Már nagyon régen, a blogolás kezdete óta tervezem ezt a
posztot – itt az ideje belevágni.
Ahogy öregszem, egyre többet jut eszembe elmúlt
gyermekkorom, és ahogy Mátéval nézem/nézetem kedvenc meséimet, gyermekfilmjeimet,
úgy keseredek el egy-egy eltűnt, méltatlanul és méltánytalanul elfeledett,
legtöbb esetben túl korán eltávozott színészünk. Akiket szerettem. Akiket
szeretek. Akikre örömmel, szívesen – de vérző szívvel emlékezem… :respect:
Nem teljes a felsorolásom, nem is célom, hogy az legyen. Olyan
színészeinkről szeretnék szólni, akiket nagyon szerettem, akiket idejekorán
elvesztettünk, akiknek a nevét már sokan elfeledték…még többen soha meg sem
ismerték… akik hiánya miatt kicsit fénytelenebb… kicsit szomorúbb… kicsit
üresebb lett ez a világ…
Vannak, akiket fiatalon ragadott el a halál, de nem
feledi, nem feledte el a közönség: a gyönyörű Szerencsi Éva, és a csodálatos Soós
Imre…
Fiúként négy színésznőért rajongtam: Szerencsi Éva, Káldi Nóra, és
Audrey Hepburn, Julie Andrews.
...hanem a Bob hercegben…
De tűzrőlpattantsága, dinamikája talán mégis a „Lángelmék
a szigeten” című tévéfilmben mutatkozik meg legjobban.
Nem tudok Róla többet beszélni, mert fáj, ha Rá gondolok – ám megemlékeztek Róla oly sokan, nálam hivatottabbak, amit elolvashattok.
...
Soós Imre… néha elmerengek azon, hogy kiket ölelnék keblemre legszívesebben, Odaát, ha egyszer átvisz Kharon ladikja a Túlpartra… Soós Imre jut eszembe mindig elsőként.
27 évesen nem szabad… nem lehet… Hol volt, hova nézett
másfelé aznap a Jó Isten?! Hol?! Hová?! Hiszem, hogy _nem_ önkezével vetett
véget az életének. Hiszem akkor is, ha egyedül maradok.
Róla is nagyon sok cikk van a neten, nálam avatottabbak
elemzik az életét… halálát…
…
…
Csak szótlanul magamhoz ölelném, a karomba szorítanám
egymás után mindkettőjüket, és csak azt mondanám nekik egymás után: „Imi, Imikém, drága Imre… annyira, de annyira
hiányoztál mindenkinek odalent!”…
…mindig telefut a szemem könnyel, ha Rájuk gondolok…
…
Ebben a tervezett posztsorozatban viszont főként azokról
szeretnék szólni, akikre… végtelen szomorúságomra… úgy tűnik, a feledés fátyla hullt.
Nem életrajzi adatokat akarok sorolni róluk, hanem a
személyes benyomásaimat elmondani, azokat az élményeket megköszönni, amiket Tőlük
kaptam.
És hogy kikről szeretnék majd megemlékezni?
Hacser Józsa, Káldi
Nóra, Ferencz László, Gelley Kornél, Kalocsay Miklós, Tímár Béla, Vogt Károly…
…
Álljon itt a végére Soós
Imre képe, a deresre húzott Ludas Matyi: benne van minden tehetetlen
fájdalma, és törhetetlen daca az őt ért igazságtalanság miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése