Ben Aaronovitch: Rivers of London – London folyói

„– Megbűvölte a kutyát – mondtam, ahogy kiléptünk a házból.

– Csak egy kicsit – ismerte el Nightingale.

– Szóval tényleg létezik mágia. Akkor maga micsoda?

– Varázsló.

– Mint Harry Potter?

Nightingale sóhajtott.

– Nem úgy, mint Harry Potter.

– Miért nem?

– Nem vagyok kitalált személy.”

Mondjuk, én ezen nagyon jót röhögtem: egyszerre ironikus és önironikus – és ekkor elöntött a bizonyosság afelől, hogy Mr. Aaronovitch és én nagyon jó barátok leszünk. :-D

Így is lett. :sör:

De ne rohanjak ennyire előre.

Decemberben olvastam Szilárdnál a Fantasycentrum-on az interjút Juhász Viktorral, aki ezt mondta, amikor kedvenc íróiról kérdezték:

„Hatalmas rajongója vagyok a brit Ben Aaronovitch-nak, aki remek urban fantasyt ír London mágikus rendőreiről, és szertartásosan a megjelenés napján már veszem is meg a Peter Grant-sorozat minden új kötetét.”

(Dicsért még más írókat is, tessék szíves lenni klikkelni, és elolvasni a Fantasycentrumon! :sör: )

Vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy egyszer volt alkalmam személyesen is találkozni Juhász Viktorral (ha jól tévedek, 2007, Debrecen, Vekeri-tó, EFOTT :sör: ), de túlontúl elfogódott voltam vele szemben, hogy egy igazán jót beszélgethessünk – ugyanis igen nagyra tartom mind írói, mind fordítói munkásságát. :respect:

Ráadásul, éppen ő az a személy, akinek a China Miéville-rajongásomat is köszönhetem, ugyanis ő fordította magyarra 2004-ben a Perdido pályaudvar, végállomás-t – most pedig egy másik módon egy új figyelemre/rajongásra érdemes íróra hívta fel a figyelmemet. Ezt szerintem már egy sörrel meg sem tudom neki hálálni: legalább kettőre lesz szükség. ;-)

Szóval, beszereztem a „London folyóit”…

…úgy rémlik, életemben csak egyetlen egyszer volt ilyen könyvhöz szerencsém: amikor 1984-ben megvettem a zsebpénzemből a „Csillagok háborúját”. Hazabicikliztem a könyvesboltból, majd este zseblámpánál faltam a sorokat a paplan alatt, és valamikor hajnalban tettem le, amikor kiolvastam az egészet.

Pont így ragad magával Ben Aaronovitch regénye is: lehúz az örvénye London folyóinak, és sodor-sodor, mintha nem lenne holnap… Sajnos (vagy szerencsére…?) már nem vagyok 14-15 éves, és így tudtam fékezni magam a sorok „habzsolásában”, és ahogy egyre haladtam a vége felé, egyre jobban elkeseredtem… hogy mindjárt vége! Mit fogok ezután olvasni – ami LEGALÁBB ILYEN JÓ?!?! :-OOO

„Alexander Seawoll detektív főfelügyelő jól megtermett ember volt, verte a két métert,  hordómellkasú, sörhasú alak, a hangjától megremegtek  az ablakok.Yorkshire-ből származott, vagy honnan, és sok problémás  északihoz hasonlóan  azért költözött Londonba, mert ez olcsóbb volt, mint a pszichoterápia. Hírből már ismertem, és az a híre volt, hogy „velem aztán nem érdemes szarakodni”. Úgy robogott felénk a folyosón, mint a beszteroidozott bika, a legszívesebben elbújtam volna Nightingale háta mögé.

– Ez az én kibaszott nyomozásom, Nightingale! – dörögte Seawoll. – Nem érdekel, hogy éppen kit kefél, nem akarom, hogy a maga X-aktás baromsága akadályozza a rendes rendőrmunkát!”

Ben Aaronovitch humorán kívül nagyon bírtam azt, ahogy a két „varázsló/mágikus rendőr” együtt dolgozik/összedolgozik/egymás mellett dolgozik a „sima” rendőrökkel, és ahogy keveredik a „normál” nyomozás a „misztikussal”.

Mindkettő izgalmas, mindkettő pörgős, mindkettő berántja az embert – de persze, azért egy fantasy rajongónak az a klassz, ahogy a varázslat, a mágia megjelenik.

„– Visszaszámolok háromtól, és nullánál csinálja meg a legerősebb varázslatot, amit még biztonságosnak vél. 

– A legerősebbet? Biztos benne?

– Igen, uram. Mehet?

– Én készen állok.

Visszaszámoltam, és nullánál Nightingale felrobbantotta a labort.”

:-DDD

…ám persze nem minden móka és kacagás. Vannak itt sötét bábjátékosok, hazajáró, bosszúvágyó, sorozatgyilkos lelkek, sértett folyóistenek és folyóistennők, akik csak az ősi egyezségek miatt maradnak a határaik mögött… de hol a folyó határa, kérdem én, a tavaszi áradás idején…?

És közben a szimpatikus, szeretetre méltó, eredetileg az Ügyfeldolgozó egység aktakukacának szánt Peter Grant konstábler a szemünk előtt válik mágustanonccá, a titkos tanok beavatottjává – és lassan egyenrangúvá az anyagi világon túli „nagyok” sötét és fenyegető harcában…

„– Az nem a maga döntése – mondtam.

– És szerinted a tiéd?

– Szerintem az enyém. A kötelességem, a kötelezettségem, a döntésem.

– És azt kéred…

– Én nem kérek – vágtam közbe. Az udvariassági köröket már leróttuk. – Ha szórakozni akarsz velem, Tyburn, akkor tudd, kivel kezdesz.”

…

Egész egyszerűen letehetetlen a könyv – én is csak azért tettem le esténként (fogcsikorgatva), mert el akartam nyújtani egy kicsit az örömöt, az élvezetet.

(Ettől eltekintve tegnap este egyhuzamban végeztem be a mű második felét… :habzsolháp: :gyagya: Ott annyira besűrűsödnek az események, hogy képtelenség letenni, és nyugodtan elaludni, hogy majd holnap folytatom... :-P )

Egyetlen szerencsém van, de nem kicsi. Mégpedig az, hogy elérhető és beszerezhető a sorozat második és harmadik része is, magyarul: „Soho felett a hold” és a „Föld alatti suttogás”.

(Már elküldtem a megrendelést… :thumbsup: :-) )

Összegzésként annyi, hogy jó szívvel ajánlom Ben Aaronovitch munkásságát mindenki szíves figyelmébe. :respect: :sör: