOOO :-PPP

Ettől kezdve nekem a „Secrets and Lies” nem hívószóvá, hanem szitokszóvá vált, amit a viszolyogtató sorozatoknak tartogattam.

Gyakorlatilag: én nem szimplán kaszáltam a sorozatot, hanem lehúztam a vécén. :-PPP

Átnéztem rajta, amikor egy-egy cikk a szemem elé került a franchise-ról.

…erre István szólt, hogy az USA feldolgozás második évada már egyáltalán nem gyerekgyilkosságokkal foglalkozik – és marha jó lett.

Pont jókor, jó időben jött az ajánlása, ugyanis szinte kétségbeesetten kerestem valami új kedvencnek valót, és zsinórban több sorozattal csődöltem éppen be (Time After Time, Big Little Lies, Imposters, Six, Jordskott – bocs, István… :sör: :meaculpa: ).

És szerencsére a Secrets and Lies US s02 az első pillanattól fogva berántott, és nem engedett el az utolsó pillanatig.

Elképesztően tetszett, lenyűgözött, magával ragadott. Szinte csodálva figyeltem az őrült ritmusát, ahogy ide-oda dobja az egyszeri nézőt, hogy kire gyanakodjon… :amazing: És néha még azt is meg tudták bennem ingatni, hogy a főszereplő, Michael Ealy most akkor tényleg ártatlan…?!

Kár lenne mondani bármit is a sztoriról, az egysoros fülszöveg adja az alapot: és onnan beindul az eszeveszett kavarás. :respect:

Én csak a két kedvenc karakteremről beszélnék. :sör:

Nem tisztán fekete, vagy fehér karakter egyikük sem, de mindketten végtelenül emberiek. Emberek. Hibáikkal és jó tulajdonságaikkal együtt.

Így lettek számomra nagyon szerethetőek. :thumbsup:

 Charlie Barnett

Nagyon bírtam a srácot, mint a főhős laza, bolondos, vagány, nemtörődöm, eszetlen öccsét, aki – akaratán kívül – többször is katalizátora a történéseknek.

A hülyeségein és a fafejűségén kívül ott volt benne szinte mindig a testvéri szeretet, és az a laza életvidámság, hogy… fel a fejjel, a fenébe is! Éljünk! Élünk!

:sör:

Számomra nagyon kedves karakter volt. :sör:

Kenny Johnson

Uhuhúúú… :sör: Mint a tank, mint az elefánt a porcelánboltban, mint az elszabadult gőzmozdony úgy fújtatott és robogott át a sorozaton a lányát kereső, mindenre elszánt zsaru történetszála.

Csíptem a vadságát, az elszántságát, a nem lankadó hajszáját – és az emberségét, a szeretetét, a főhőssel kialakult barátságát… és a megbánását. :respect:

Jelenléte sokat dobott a sorozat élvezeti értékén. :sör:

Michael Ealy-vel nem volt gondom, rendben hozta, amit kell – de nem tudtam úgy megszeretni, mint a fent említett kettőt.

Juliette Lewis pedig, mint érzéketlen, hideg, távolságtartó rendőrnő, mint „főszereplő” – számomra egyáltalán nem volt az.

Én is legalább olyan távolságot tartottam végig tőle, mint ahogy ő a történettől. :-P

Éppen ezért az évad végén a neki szánt cliffhanger – engem teljesen hidegen hagyott.

Az ENGEM érdeklő sztori lezárult, az ÉN kedvenc karaktereim (kiragadott) története befejeződött. :sör:

Remek kis sorozat volt. :respect:

István – :sör: :-)

Kotetsujo no kabaneri – Kabaneri of the Iron Fortress s01

Egy „korrekten” lehúzós kritikát olvastam róla a geekz.444-en, de amit kihámoztam belőle/lehámoztam róla, abból az jött le, hogy simán bejövős lehet nekem.

Az is lett. :sör:

Beismerem, hogy tényleg olyan, mintha a Snowpiercer és az Attack on Titan szerelemgyereke lenne – de ez nekem tetszik, ezért inkább nem beismerem, hanem elismerem. :thumbsup:

Bátran merít mindkettőből, és az, amit létrehoz belőlük: szerintem tetszetős és remek. :sör:

A zombiktól (kabane) fertőzött Japánban az emberek erődökben húzódnak meg, és vonatokkal (gőzmozdonyokkal, acélmonstrumokkal, utazó erődökkel) tartják egymással a kapcsolatot.

A zombik annyira speciálisak a megszokottól, hogy a szívük körül valamiféle acélgyűrű/vaspajzs alakul ki, amit csak speciális gőzfegyverekkel, rendkívüli erővel kilőtt golyókkal lehet átütni.

Ebben a miliőben ismerjük meg a gőzkovács Ikomát, aki hosszú ideje fejleszti saját speciális fegyverét a kabanék ellen, ám hirtelen őt is megharapják – de sikerül megállítania a fertőzést a teljes átalakulása előtt.

Így válik „kabaneri”-vé (félzombivá), aki ettől kezdve immunis a zombifertőzésre: és cserébe rendkívüli erővel ruházódik fel – ám időről-időre emberi vérre van szüksége ahhoz, hogy ebben a „féléletben” maradjon.

Nem nagyon akarok ennél többet mondani: nekem nagyon bejött a sztori. :sör:

Érdekesség, hogy bizonyos… hm… „lüktetést” figyeltem meg a 12 részes sorozatban: eleinte a történet dupla részekkel operált (azaz egy-egy eseményt két részben meséltek el) és minden páros számú epizód bitangul erősre sikeredett.

1-2, 3-4, 5-6 :thumbsup:

Nyilvánvalóan ezt a ritmust ellensúlyozandó :-P ;-) lett a 7-8 rész viszonylag… kevéssé érdekes.

De cserébe a 9-10-11-12 részek egy összefüggő adrenalin bombával értek fel. :respect:

Levegőt se nagyon kaptam, amíg daráltam őket… :eeekkk: :sör:

Oké, a legvége… talán kicsit túl „pozitív” lett (…miket mondok… :-S :-/ ), de én túltettem magam rajta: mert annyira megszerettem a karaktereket, hogy megbocsátottam ezt. :odaseneki:

Karaktereket nem nagyon emelnék ki: nekem pont az jött be benne a legjobban, ahogy együtt, közösen, összefogva, egymásért dolgoztak-harcoltak. Nem az egyes karakterek adták el/vitték a sorozatot, hanem a közösség. :sör:

 Igazából nem tudom, hogy nézném-e a folytatást – de az, hogy az első évad nagyon bejött és emlékezetes marad, az biztos. :respect: :sör:

Thirteen s01

Anglia megint lecsapott. :thumbsup:

(Fura, hogy nem emlékszem arra, hogy a junkie írt volna erről a soriról… pedig megérdemelte volna. Oké, most gyorsan utánanéztem: háromszor tettek említést róla, de semmi hype. Pedig lehetett volna… Szerintem, mondjuk simán kenterbe veri a Happy Valley-t – végignéztem, de semmi kedvem írni róla semmit… :-P  –, amit viszont eléggé dicsértek.)

Nyomasztó 5 részes minisorozat: de eszméletlenül érdekes, izgalmas és fordulatos. :respect:

13 évnyi fogság után az utcákon bolyong Ivy Moxam (Jodie Comer – a My Mad Fat Diary „jócsaja” Chloe), akit 13 évesen raboltak el.

A rendőrök nagy erőkkel erednek az emberrabló után, de hamarosan rájönnek: nem biztos, hogy Ivy mindenben igazat mond…

Jodie Comer-ből nekem nem sok jött le a My Mad Fat Diary-ban: de hogy itt brillírozik a szerepben, és viszi a prímet, mint főszereplő, ahhoz kétség sem fér. :respect:

Az arcrezdülései, a szemrángásai, az ajakbiggyesztései, összerezzenései nagyon sokszor ezerszer beszédesebbek, mint bármilyen összetett mondat. :sör:

A sorozat az utolsó percekig(!!!) fenntartja a feszültséget, és az ember szinte körömrágva figyelte a végjátékot. :leborul:

Nem nagyon kell, de szerintem nem is nagyon lehet „ecsetelni” a történetet: a 13 éve eltűnt lány előkerülése a családot és a régi barátokat is felkavarja, önvizsgálatra készteti, de ez sem megy át sosem unalmas szájtépésbe és gittrágásba. Drámába viszont annál inkább. :sör:

Teljesen berántott (ez) a sorozat (is), és most megint partra vetett halnak érzem magam: hogy hol és mikor fogok megint egy ilyen remek időtöltést találni…

Három eszméletlenül jó szériához volt szerencsém a fentiekben. :thumbsup:

Legyen hozzájuk nektek is szerencsétek. :sör:

Hidden Figures – A számolás joga & Kong: Skull Island – Kong: Koponya-sziget & Gong fu yu jia – Kung Fu Yoga

Ez egy nagyon vegyes felvágott lesz: fentről haladunk lefelé, ha ez segít valamit…

Hidden Figures – A számolás joga

„No refuge could save the hireling and slave

From the terror of flight or the gloom of the grave”

Gondolom, nem nagyon ugrik be nektek erről semmi… de a vers következő két sora talán segít:

„And the star-spangled banner in triumph doth wave

O’er the land of the free, and the home of the brave”

…

Nos, igen.

Nem tudom, hogy csak nekem disszonáns-e egy versen belül említeni a „hireling and slave” és a „land of the free” kifejezéseket – talán igen, én a mi rezsimünk alatt most úgyis elég fusztrált vagyok :-P :-O –, de úgy hiszem, hogy eléggé jól leképezi azt a „szabadság hazáját”, ahol 1964-ig kormány és törvényi szinten rendeltek alá egy rasszt a másiknak.

Talán körbe lehetne nézni maga körül, a saját történelmében, mielőtt nagyon veri valaki a mellét, azt hiszem…

Valahogy olyan zsigeri, belső remegéssel néztem végig a „Hidden Figures”-t, olyan szinten taszító, arcpirító, gyilkos mosolyú, de ordenáré módon aljas (erről megint a mi jelenlegi rezsimünk ugrik be… :-PPP) elnyomását, másod(harmad? sokad?)rendű állampolgárrá rekesztését, és azt, hogy mennyi megalázást kellett szótlanul, szemlesütve tűrniük.

2011-ben a The Help is hasonló vonalon mozgott, de az valahogy nem érintett meg ennyire.

Mindenesetre rendesen felidegesítettem magam rajta, de azért az adott némi reményt, hogy már akkoriban is akadtak olyan emberek, mint a filmbéli Al Harrison (Kevin Costner) és John Glenn (Glen Powell), akik már akkor is egyenrangú emberként kezelték az afroamerikaikat.

És valahogy büszke is lettem Katherine G. Johnson-ra (Taraji P. Henson), Dorothy Vaughan-ra (Octavia Spencer – The Help), Mary Jackson-re (Janelle Monáe), hogy milyen hősiesen dolgoztak még ebben a végtelenül antidemokratikus, rasszista közegben is. És hogy csak azért is megmutatták, hogy milyen sokat érnek. :respect:

Aztán utána olvastam a dolgoknak a neten, mint minden egyes olyan film megnézését követően, ami felkelti az érdeklődésemet: hogy milyen/mekkora a valóságalapja.

És jól pofára is estem… :-///

Mivel a valóságban _semmi_ nem utal arra, hogy a történet esszenciális és epikus pillanatai valóban megtörténtek volna: amikor (egyedüli űrhajósként!) John Glenn kezet fog az afroamerikai dolgozókkal – vagy amikor Al Harrison nemes gesztussal leveri a „fekete nők kijelölt vécéje” táblát – vagy abból, amikor John Glenn kijelenti, hogy addig nem száll fel az űrhajóval, amíg „az okos fekete lány” újra ki nem számolja a koordinátákat.

A vécé táblájának leveréséről konkrétan Katherine G. Johnson mondta ki, hogy ilyen gesztus nem volt semelyik NASA vezető részéről: ő külön engedélyt kapott, hogy használja a „white only” női vécét…

…a többi „epic pillanatról” meg diszkréten hallgat.

Én a film után azt hittem, hogy milyen elkeserítő, de mégis felemelő emberség van ebben a történetben.

Most meg azt gondolom, hogy a „whitewashing” egy speciális esetével állunk szemben: amikor a „white” közösség megpróbálja magáról lemosni, hogy mennyire rasszista is volt valamikor – „mert akkor és ott is voltak derék emberek, akik nem vettek ebben részt”.

Nos… a tények (nem az orbáni alternatív tények! :-PPP) azt mondják, hogy… de. Sajnos, igen.

Mindenki szépen elfogadta a „rendszert” és szépen tűrt benne – avagy pont élvezte az afroamerikai rassz megalázását, mert attól „nagyobbnak és jobbnak”, felülállónak érezte magát. :-PPP

Amikor felálltam a film elől, arra gondoltam, milyen remek, hiánypótló alkotás.

…most meg, hogy elolvastam az eredetéről jó pár oldalt, a szám íze rendesen megkeseredett. :-///

Ráadásul, a három főszereplőről is megtudtam olyan dolgokat, amik alapján elmondható, hogy valóban rendkívüli, kiemelkedő emberek, nagyon okos tudósok – de… talán nem minden igaz, amit a filmben nekik tulajdonítanak.

Igazából, ez egy „túlfényező” alkotás: persze, a mozi mindig más, mint a valóság, és persze, nem kell szolgaian lekövetni a történéseket – de a tények alapján úgy tűnik, mind a fekete, mind a fehér karakterek körül „legendákat” építettek. Amik szépek, és megkönnyítik a pirula lenyelését… csak sajnos valójában tényleg nem történtek meg. Jó lett volna, szép lett volna, milyen emberi nagyságról árulkodott volna, ha így történik – de... nem így volt.

Ez van.

Kong: Skull Island – Kong: Koponya-sziget

Valahogy… úgy vártam ezt a filmet. Valahogy bíztam benne, hogy ütős lesz, hogy emlékezetes lesz, hogy valami újat, valami… valami igazán jót hoz.

Nem is tudom, miért voltam így vele… de reméltem.

…aztán végül, elismerve benne pár remek dolgot (részletet) azt kell mondanom, hogy nem sikerült kilépnie a „King Kong filmek” skatulyájából. :-(((

Igazából két szóra érdemes karakter van benne.

Az első a főszereplő: John C. Reilly.

Hja, bizony. Mert ő a főszereplő. Nem őt szánták annak, de úgy mosta le a színről Tom Hiddleston-t (és Samuel L. Jackson*-t…), hogy csak úgy nyekkent(ek).

Egyértelműen ő a főszereplő: és vitte is a hátán a filmet, nem vitás. :respect:

A másik érdemes karakter pedig Brie Larson.

 

Akinek eszméletlen dögösen áll a testén keresztben vetett tarisznya pántja.

Hát igen, róla ennyi – tudom, szexista hozzáállás, de mit csináljak: Joey vagyok. ;-) :-P :-)

Hja, és el kell ismernem, hogy a CGI is nagyon ott van a filmben, egyáltalán nem „gagyi” érzetű, látszik, hogy profik pakolták oda. :sör:

Egyszer simán meg lehet nézni: de a franchise Tom Hiddleston-nal a főszerepben… eléggé érdektelen vállalkozásnak tűnik.

Mondjuk, ha a CGI lesz a „főszereplő”, akkor viszont… még minden lehet!

Főleg, ha visszahozzák John C. Reilly-t. :sör:

*= egyébként Samuel L. Jackson főkatona karaktere Stephen Lang avatáros ezredese mellett legfeljebb zupás őrmester lehetne. :-P :-/ Marhára kiábrándító. :-PPP

Gong fu yu jia – Kung Fu Yoga

És a végére a feketeleves… :-OOO

Ez egy kusza, átgondolatlan zagyvaság. :-PPP

Mintha Jackie Chan 63 évesen le akarná zülleszteni a saját renoméját. :shameonhim:

Van benne pár (legfeljebb 3-4…) olyan remek poén, ami a régi Jackie-re emlékeztet, de ezek úgy tűnnek az ide-oda kapkodás, a zűrzavar és a szimpla hülyeség tengerében, mint a süllyedő hajó. :-(((

A CGI meg kritikán aluli. Igazi ijesztően rossz, közröhejes amatőrizmus, amiről nem lehet eldönteni, hogy tényleg ennyire hülyék, és komolyan gondolták ezt – vagy szerintük, ami ilyen alávalóan gagyi, az már vicces.

Bármelyik is, a CGI még nagyobbra üti a léket a film hajóján – így pedig már több a lyuk, mint amennyi a hajó. :-PPP

Kerüljétek messzire.

Lethal Weapon s01 & Legion s01

Szeretem a sorozatokat, de utálom az epizódokat hétről-hétre várni (közben „félévadzáró”, meg „téli szünet”, meg „az elnök beszéde”, meg az „aggódó szülők legújabb elmebaja” :-PPP miatt kihagyott heteken idegesíteni magamat), de ez a sorozatrajongásnál valami antagonisztikus ellentét, valami feloldhatatlan összeférhetetlenség: hát, ha egyszer _sorozatokról_ beszélünk, ember, akkor mit nem lehet azon szeretni, hogy hétről-hétre jönnek a részek?! Hát ezért sorozat, cseszd meg! :-OOO :-DDD

Mindenesetre én ezt úgy próbálom orvosolni, hogy „összevárom” a epizódokat, és akkor vágok bele, ha már minden rész elérhető – és annyit nézek meg belőle naponta, amennyit kedvem tartja. :-PPP

Nos, ez a remekül bevált taktika sajnos nem működött sem a Lethal Weapon, sem a Legion esetében: mert egyszerűen mindig annyira rá voltam éhezve mindkettőre, hogy azonnal habzsolva befaltam minden új fejezetet.

És amikor pl. a Legionban epizód közben volt egy-egy képernyő elsötétülés, magamban csak azt mantráztam: „jaj, ne legyen még vége! még ne legyen vége!!!”. :-OOO

Hát ennyire jó ez a két, egymástól teljesen eltérő sorozat. :sör: :thumbsup: :respect:

A „Characters welcome” az USA Network szlogenje – de biztosan állíthatom, hogy a FOX és az FX is maximálisan megérdemli ezt a frázist a Lethal Weapon-nel és a Legion-nal. :respect:

Lethal Weapon s01

 A „buddy cop comedy” legtökéletesebbje, két olyan főszereplővel, akik teljesen magukévá tették a karaktert. :sör:

Írtam már róla egy rajongást – és ez a végére sem csökkent egy hangyányit sem. :respect:

Próbálja magát „könnyed komédiának álcázni”, de annyi humánum, annyi empátia, annyi érzelem, szeretet és barátság van minden egyes epizódban, hogy az elképesztő.

Nem, nem _„csak”_ egy remek vígjátékkal van dolgunk, és döbbenetesen remek karakterekkel, hanem egy olyan barátság történetével, amire… én bizonnyal egész életemben vágytam.

Amikor haragudhatsz is, oda is vághatsz (akár fizikálisan, akár szóban), járhatsz külön utakon – de valahol mindig érzed, tudod, hogy amikor bajba kerülsz, a barátod ott lesz melletted. És akár meg is hal érted, ha kell. Mint, ahogy te is őérte.

Igazából, ennyire mély barátságok szerintem igazából nincsenek is, csak a filmeken. Vagy legalábbis én nem találkoztam hasonlóval az életben.

Talán nekem pont ezért olyan gyönyörű, olyan felemelő ez az egész.

Ha a Rectify után nekem valaki azt mondja, hogy Clayne Crawford-ot 2017-re így megszeretem, azt háromszor körberöhögöm… :meaculpa:

…és ha valaki azt mondja, hogy Damon Wayans lesz Roger Murtaugh, akkor jajgatva verem a fejem a falba, hogy „csak ezt neeee…!!!”. :meaculpa:

Fantasztikusan éltek mindketten a karakterben, és egyszer, egy átkozott pillanatra sem merült fel bennem, hogy „bezzeg Mel Gibson és Danny Glover mennyivel jobbak voltak…” – mert Wayans és Crawford igazi új életre keltették a két legendás karaktert. :megarespect:

Igazi feelgood élmény volt ez a sorozat: köszönet érte. :leborul:

Várom a folytatást. :sör:

Legion s01

 

Ebbe bele lehet/kell bolondulni, esküszöm. Szó szoros – és átvitt („szerelmi”) értelmében egyaránt. :-D :sör:

Bele lehet bolondulni a zűrzavarába, az őrületébe, a káoszába – de bele is lehet bolondulni/habarodni/szeretni ugyanebbe. :thumbsup:

Ennyi szerethető, szimpatikus, emlékezetes karakter tényleg csak a Lethal Weapon-ban van, pedig itt mindenki félőrült, fél lábbal nem a földön járó, vagy éppen ön- és közveszélyes. :eeekkk: :-)

És mégis. :thumbsup:

Hat szereplőt emelnék ki közülük, önkényesen – akik számomra a legemlékezetesebbek voltak. :sör:

Dan Stevens és Rachel Keller – igazi szerelmespár. És nem épp a nyálas, geil-féléből, hanem abból, ahol az ember tényleg érzi, hogy két sérült, tétova, magányos embert tényleg a Jó Isten, vagy a Jó Sors hoz össze: és ők nem (betegesen, sérülten) egymásra „kapcsolódnak”, hanem egymás mellé állnak. Ha értitek/érzitek a különbséget…

Nagyon szerettem mindkettőjüket. :respect: És nagyon szorítottam értük/nekik végig…

Bill Irwin és Amber Midthunder – bonyek… Róluk nem lehet spoilermentesen beszélni, spoileresen meg nem akarok. :sry:

De nagyon szerettem őket is, az eszméletlenül különös-különleges kapcsolatukat, a totál eltérő személyiségüket, és az… egymásra utaltságukat. :thumbsup:

Ismétlés. tudom, de: „Nagyon szerettem mindkettőjüket. :respect: És nagyon szorítottam értük/nekik végig…” :-)

…és két unikum karakter, akik ebben a végtelenül különleges közegben, ennyi eszméletlen és érdekes karakter között _még_ érdekesebbek és különlegesebbek tudtak lenni. :leborul:

Jemaine Clement (Oliver)

 

Hamish Linklater (The Interrogator)

 

Egyikük csak öt, másikuk mindössze három epizódban szerepelt – és mégis olyan nyomott hagytak a filmben (és bennem), hogy szemrebbenés és gondolkodás nélkül emelem őket a többiek fölé. :respect:

Elcseszettül őrült, agyeldobós sorozat a Legion: ezért lehet utálni, vagy imádni.

Én imádtam a tébolyát. :megarespect:

Akarom a következő évadot. :sör:

Most.

:-)))