Szépek és bolondok (1976)

 

„Fedák: Ebben a bámulatosan kicsi országban ennek az Ivicznek két élete volt: a sajátja, meg egy jobb. Nem hiszi?”

Hegyi Iván 24.hu-n megjelent rivjúja, ismertetője nélkül a mai napig nem tudnék erről a filmről: köszönet érte neki, nekik, hogy most mégis megismerhettem és bepótolhattam. :sör:

…

Sokkal több ez a film annál, amit most rövid tartalomként összefoglalok róla: Ivicz István (Kállai Ferenc), főállású pék és kenyérgyári kiszállító, hétvégente NB III.-as futballbíró. Ilyenkor ő a szigorú, és megvesztegethetetlen Ivicz sporttárs, a futballpálya ura – egy fontos ember. Állandó partjelzőjével, a nőcsábász Gadácsival (Andor Tamás), és a beugró, másik partjelzővel, Fedákkal (Bodrogi Gyula) utaznak le valahová vidékre, hogy vasárnap levezessék az őszi forduló utolsó meccsét.

 

„Fedák: Ön szereti, ha fürkészik?

 Ivicz: Nem kedvelem kimondottan, de az intéző fürkéssze, hogy milyen arca van a bírónak.”

A film első fele, kétharmada azt mutatja be nekünk, hogy a kétkezi munkás Ivicz István hogyan lényegül át hétvégére a kemény és kérlelhetetlen Ivicz sporttárssá, egészen hétfő reggelig, amikor a Népsportban elolvassa/elolvassák, milyen értékelést kaptak a játékvezetői teljesítményükre.

És ezenközben a gúnyos és cinikus, tekintélyt nem tisztelő Fedák folyamatosan cukkolja, csúfolja Ivicz István – akiről lepereg Fedák minden támadása, mert fölötte áll a hierarchiában, mint játékvezető a partjelzőnek, és ezt mindig érzékelteti is vele. Kivétel egy pillanat, a film egyik legutolsó pillanata, amikor Iviczet véletlenül ott találja el Fedák, ahol annak a legjobban fáj… De erről később.

De mégsem ennyi a film: hogy kisemberek eljátsszák hétvégén a „fontos, a nagy embert”. Hanem arról, hogy kik vagyunk mi, kik ők valójában, ki is Ivicz István? Aki este a szállodai szobájában „Marsbéli krónikákat” olvas – holott nála földhözragadtabb embert nem látunk a filmben.

Gondoltam, jókat mulatok majd, elvidulok a kisstílűségen, a kivagyiságon, a senkik valakinek látszani akarásán.

Ám telt-múlt az idő… Iviczék ülnek egy olyan lepusztult, elhanyagolt épületben, mint bírói öltözőben, ahová disznókat se zárnék… futnak egy olyan pályán, ami olyan, mint a láp… és tűrik és hagyják, ahogy az oldalvonalról és a pályán belülről is mocskolják, gyalázzák őket.

Alkalmanként húsz forintért? Vagy tízért? Harmincért? Ki tudja… de hogy én, mi, a legtöbbünk akkor sem csinálná, ha 100x ennyit adnának érte, az biztos.

…ám megjelenik a filmben a szép, magányos cukrásznő, Ida (Meszléry Judit), aki mint egy megmentő angyal a kezét nyújtja Ivicz István felé…

És Ivicz István a nő, és a helyzet előtt megnyílik, és mesélni kezd – és amit mesél, attól megáll az ember szíve egy múló pillanatra…

„Ivicz: Mire emlékszel, Ászika, mire emlékszel? – kérdem tőle. Repülünk, feleli, szállunk a levegőben! Én tudom, hogy miért ez az, amire emlékszik, de ő soha nem fogja megtudni.”

Igazából, semmi nem utalt arra, hogy ilyen gyomor- és szívszorító fordulatot/múltat tartogat számunkra a film, igazi mélyütésként érkezik a semmiből: miközben Ivicz István vidáman mosolyogva meséli az átélt borzalmakat…

Akkor és ott átértékelünk mindent, amit korábban Ivicz Istvánról gondoltunk, hittünk, véltünk.

…és így jutunk el hétfő reggelig, amikor megérkezik az első postavonattal a Népsport, és mohón ráugranak, hogy mit írt, írt-e valamit róluk az újság.

Ekkor sikerül Fedáknak egy olyan gúnyos átverést elsütnie, amitől Ivicz István szeme könnybe lábad… és megtudjuk, hogy mi a gyenge pontja.

„Fedák: Itt az ideje, hogy Ivicz István nevét egyszer s mindenkorra megjegyezzük magunknak. Bravó, Ivicz sporttárs, bravó!”

…

Mert úgy gondolom, mindannyian vágyunk arra az egy perc hírnévre, amikor a Világ (vagy csak ez a kis ország…) egy pillanatra észrevesz bennünket, és azt mondja: „bravó”…

Döbbenetes, nagyszerű egy filmalkotás, érdemtelenül és méltatlanul volt elfeledve (talán nem csak általam…): de szerencsére Hegyi Iván és a 24.hu rámutattak, és azt mondták – „ezt a filmet nem szabad(ott volna eddig sem) kihagynotok”. Köszönet érte nekik ezért. :respect: