2021. október 10., vasárnap

Clickbait & Squid Game - Nyerd meg az életed & Midnight Mass - Mise éjfélkor

...az emberi lélek legmélyebb bugyrai.

Semmi kedvem nem volt mostanában blogolni.

Amiket láttam, vagy szóra sem érdemesek – vagy olyan nyomasztóak, olyan mocskosak, olyan lélekölőek, hogy úgy voltam vele, jobb ezekről inkább hallgatni… De most mégis kibeszelém mindet.

Rendben.

Ugyanis be kell vallanom, hogy 100x többet ér nekem – _általában_ – egy sötét, komor, akár véres film(sorozat), aminek mondandója van, mint egy akármilyen/bármilyen krimi, vígjáték, sitcom, családsorozat… akármi más.

Ezért eleve _keresem is_ az ilyen típusú műveket.

Ám, amit (amiket) most sikerült kifognom, az azért túlmegy a tűréshatáromon – ezért nem is blogoltam eddig róla, róluk. Mostanra viszont összejött a „három a magyar igazság”, és eljött az idő, hogy kiírjam magamból. Hátha meg is tisztulok a sorozatokból rám ömlött sötét mocsokság alól.

 

Clickbait

Ettől garantáltan elmegy az ember életkedve…

Van egy család, ami külsőre ideálisnak tűnik: aztán az apát nagyon súlyos bűnnel vádolják meg – és elszabadul a szarvihar.

És gyorsan kiderül, hogy mennyire talmi az alapzat, amin a család áll – és hogy egy részük szociopata, másik részük meg olyan hülye, mint egy marék molylepke.

SPOILEREK nélkül nem tudok beszélni róla, figyelem!

Anya: elsőre _simán_ beveszi (sőt, talán hinni is akarja – hogy saját bűnét ellensúlyozza), hogy minden igaz, amit apáról terjesztenek, és még a fényképét is elteszi a komódról, mert látni sem bírja.

Majd a végén megbocsát neki (érted: addigra kiderül, hogy nem is volt bűne, amit meg kéne bocsátani!), és nagy kegyesen visszateszi a képet. :-OOO

De a legjobb (azaz a számomra talán a legvisszataszítóbb) az volt, amikor feleség az apa halála után pár nappal a kanapén borozgatva, tévét nézve ejtőzik, és szól a belépő húgnak: gyere te is, hozz egy poharat! :eeeekkkk:

A húg meg egyszerűen egy tenyérbemászó, irritáló, idegesítő pinokkió – és ahogy kihasználja a belé szerelmes, rákos, számítógép-guru kamasz srácot, az minimum gusztustalan.

A nagyfiú egy töketlen, anyámasszony katonája, egy rakás szerencsétlenség, akit anyu bármikor bezavar a szobájába, mint egy taknyost.

A kisebbik fiú meg: szimplán hülye. Lehet, hogy ez feature, nem bug – de rohadt idegesítő.

Az pedig, hogy miből lett ez az egész ocsmányság: a hülye öregasszony online hamis személyiségeitől… hááát, az meg egy olyan kiábrándító „megoldás” lett a végére, ami méltó _„megkoronázása”_ ennek az egész pszichológiai esettanulmánynak. :thumbsdown:

Tipikusan az a sorozat, amit nem azért nézel, hogy _mi lesz_ a vége? – hanem úgy, hogy _mikor lesz már_ vége?!

Még a legszimpatikusabb az a (facebook, youtube) moderátor, szakállas, zakkant csávó volt, aki kirobbantotta az egész „balhét” a húga halála miatt – az ő drámája legalább érthető és átélhető volt.

Mindenesetre, számomra az volt a tanulság: hogyha felkerül az emberről a netre valami ocsmány hazugság, és a családja, a szerettei azonnal, első benyelik az egészet és elfordulnak tőle – akkor jobb, ha hátra sem nézve menekül el onnan – vagy tűrje vágni való birkaként, hogy kivégezze valami agyatlan valami olyasmi miatt, amihez soha nem volt semmi köze. Mert még az is jobb. :-///

 

Squid Game – Nyerd meg az életed

A legkártékonyabb sorozat, amit valaha láttam.

Iszonyodva néztem végig, és arra gondoltam, hogy a Battle Royale, vagy az Alice in Borderland mennyivel emberközelibb, humánusabb…

…és ez azért közröhej. Hogy az említett kettővel kapcsolatban egyáltalán felmerül az „emberközeli” és a „humánus” jelző.

De a Squid Game-t látva már egészen más, szebb fényben tetszik fel a másik kettő.

