Interior Chinatown s01e01-e04 & Light Shop s01e01-e04

Két remek sorozatot nézek párhuzamosan, ázsiai karakterekről: egy Hulu-s, a Los Angelesben lévő kínai negyedről – és egy dél-koreai. Basszus, mindkettő nagyon jó. :sör:

Interior Chinatown s01e01-e04

Willis Wu (Jimmy O. Yang) a kínai negyedben lévő Golden Palace étteremben pincér, jó barátjával és lakótársával Fatty Choi-jal (Ronny Chieng). Willis családját megismerve kiderül, hogy a családja szétszakadt, amióta kung fu bajnok(?), de legalábbis nagymenő kung fus bátyja, Jonathan (Chris Pang) 12 évvel korábban nyomtalanul, de gyanús körülmények között eltűnt.

Willis mindig csak a „második” volt a bátyja mögött, emiatt bőven tele van kisebbségi komplexussal – és fájdalommal, hogy inkább neki veszett volna nyoma, és a kedvenc bátyó maradt volna meg a szüleinek…

Ám a Sors egyszer csak úgy hozza, hogy kölcsönösen segítségére lehetnek egymásnak Lana Lee detektívvel, akit (a nagyon szép :-) ) Chloe Bennet alakít – és nyomozásba kezdenek az eltűnt testvér után.

Ez a sori tele van vicces és nagyon szerethető jelenetekkel: a viccest természetesen Ronny Chieng hozza főleg, aki egy-egy részben majdnem el is lopja a showt – a nagyon szerethetőt meg Willis, aki őszinte, jóindulatú, és elfogadta, hogy ő egy olyan „szürke” (átlagos kínai) ember, akit sokszor észre sem vesznek: és már ezért, a túlzott szerénységéért és visszahúzódásáért is nagyon a szívünkbe zárunk – főleg, amikor látjuk, milyen bulldog elszántsággal veti magát az istenített bátyja utáni keresésbe.

Charles Yu írta az azonos című regényt – és a sorozat forgatókönyvét is: ami szerintem eléggé predesztinálja, hogy önazonosan sikerült a művét a tévére interpretálni. És ki más lenne a „tettestársa” ebben, mint Taika Waititi, aki szintén benne van a maró gúnyban, iróniában, és társadalmi ferde tükrök megmutatásában. :sör:

Nagyon vicces – és egy-egy epizód úgy ér véget, hogy mindig arra gondolunk: WTF?!?! És már tolnánk-toljuk a következő epizódot.

Tíz részes az évad: nagy tétben teszek arra, hogy nem fogják elrontani később sem. :thumbsup:

Uncle Wong: Fatty, nem akarom, hogy úgy végezd, mint Öreg Fong.

Fatty Choi: Miért beszéltek róla úgy, mintha az olyan rossz lenne? Egyedül halt meg, kötelezettségek nélkül, és senki sem dirigált neki. Fong bácsi igazi hős volt!

:-D

Willis: Hát, azt hittem, hogy végre minden megváltozik, de asszem, sosem fog megváltozni semmi.

Fatty Choi: Ez az! Ez rohadt jó! Csak mi ketten. Ugye? Élhetjük tovább a kis életünket. Szívunk, iszunk, eszünk, karaokézunk, aztán meghalunk. Ennyi. Ne legyenek nagy elvárásaink! Olyanok leszünk, mint Öreg Fong!

Willis: Rohadt jól hangzik…

:-DDD

 

 

Light Shop s01e01-e04

Lámpaboltos: Sokféle ember jön be a boltba éjszaka. A többségük hétköznapi ember.

Hyun-joo: És vannak nem hétköznapi emberek?

Lámpaboltos: Vannak olyanok, akik egy kicsit furcsák. Elvegyülnek a többi emberrel.

Hyun-joo: Elvegyülnek velük? Miben furcsák?

Lámpaboltos: Jól meg kell nézned őket, hogy tudd. Néha még én is összezavarodom, úgyhogy nagyon kell figyelnem. Van bennük valami, ami más. De ezt nehéz észrevenni. Igazán… alaposan meg kell nézned őket. Össze is zavarhatnak. Úgyhogy vigyázz ezekkel az idegenekkel!

Hyun-joo: Mit csináljak, ha találkozom az egyikkel?

Lámpaboltos: Tégy úgy, mintha nem látnád!

 

Fúúú… ez azért nem olyan „lájtos”, hogy úgy mondjam. Műfaji megjelölése: „mystery horror”.

És mégis: azt mondom, olyan emberi, annyira szívbemarkoló egy-egy pillanatban… hogy teleszaladt a szemem könnyel…

…amikor felcsendül Kim Kwak Seong dala: „Where the Wind Blows”…

…de közben meg néha úgy beszaraszt, hogy alig merek a képernyőre nézni… :eeeeekkkkk:

A s01e02 a „The Door” című epizód annyira ott volt a „szeren”, hogy elgondolkodtam, nézzem-e egyáltalán tovább – mert az már kissé túlütötte a horrortűrő-szintemet… :-/ :gyagya:

Ám nagy szerencsémre a folytatás mellett döntöttem: nem kis szerepe volt ebben a „Lámpaboltosnak” (Ju Ji-hoon), akitől elég annyi, hogy kilép a bolt elé, és leveszi állandóan viselt napszemüvegét: és még a démonok is meghátrálnak. :cool: 

Tényleg nagy mázlim lett, hogy folytattam: a s01e03 „The Detective” és a s01e04 „Outsiders” a két (eddigi) legjobb epizódok voltak – 9/10 és 10/10. :respect:

Pont jó együtt nézni a Light Shop-ot az Interior Chinatown-nal: a Shop félelmét, démonait és sötétségét felüdíti a Chinatown könnyedsége és életigenlése.

Pedig… minden szörnyűsége ellenére… a Shop is ad egy csomó pozitív jelet: hogy mennyire fontos az élet. Hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak – mi, még élők, és már eltávozott szeretteink…

Lámpaboltos: Hogy került erre a helyre?

Nyomozó: Egyedül innen jött fény ilyen későn.

Lámpaboltos: Nem a boltra értettem. Hogy került erre a helyre?

…

Nincs mit mondani: must see.

 

Az élet hozta így - Jelenetek egy magyar kisvárosból

Szentpéteri Áron filmje :respect:

Tudom, tudjuk, hogy megy ez - legalábbis mi, akik vidéken élünk, és nem a "felhők" (nagyvárosok) magasából nézünk szerteszét: főleg lefelé...

Mégis... basszus... tudom, nagyon jól tudom: de amikor az arcomba dörgölik - akkor az rohadtul rosszul esik. Kegyetlenül fáj.

"Üzenem Orbán Viktornak, a jó Isten ott áldja meg minden lépését, ahol megyen. Adjon neki a jó Isten erőt, egészséget a családjának és neki is. És továbbra is így irányítsa az országot, mert ő az az egyetlen egy ember, aki gondol a szegény emberekre, a munkás emberekre, a nyugdíjasokra." - mondja Andor bácsi.

Ő egy özvegy, roma ember, akinek harminckét évet húzott le az Alkaloidában, és az unokája(?) Réka nyolcadmagával lakik egy olyan házban, ahol... hát baszki... nem esküdnék meg, hogy az egészséges élet minden feltétele adott. Réka gyermeke naponta(!) 5 (öt!) kilométert gyalogol, hogy iskolába mehessen...

Andor bácsi meg télen azon gondolkodik, hogy kivágja az udvarán álló szeretett cseresznyefáját tüzelőnek - mert nem akar megfagyni a saját házában...

...

Nincs egy órás a film - szánjátok rá az időt. :sör:

Andor bácsi: magára pedig tekintsen le a Jó Isten, és vigyázzon magára. Mert senki más nem törődik magukkal: csak a Jó Isten kegyelmében bízhatnak.

Itt pedig egy interjút olvashattok Szentpéteri Áronnal: "Az ország harmada kisvárosokban lakik, de az életükről szinte semmit sem tudunk"

Méltatlanul elfeledett, és túl korán távozott, szeretetre méltó, tehetséges színészeink… – 1. rész

Már nagyon régen, a blogolás kezdete óta tervezem ezt a posztot – itt az ideje belevágni.

Ahogy öregszem, egyre többet jut eszembe elmúlt gyermekkorom, és ahogy Mátéval nézem/nézetem kedvenc meséimet, gyermekfilmjeimet, úgy keseredek el egy-egy eltűnt, méltatlanul és méltánytalanul elfeledett, legtöbb esetben túl korán eltávozott színészünk. Akiket szerettem. Akiket szeretek. Akikre örömmel, szívesen – de vérző szívvel emlékezem… :respect:

Nem teljes a felsorolásom, nem is célom, hogy az legyen. Olyan színészeinkről szeretnék szólni, akiket nagyon szerettem, akiket idejekorán elvesztettünk, akiknek a nevét már sokan elfeledték…még többen soha meg sem ismerték… akik hiánya miatt kicsit fénytelenebb… kicsit szomorúbb… kicsit üresebb lett ez a világ…

Vannak, akiket fiatalon ragadott el a halál, de nem feledi, nem feledte el a közönség: a gyönyörű Szerencsi Éva, és a csodálatos Soós Imre…

Fiúként négy színésznőért rajongtam: Szerencsi Éva, Káldi Nóra, és Audrey Hepburn, Julie Andrews.

Szerencsi Évába én nem az Abigél-ben, vagy A törökfejes kopjában szerettem Belé... 

...hanem a Bob hercegben…

De tűzrőlpattantsága, dinamikája talán mégis a „Lángelmék a szigeten” című tévéfilmben mutatkozik meg legjobban.

Nem tudok Róla többet beszélni, mert fáj, ha Rá gondolok – ám megemlékeztek Róla oly sokan, nálam hivatottabbak, amit elolvashattok.

...

Soós Imre… néha elmerengek azon, hogy kiket ölelnék keblemre legszívesebben, Odaát, ha egyszer átvisz Kharon ladikja a Túlpartra… Soós Imre jut eszembe mindig elsőként.

27 évesen nem szabad… nem lehet… Hol volt, hova nézett másfelé aznap a Jó Isten?! Hol?! Hová?! Hiszem, hogy _nem_ önkezével vetett véget az életének. Hiszem akkor is, ha egyedül maradok.

Nekem mindig úgy fog megmaradni az emlékeimben, ahogy 1949-ben, 19 évesen a Ludas Matyi legvégén elmosolyodik: önfeledten, határtalanul – mint a Felfedező, aki megmászott egy ormot, és már boldogan üdvözli a szeme elé táruló hegyláncot: „óh, mennyi hegycsúcs vár még rám…!”.

Róla is nagyon sok cikk van a neten, nálam avatottabbak elemzik az életét… halálát…

…

Másodiknak pedig Olvasztó Imre jut eszembe… ott voltam a veresegyházi templomban aznap, amikor az általam nagyon szeretett és sokra tartott Fazekas Gyuri atya megemlékezett róla a prédikációjában: „Bocsáss meg neki, Uram, mert nem tudja, mit cselekedett…”

…

Csak szótlanul magamhoz ölelném, a karomba szorítanám egymás után mindkettőjüket, és csak azt mondanám nekik egymás után: „Imi, Imikém, drága Imre… annyira, de annyira hiányoztál mindenkinek odalent!”…

…mindig telefut a szemem könnyel, ha Rájuk gondolok…

…

Ebben a tervezett posztsorozatban viszont főként azokról szeretnék szólni, akikre… végtelen szomorúságomra… úgy tűnik, a feledés fátyla hullt.

Nem életrajzi adatokat akarok sorolni róluk, hanem a személyes benyomásaimat elmondani, azokat az élményeket megköszönni, amiket Tőlük kaptam.

És hogy kikről szeretnék majd megemlékezni?

Hacser Józsa, Káldi Nóra, Ferencz László, Gelley Kornél, Kalocsay Miklós, Tímár Béla, Vogt Károly…

…

Álljon itt a végére Soós Imre képe, a deresre húzott Ludas Matyi: benne van minden tehetetlen fájdalma, és törhetetlen daca az őt ért igazságtalanság miatt. 

Én is így érzem magam, amikor az idejekorán eltávozott, mára szinte elfeledett, nagyszerű színészeink eszembe jutnak…

 

Tennem kell valamit, hogy emlékezzünk rájuk.

Víkendsziget (1965)

 Találtam egy remek filmet! (Katicám hívta fel rá a figyelmemet: köszönet érte! :-) :virág: )

Bodrossy Félix (1920-1983) filmrendező, operatőr filmje

Valamiért imádom a "szigetes" filmeket (Jóreménység-sziget), így felsőfokon örültem, hogy megnézhettem ezt az alkotást. :respect:

Nekem nagyon tetszett - és elképesztő mázli, hogy Madrig Gábornak köszönhetően :sör: Ti is megnézhetitek: a youtube-on, itt nálam. :-) :sör:

„Öregszem, és kevesebb a türelmem, avagy egyre hamarabb szakad el a cérna”

Ez egy gittrágós-köldöknézős-morfondírozós poszt: csak akkor, ha van kedved az ilyesmihez. :sör:

Öregszem, és kevesebb a türelmem… és egyre hamarabb szakad el a cérna.

Vagy úgy is mondhatom: olyan mennyiségben lettek elérhetőek a sorozatok (stream, online, és természetesen a jó öreg letöltés…), hogy egyre kevesebb esélyt/időt kap tőlem egy-egy feltörekvő, friss, új széria – de azt is 2x meggondolom, hogy egy második (ne adj Isten harmadik, vagy többedik…) etapra visszatérő évadnál újra felvegyem-e a fonalat.

Őszintén szólva, döbbenten hallgatom Dávidot (a nagyfiamat, aki immár mindjárt 21 éves, nősülés előtt álló férfiember ;-) – pedig mintha tegnap lenne, amikor még közösen mentünk moziba, hogy a Hobbitot… vagy az Ébredő Erőt megtekintsük… :eeekkk: ), amikor mesél a Walking Dead 17. évadáról (tudom, hogy csak 11 van :-P de nekem tök mindegy :-PPP), vagy amikor arról beszél, hogy a Naruto-nak 720 része van, és ő mindet meg fogja nézni (…vagy már meg is nézte…).

Annyi, de annyi új sorozat jön ki akár egy hónapban is(!), hogy elképzelhetetlen számomra… hm… „beleragadni” egyetlen egybe – akár évekig. :gyagya:

Ugyanígy voltam, amikor a Doktor House-ról áradoztak nekem orrba-szájba: 8 évad, 177 rész… Baszki… ha csak epizódonként 40 perccel számolok, az 118 óra tévé előtt töltött idő: ugyanabból az egyfajta, egy kaptafára készült szériából! :-OOO

(Én megnéztem belőle vagy 2-3 részt: és rohadtul önismétlőnek találtam ahhoz, hogy többet áldozzak rá a drága időmből. :-/ )

Nem vagyok ilyen időmilliomos: hogy leragadjak egy(-egy) sorozat mellett (évekre), és közben meg hagyjam, hogy „elmegy mellettem” 118 óra alatt alsó hangon 10-15(-20) sorozat, ami lehet, hogy 1x-2x (…vagy 10x-20x…) jobb, mint amibe „beleragadtam”. Ezt a luxust, hogy elveszítsek egy eszetlen jó új szériát egy „régi, megszokott, bevált” miatt – ezt én nem engedem, nem engedhetem meg magamnak.

És arról nem is beszélve, hogy… majdnem teljesen 100%... a ritka, fehér holló kivételektől eltekintve… hogy egy széria második évada, már sosem olyan jó, olyan horzsolós, mint az első: és minek nézzem végig, ahogy egy kedvencem szép lassan, évadról-évadra… hm… elhasználódik, elkommerszesedik… tönkremegy, szétesik. :-(((

Óriási, feledhetetlen élményem a Dexter első évada – soha nem emelek fölé semmit, olyan 10/10-es. :leborul:

De a második évadába már nem kezdtem bele: tudtam, hogy az elképesztően jó, szuperlatívuszos első évad után úgysem fog annyira tetszeni – akkor meg?! Minek?! Nézzem végig, ahogy „elhasználódik, elkommerszesedik… tönkremegy, szétesik”?! Hogy keserítse meg a szám ízét, árnyékolja be egy csodálatos, eszméletlen első évad emlékét…?! Nem. Jó ez így nekem. Így maradt szép nekem. („Szép”… a Dexter… hö-hö… hö… :-P De értitek, ugye?! :sör: )

Én a Trónok Harcából az első évad első részét láttam csak – azt mondtam rá: nem rossz, nem rossz. De mivel olvastam a könyveket, azt mondom: a könyvélmény nekem 100x jobb, mint a sorozat – és akkor minek nézzem, ha a könyvekhez mérem – és alulmarad?! Ne keserítse már meg a szám ízét, ne rontsa el a könyvek csodájának emlékét.

Régebben úgy voltam vele, hogy egy-egy sorozatról csak akkor hozok döntést (hogy széna-e, avagy szalma), ha megnéztem az első három részét.

Pontosan emlékszem rá, hogy utoljára 2007-ben tudtam ezt tartani, amikor a The Unit (Dennis „Mr. President” Haysbert) első évadát teszteltem – és a három részt szenvedve letudtam: aztán ráhúztam a kaszát. :-P :-/

Azóta se kínlódok három részig egy sorozattal sem. Ha az első nem tetszik, nem ránt be: cancel.

Egészen, teljesen „áll-leesve” képedek el az olyan beszólásokon (a junkie-n olvastam), hogy: „az első két évad nem olyan jó, azokat le kell tudni, de a harmadiktól úgy beindul…!” – én meg azt mondom: mi van?!?! Nézzek végig két szar szezont, hogy lássam mennyire jó a harmadik etap?! Mi vagyok én, mazochista?! Vagy teljesen hülye…?!?! :eeekkk:

Régebben alig-alig tudtam, tudtunk beszerezni egy-két unikum szériát, emlékszem, nekem is postáztak cd-n sorozatrajongó haverok sorozatokat – én is postáztam még egy ismeretlen fannak is olyan sorozatot, amit én beszereztem, de ő nem tudta. Ingyen és bérmentve tettük ezt: rajongó a rajongónak, csupán az összetartozás érzése miatt.

Daliás idők voltak. (… :-DDD Viccelek, de valahogy mégis: olyan természetesnek tűnt az egész. Nem pénzt akartál, hanem egy újabb rajongót a kedvenc sorid mellé. És ha őt is berántotta, az olyan… szívmelengető érzés volt. :sör: )

Ám most, hogy egy klikkeléssel elérem a világ sorozattermésének 60-70 százalékát (vagy akár 70-80-at is, a fene se tudja), és irdatlan mennyiségből válogathatok: rohadtul nincs időm a középszerre, a „futottak még”-re, vagy, ahogy Justin barátom mondja: „főzés közben elnézegethető”-re.

Elérhetem és el is érem a Legjobbakat. Amik az első perctől kezdve berántanak, ledarálnak, felzabálnak, felemésztenek – és utána napokig nem kapok levegőt. :aztabeborultbonyekbe:

És amikor ezt realizáltam, hogy a Legjobbakból válogathatok – akkor nem elégszem meg kevesebbel.

Persze, vannak guilty pleasure-ök: amikor tisztában vagyok vele, hogy nem 10/10-es az élmény… de valami eyecandy, valami klafa színész, néhány jópofa fordulat, színes-szagos új világ mégis mellette ragaszt. (A Pushing Daisies jut rögtön eszembe... valamiért...)

De a kaszát 100x gyorsabban rántom rá bármire, mint 17 évvel ezelőtt: nincs időm tökölni, második esélyt adni… főleg nem harmadikat. :-PPP

Mostanában rohadt sok sorozatba kezdtem bele – és basztam be mindet a sarokba kurva gyorsan (átvitt értelemben véve). És egyre feszültebb lettem…

Ám aztán… elgondolkodtam.

Hogy amikor először olvastam/hallottam arról, hogy egy-egy amerikai sorozat úgy van felépítve, hogy minden 15. percben legyen valami fordulat, valami felívelés, hogy a reklámszünet után is folytassa a néző a sorozatot. És az epizód meg úgy fejeződjön be, olyan cliffhangerrel, hogy remegjen a gyomrod a következő részig.

Akkor arra gondoltam: milyen faékszerűen egyszerűek ezek az amcsik. Hogy ezzel be lehet őket etetni.

…és tessék: 2024-re (vagy még hamarabb…) én is olyan egybites idióta lettem – vagy válogatós, vagy adrenalinfüggő, vagy elitista sznob, vagy megkeseredett, vén… fax… :-P ;-) –, hogy _elvárom_ a beszippantást, a berántást, a bedarálást. Hogy elárasszon, magába húzzon egy-egy sorozat, hogy mást ne is akarjak.

Mert kaptam és kapok ilyeneket – és már nem kell a _„csak jó”_ sorozat.

Csak „A Legjobbak” kellenek.

Valószínűleg ez nem jó nekem: mert rohadt sokat kell „lapoznom” (értsd: belekezdenem és kaszálnom) a sorozatok között, míg elkapok egy-egy kiemelkedőt… De a fenébe is: mindig akad egy-egy ilyen (számomra) Tökéletes, és akkor piszkosul boldog vagyok. :amazing:

…ám amíg lapozok… egyre fusztráltabb és egyre feszültebb vagyok, és egyre haragosabban csapom rá az ajtót egy-egy sorira, mert csak elég jó, de nem tökéletes.

Veszítek ezzel, tudom: aki 2007-ben (és az előtt) még jóval lejjebb adtam a mércét, és el- és befogadtam az ötösöket, az ötös alákat, és egy-egy négyest is – mert örültem, hogy beszereztem és láthatom.

De mára már vén, elitista sznob vagyok (maradjunk ennél a terminusnál ;-) ), és nem vagyok hajlandó időt szánni arra, ami nem _tökéletesen_ az ínyemre való. Ami nem csillagos ötös.

És veszít ezzel a sorozatipar is: mert a nagy dömpingben (nagy a lófüttyöt nagy: ÓRIÁSI dömpingben!) sokkal kevesebb az esély a nézőknél bevágódni, sokkal könnyebben suhognak a kaszák – az elmaradó nézettség hiányában a stúdióknál is…

Ide jutottam. Ide jutott a világ. Szép, bőséges, elárasztó, új világ.

Az, hogy jó-e ez nekem… nekünk… afelől vannak kétségeim.

Persze, amikor megtalál egy-egy Tökéletes… akkor azért meglehetős boldog vagyok. :-P :-D

És közben dobálom el a sorozatokat, mintha nem lenne holnap… egyre idegesebben… hogy miért nem találok végre megint egy Tökéleteset?!?! :eeekkk: :gyagya:

:-)

Tudom, nem ez az "Élet Egyik Legnagyobb Kérdése" – és tudom, hogy nem is adtam rá választ.

Na, mindegy – ezen morfondíroztam/agyalok mostanság. :sör:

Loups-Garous – Amikor leszáll az éj

 

„Marie: Elismeri, hogy veri a feleségét?

Férj: Persze, hogy verem, hisz a feleségem! De nem a semmiért teszem! Egyszer túl meleg a leves, máskor meg túl hideg! Túl sokáig gyűjti a fát az erdőben! Meg olykor fürdeni mer a hálátlan.”

Én ezen félóráig röhögtem, főleg úgy, hogy a háttérből Kati is felhorkant ezen a beszélgetésen – ezért kénytelen voltam vagy 3x-4x visszanézni. (És azóta esténként én is mondogatom ezt: „már megint fürdeni mer a hálátlan” – és utána meg nyerítve röhögök percekig, mint egy betintázott ló. :-DDD )

Ám – sajnos – rájöttem, hogy a poént (így, ebben a formában) a fordítói önkény szülte: mert valójában, szó szerinti fordításban az hangzik el: „És néha megkér, hogy fürödjek meg.” (az eredeti francia szövegben is ez hangzik el, és az angol fordításban is így szerepel) Nem mondom, ez is poénos, de nekem jobban ütött a „helytelen” magyarítás… :-DDD

Ez a film a Les Loups-Garous de Thiercelieux nevű játék (Magyarországon: Vérfarkasok, vagy Vérfarkasok Miller’s Hollow-ban címeken forgalmazták) megfilmesítése: és én eszméletlenül jól szórakoztam rajta. 9/10

De kezdjük az elején.

Igen, adja magát rögvest, hogy a Jumanji-val hasonlítsuk össze – de ez nekem könnyen megy. Robin Williams-et amíg élek imádni és emlegetni fogom (RIP), de a Jumanji film sosem volt a kedvencem: kiba… izé… elcseszettül ijesztőnek találtam, és a ’95-ös filmtrükkel készült állatseregletet pedig elcseszettül bénának, ami teljesen kizökkentett a filmből – főleg a majmok voltak ergyák, esetlenek és műanyagizűek. :-PPP

Az új Jumanji(k) meg… hagyjuk már. :-PPP A 95-ösnek (amit nem szeretek!) a nyomába sem érnek.

Szerény, nyomott, egyvágányú véleményem szerint. :-P

Adhatná még az összehasonlítás a Jöttünk, láttunk, visszamennénk-el (mivel itt is középkori ruhában láthatjuk Jean Reno-t :-P :gyagya: ), de azzal meg még annyira sem összemérhető. (Mellesleg megjegyzem: a Jöttünk, láttunk, visszamennénk első részét imádom. :sör: )

Szóval, innen, ilyen hendikeppel indul a film: a patchwork család hétvégére összeül játszani az egyre jobban és egyre többet felejtő Gilbert nagypapa, Jean Reno házában.

A férj (Gilbert fia) Jérôme (Frank Dubosc), a feleség Marie (Suzanne Clément) mindketten hoztak egy-egy idősebb gyermeket a házasságukba és van egy közös kislányuk is, Loulou (Alizée Caugnies).

„Loulou: Nem vagyok vérfarkas! Esküszöm!

Jérôme: Hiszek neked! /elfordul Loulou-tól és odasúgja Marie-nak/ Kötözd meg!”

:-DDD

Sajnos, a két idősebb testvér nekem nem nagyon jött be… de ezért nem kárhoztatom (el) a filmet.

Jean Reno eszméletlenül szimpatikus a nagypapa szerepében – aki, amikor belekerülnek a játékba, „kigyógyul” a demenciából –, a legszebb részek egynémelyike hozzá kötődik.

„Legszebb?” – kérdezhetnétek. Igen. Sokat nevettem ezen a filmen, de voltak olyan szép, olyan megindító pillanatai, amikor… basszus, elérzékenyültem. :szentimentálisvénmarha: :gyagya:

„Gilbert: Emlékszem… lovagokra… farkasokra… Biztos elment a maradék eszem is.

Jérôme: Nincs semmi baj, apa.”

„Gilbert: Drága Jérôme! Örültem, hogy újra együtt lehetünk, de mindketten tudtuk, hogy nem tart örökké: tovább felejtek majd. A neveket, a sztorikat… aztán egy nap majd mindent elveszítek. Ezért ragadtam meg az alkalmat, és írok le neked most mindent. Mindent, amire emlékszem. Mindent, ami számít. Majd meséld el nekem újra. Szeretlek: Apa”

És mindezt a 82 éves (Isten éltesse még sokáig!) Szilágyi Tibor feledhetetlen orgánumán hallani… azt hittem, megszakad a szívem… :respect:

De méltatlan lenne, ha nem említeném meg a Végső Összecsapást: amikor a templom főhajójában Jérôme és Marie a hátuk mögé tuszkolják a gyerekeket és a nagyapát, amikor a legnagyobb vérfarkas közeleg – de Gilbert, Theo és Clara előrelépnek, mert tudják, hogy a harchoz az ő képességeik kellenek. Ó… baszki… :respect:

És mik is ezek a képességek, amikkel a Család rendelkezik?

Jérôme, a Látnok – aki képes a gondolatokat olvasni; Gilbert, a Vadász – aki hatalmas erővel bír; Theo, a Tolvaj – aki képes ellopni mások személyiségét, és annak a képében, az ő képességeivel tenni; Clara, a Kislány – aki láthatatlan és néma; és Marie, a Boszorkány… aki egész a legvégéig nem tudja, miben áll a képessége. De mindvégig tudjuk, hogy ő egy Anya, aki életet ad…

A mellékszereplők is alsó hangon szenzációsak: La Capitaine (Grégory Fitoussi), Childéric (Jonathan Lambert), Piéro (Bruno Gouery) – és bár nem nagyon szólal meg, de Le Forgeron, A Kovács (Jaroslav Vundrle) . :respect:

Tudjátok, szimplán aljasságnak tartom, hogy csúfosan lepontozzák ezt a filmet az „értékelő helyeken”.

Nincs rá más magyarázat, csak a nyers, zsigeri alávalóság.

Ugyanis ez egy végtelenül szerethető családi film, olyan mélységgel, amit csak a felnőttek érthetnek… és igen, a vérfarkasok… talán kissé túl jól sikerültek. Túl ijesztőre. Ezért 10 éven aluliaknak nem ajánlatos, szvsz…

A film után rögtön keresni kezdtem a játékot is, de sajnos, sokkal… hm… egyszerűbb formában van (volt) forgalomban, mint amilyen fantasztikusan exkluzív dobozos változata látható a filmben.

Ráadásul: minimum 8, maximum 18 játékos kell hozzá, hogy élvezhető legyen… szóval, mi hárman-négyen aligha tudnánk egy jót játszani vele. :-/

Játékos lelkű felnőttek, tinédzserek, apák, anyák, nagyapák és nagyanyák – filmre és játékra fel! :sör:

Én imádtam minden percét. :respect:

(Kivéve, amikor be voltam sza... szóval, amikor… kissé félelmetesnek találtam. ;-) :sör: )

 

Ezt meg egy kis genyaságból, spoilerezésből… SPOILER ALERT... franciául... ALERTE SPOILER... beidézem. ;-) :-D Mert eszméletlenül tetszett. :sör:

„Jérôme: Ah, c’est pas Piero?

Piero: Non. Non, c’est Leonardo Piero. Da Vinci. Sì.

Jérôme: Tu achètes tout ce qu’il peint.

Childéric: Tu plaisantes ? Il peint que des bouses.

Jérôme: Tu achètes tout, je te dis. Tout.”

:-DDD