Méltatlanul elfeledett, és túl korán távozott, szeretetre méltó, tehetséges színészeink… – 1. rész

Már nagyon régen, a blogolás kezdete óta tervezem ezt a posztot – itt az ideje belevágni.

Ahogy öregszem, egyre többet jut eszembe elmúlt gyermekkorom, és ahogy Mátéval nézem/nézetem kedvenc meséimet, gyermekfilmjeimet, úgy keseredek el egy-egy eltűnt, méltatlanul és méltánytalanul elfeledett, legtöbb esetben túl korán eltávozott színészünk. Akiket szerettem. Akiket szeretek. Akikre örömmel, szívesen – de vérző szívvel emlékezem… :respect:

Nem teljes a felsorolásom, nem is célom, hogy az legyen. Olyan színészeinkről szeretnék szólni, akiket nagyon szerettem, akiket idejekorán elvesztettünk, akiknek a nevét már sokan elfeledték…még többen soha meg sem ismerték… akik hiánya miatt kicsit fénytelenebb… kicsit szomorúbb… kicsit üresebb lett ez a világ…

Vannak, akiket fiatalon ragadott el a halál, de nem feledi, nem feledte el a közönség: a gyönyörű Szerencsi Éva, és a csodálatos Soós Imre…

Fiúként négy színésznőért rajongtam: Szerencsi Éva, Káldi Nóra, és Audrey Hepburn, Julie Andrews.

Szerencsi Évába én nem az Abigél-ben, vagy A törökfejes kopjában szerettem Belé... 

...hanem a Bob hercegben…

De tűzrőlpattantsága, dinamikája talán mégis a „Lángelmék a szigeten” című tévéfilmben mutatkozik meg legjobban.

Nem tudok Róla többet beszélni, mert fáj, ha Rá gondolok – ám megemlékeztek Róla oly sokan, nálam hivatottabbak, amit elolvashattok.

...

Soós Imre… néha elmerengek azon, hogy kiket ölelnék keblemre legszívesebben, Odaát, ha egyszer átvisz Kharon ladikja a Túlpartra… Soós Imre jut eszembe mindig elsőként.

27 évesen nem szabad… nem lehet… Hol volt, hova nézett másfelé aznap a Jó Isten?! Hol?! Hová?! Hiszem, hogy _nem_ önkezével vetett véget az életének. Hiszem akkor is, ha egyedül maradok.

Nekem mindig úgy fog megmaradni az emlékeimben, ahogy 1949-ben, 19 évesen a Ludas Matyi legvégén elmosolyodik: önfeledten, határtalanul – mint a Felfedező, aki megmászott egy ormot, és már boldogan üdvözli a szeme elé táruló hegyláncot: „óh, mennyi hegycsúcs vár még rám…!”.

Róla is nagyon sok cikk van a neten, nálam avatottabbak elemzik az életét… halálát…

…

Másodiknak pedig Olvasztó Imre jut eszembe… ott voltam a veresegyházi templomban aznap, amikor az általam nagyon szeretett és sokra tartott Fazekas Gyuri atya megemlékezett róla a prédikációjában: „Bocsáss meg neki, Uram, mert nem tudja, mit cselekedett…”

…

Csak szótlanul magamhoz ölelném, a karomba szorítanám egymás után mindkettőjüket, és csak azt mondanám nekik egymás után: „Imi, Imikém, drága Imre… annyira, de annyira hiányoztál mindenkinek odalent!”…

…mindig telefut a szemem könnyel, ha Rájuk gondolok…

…

Ebben a tervezett posztsorozatban viszont főként azokról szeretnék szólni, akikre… végtelen szomorúságomra… úgy tűnik, a feledés fátyla hullt.

Nem életrajzi adatokat akarok sorolni róluk, hanem a személyes benyomásaimat elmondani, azokat az élményeket megköszönni, amiket Tőlük kaptam.

És hogy kikről szeretnék majd megemlékezni?

Hacser Józsa, Káldi Nóra, Ferencz László, Gelley Kornél, Kalocsay Miklós, Tímár Béla, Vogt Károly…

…

Álljon itt a végére Soós Imre képe, a deresre húzott Ludas Matyi: benne van minden tehetetlen fájdalma, és törhetetlen daca az őt ért igazságtalanság miatt. 

Én is így érzem magam, amikor az idejekorán eltávozott, mára szinte elfeledett, nagyszerű színészeink eszembe jutnak…

 

Tennem kell valamit, hogy emlékezzünk rájuk.