Hogy mi a legundorítóbb benne? Az emberi élet totális semmibevétele – az emberi élet elvételének fasiszta nagyüzemesítése, és ezáltal jelentőségének elbagatellizálása, kicsinyítése, „szükséges rossz”, „mellékes kellemetlenség”-szerű beállítása.

Én láttam a zseniális Vengeance-trilógiát: iszonyú volt, brutális, döbbenetes – de KIMONDHATATLANUL  fontos volt benni minden élet elvétele. Sosem fogom újranézni, sosem fogom feledni. A leghatásosabb trilógia, amit életemben láttam. :respect:

Én láttam, és imádtam az Ichi, the Killert – ami művészi(en) morbid szintre emelte a gyilkolást, és az ebből élő embert képes volt úgy bemutatni, hogy szinte megkedvelte az egyszeri (hozzám hasonlóan elvetemült) néző.

Ám a Squid Game képes volt arra, amire a fentebb említettek sosem: úgy öltek benne, mint a kibaszott nácik – hidegvérrel, közönyösen, dehumanizáltan. Undorodtam az egésztől. A tettesektől (álarcosok), az áldozatokig (játékosok), a dekadens pénzembereken keresztül a sorozatkészítőkig – és a végén saját magamtól is, mert végignéztem.

Igazából fel sem fogja/fogta az ember: 456 játékos (nyomorult, szerencsétlen, a tönk szélére sodródott, kétségbeesett önsorsrontó) kezd _„játszani”_ a gyilkológépben – és ezért 455 halálát végig fogjuk nézni.

455 ember. Egy falu. Minden egyes lakosa meghal a szemünk előtt. A legtöbb közvetlen közelről kap golyót a fejébe: mint ahogy mocskos fasiszták, meg a rohadék nyilasok idején.

Egy-két pillanat van benne, ami emberséget mutat: különösen a kötélhúzás lett erős, ahogy a gyengék nekifeszülnek a végzetnek. Ott azt mondtam: „bakker! azért lesznek itt még jó dolgok!”.

De nem, hiszen csak egyetlen egy maradhatott: és barátok fordulnak ocsmányul egymás ellen – az üveggolyós játék…

És innen csak lefelé volt az út… míg eljutottunk a „_győztesig_”.

Itt megint volt egy pillanat, ami tetszett: a mély depresszió, amit a főhős átélt… és a végén a bekattanó düh és bosszúvágy, ahogy a repülőgép ajtajából visszafordul.

Tanulság? Mélyebb mondanivaló? Ugyanazt mondta el nekünk, amit az 1999-es „Any Given Sunday” bekattant power back-je, amikor a meccs közben főbe lövi magát: „Szart se ér az élet”.

Köszönjük Squid Game. :thumbsdown:

 

Midnigh Mass – Mise éjfélkor

Egy magányos szigeten található, elzárt, fanatikus/vak keresztény közösségben játszódó horror.

Mégis…

Sokkal több emberség van benne, mint az előző kettőben – és megmutatja, hogyan tudnak magukból kifordulni az emberek, és olyan vakhittel felvérteződni, hogy amikor megjelenik előttük egy démon, egy ördög, a sátán fattya… képesek azt Istentől való angyalnak látni.

És közben meglátjuk, megismerjük az emberek nyomorát és poklát… és arra gondolunk: sokkal nagyobb baj van itt annál, hogy megjelent egy démon.

Ám vannak pillanatok, amik a léleknek fájnak, amik szíven ütnek, amitől összeszorul az ember gyomra/ökle – és ezek egyike sem a démonhoz kapcsolódik…

Erin és Riley beszélgetése a halálról… a Seriff és a Dokinő beszélgetése, amikor a Seriff elmondja az életét…

Számomra a legütősebb, legdöbbenetesebb, legnagyobb hatású az ötödik rész végén, amikor Riley és Erin kieveznek a csónakkal… :respect:

És közben látod: nem a szörny, a démon a legrosszabb, ami ezen a szigeten van…

(Szerencsétlen Bev-et alakító színésznő komoly támadásnak van most kitéve a neten, ami méltatlan egy szerep, egy alakítás miatt.

De az biztos, olyan jól alakított, hogy amikor megláttam a negédes, lekezelő mosolyát, az összes talpam görcsbe rándult…)

Nekem mondjuk az se nagyon hiányzott, amikor az utolsó epizódban elszabadul a pokol: és végignézhetjük azt minden aspektusából. Szörnyetegekké váló emberekkel.

Mégis: végig volt benne fény, volt benne remény, mert akadtak, még ha csak maroknyian is, akik szembeszálltak az őrülettel, és mindhalálig harcoltak egy jobb világért.

Ha egy horrorsorozat képes erre… akkor még van remény.

Mike Flanagan
:respect:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése