The Two Popes – A két pápa
Jonathan Pryce és Anthony Hopkins… hm… „jutalomjátéka?”, „mestermunkája?”…?! Vagy valami ilyesmi.
Mert a történet nem tartogat túl sok izgalmat, fordulatot, „meglepetést” – ha nem ez a két színész játszaná el a főszereplőket, valójában… igazából érdektelen is lenne/lehetne az egész. A személyes jelenlétükkel, karizmájukkal, visszafogott játékukkal ők teszik emberközelivé és megszerethetővé a két főhőst.
Óvatossággal nyúlnak a készítők a kényes témához, nehogy megbántsák a hívők és az egyházi vezetők érzékenységét – talán emiatt is lesz/lett „langyos ez a leves”.
Meglehet, még nem távolodtunk el eléggé ettől a történéstől, hogy igazán „üssön”. Vagy talán „ütni” sosem fog… csak eltávolodva, nagyobb/magasabb látószöggel, objektíven tekinthetnénk rá. Fény derülhetne titokra, ilyesmi… bááár… a római katolikus egyházban nem nagyon derül fény titkokra.
Legfeljebb 3-500 évente. Véletlenül, egyszer-egyszer.
Nobody
Ezzel teljesen egyetértek. :-PPP
Titkos, identitást váltott gyilkológép húzódik meg a csöndes kisvárosban, és újra fel kell venni a régi arcát/harcát.
John Wicktől, a The Equalizeren át láttunk már ilyet, bőven.
Szeretem (vagy régebben legalábbis szerettem) az ok és cél nélküli pusztításfilmeket, ahol az erőszak tombolását dicsőítik. Most vagy nekem lett elegem az effélékből – vagy semmi újat, frisset, extrát nem tudott adni a témához a „Nobody”.
Mondanám, hogy egyszer elment, de igazából… egyszer sem kellett volna „elmennie”. :-P :-/
Masters of the Universe: Revelation
Az első részt néztem meg, aztán kikapcsoltam – és folytatni nem fogom… –, majd arra gondoltam, milyen jó lett volna, ha én ezzel a rajzfilmmel 1983-85 között találkozok. Akkor a kardomba dőltem volna a gyönyörtől. :-DDD
…de nekem már az 1987-es Dolp Lundgren-es Masters of the Universe is későn jött, mert már akkor is cikinek tartottam ezt az egészet. :-///
És Kevin Smith nem tudott/nem adott hozzá semmi olyat, amitől újszerű, vagy meglepő és érdekes lett volna. :-P
Lee Su-geun: The Sense Coach
Semmit nem értettem belőle. Egyáltalán semmit. :-(((
No, nem mintha ne feliratozták volna, vagy ne értettem volna a képernyőre kiírt mondatokat.
De ez olyan belterjes dél-koreai humor volt, amit szerintem rajtuk kívül senki nem ért…
2:30-nál bejön egy rapper(?!) és azt üvöltik: „Nongmill Kim!” – és a közönség őrjöng. És előadnak egy amolyan Sub Bass Monster-féle mondókás beszélgetést…
Hát ez meg mi a tosz? – merengtem én közben mélán.
6:00-nál bejön egy „kellékes”, aki nem ám kellékes, hanem… „Park Sung-kwang!”. A közönség sikítva tapsol!
Hát ez meg ki a nyű…? – méláztam el, az érdeklődés minimális szintjét sem elérve.
8:35-nél Lee Su-geun kérdése: „Tudjátok, ki feszélyezett a leginkább?” – Közönség kórusban: „Kang Ho-dong!” És tapsol, visít, kacag mindenki.
Hát akkor – gondoltam én – köszönöm szépen, nekem ennyi volt.
Senkit nem ismertem, egy célzást nem értettem. Nekem nem volt vicces: untam, idegesített. :-PPP
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése