2019. június 5., szerda

Lion (2016)




„Do you have any idea what it's like knowing my real brother and mother spend every day of their lives looking for me? Huh? How every day my real brother screams my name? Can you imagine the pain they must be in not knowing where I am? Huh? 25 years, Luce! 25!”


Látod-látod… vinnyogok itt, mint az egyszeri felcsúti stróman, amikor elgurult egy lyukas garas a zsebéből az üres stadionban, szotyiköpködés közben, hogy jaj, milyen szar is most neki… aztán beüt egy olyan remek film, hogy az ember köpni-nyelni nem tud.


…miután lecsengett a végefőcím, és kifutott a film, az ember képtelen elaludni.

Először bemész a gyerekszobába, leülsz a szőnyegre az ágya mellé… és hallgatod, ahogy szuszog.

Aztán rájössz, hogy a sírásoddal fel fogod ébreszteni, ezért kijössz a szobájából, kimész a teraszra…

…és ott sírsz tovább, az éjszakába.


A film iszonyú megterhelő, döbbenetes – talán egy keresztény embernek főleg.

Mert az első egy órája az üvölti vicsorogva, elállatiasodva, habzó szájjal a képedbe, hogy

NINCS ISTEN!!!!!


Aztán a film végén csak csöndesen füledbe súg a Szentlélek… hogy van.

Látod? Mégis van.


Azt mondják/írják erről a filmről, hogy a „The New Slumdog Millionaire”… nos, érzésre van is benne némi igazság, de egy nagy eltérés van: a Lion igaz történeten alapul. Ezért nekem legalább 100x jobban fáj.

A film Saroo Brierley történetét meséli el, akit Sunny Pawar és Dev Patel személyesítenek meg… de piszokul átütően.


Dev Patel remek színész, ezt már a Skins óta tudjuk :thumbsup: – de amit Sunny Pawar is letesz az asztalra… nyolc évesen… nem is tudom. Én sokszor úgy éreztem, hogy egy dokumentum filmet nézek, úgy, hogy valaki megpróbál túlélni (majdnem azt írtam először, hogy „éli az életét”… :-OOO :eeekkk: ), és közben titokban filmezik. :respect:

(Azt tudtátok, hogy a Lion amerikai premierére Sunny Pawar nem kapott vízumot a Trump-féle adminisztrációtól a migrációs szabályozás miatt? Mert veszélyt jelentett az „Nagy Amerikai Egyesült Államokra”. Egy nyolc éves kisgyerek.)


A film első órája egy kisgyermek kálváriája, akit a sors és a körülmények elragadnak az otthonától majdnem 1500 kilométerre.




A második óra a Tasmániában örökbe fogadott és 25 évig nevelt férfi története, aki egyre kétségbeesettebben és elszántabban próbálja megtalálni szülővárosát és vér szerinti családját.


És egyre jobban kísérti bátyja, Guddu (Abhishek Bharate) emléke, akivel nagyon szerették egymást, akire a kis Saroo mindig is felnézett.







Döbbenetes, nagy hatású film – ami sokkol azzal, hogy megtörtént.






Nem is tudom.

Én mostantól egész másként nézek magam körül a Világra.

És… bár nem hittem volna… de tényleg van olyan, hogy „nomen est omen”.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése