Ben Aaronovitch: Moon Over Soho - Soho felett a hold

 

„Apa mordult egyet, és beletúrt egy 78-as fordulatú kislemezekkel teli kartondobozba, előhúzott egy barna kartontokot, aminek három sarkát szigetelőszalag fogta össze. A Benny Goodman trió volt benne sellaklemezen, Victor kiadásban. Apámnak van egy Garrard lemezjátszója, ami tudja a 78-as fordulatot, de előbb ki kell cserélni a hangszedőt; nagy nehezen kiemeltem az Ortofont és megkerestem a Stantont. (…)

Sziszegett és pattogott, ahogy a tű a barázdába talált, és a zaj mellett hallottam Goodman klarinétbevezetőjét. Aztán Teddy Wilson zongoraszólója jött, majd megint Benny. Szerencsére a dobos Krupa nem virtuózkodott.

(…)

Még belehallgattunk pár 78-as korongba, például egy 1940-es Billie Holliday-felvételbe, amit csak azért hallgattunk végig, mert ő a kevesek egyike, akit apámmal egyformán szeretünk.”

 sellak: állati eredetű, természetes gyanta, délkelet-ázsiából származik, a Laccifer lacca nevű fákon tenyésző növényélősködő rovar, a lakktetű váladékából készül. (wikipedia)

 Victor kiadás: Victor Talking Machine Company amerikai lemezkiadó és gramofongyártó vállalat. 1901-ben alapították a New Jersey állambéli Camden-ben.

Benny Goodman-nek a következő „Victor”-kiadású lemezei vannak: „Mozart Clarinet Quintett, with the Budapest String Quartet” (RCA Victor, 1938) – „Benny Goodman in Moscow” (RCA Victor, 1962) – „This Is Benny Goodman” (RCA Victor, 1971) (wikipedia)

Ortofon, Stanton: hangszedő és lemezjátszó tű (google, a barátunk)

Krupa: Gene Krupa (1909-1973) – amerikai dzsesszzenész, zenekarvezető, dobos, zeneszerző. Krupát a szakértők a modern dobjáték atyjának tekintik. Ő volt az első dobos, aki bekerült a Grammy Hall of Fame-be (1978). (wikipedia)

 

Hááát… igen. :-/ :-S

Tudod, ilyen az, amikor valaki ismeretterjesztésbe és/vagy népiskolába kezd. Sajnos, ebbe a gödörbe beleesett már egy-két író korábban: miszerint az átlagnál jobban ismernek egy szubkultúrát, egy szegmenst, egy témát, és erre az általuk érdekesnek (felvágni érdemesnek…?!) talált ismeretegyüttesre építenek egy-egy regényt, novellát. És ez a lelkes (és túlzott…) információátadás a legtöbb esetben (saját tapasztalat alapján _minden_ esetben…) unalmassá teszi az aktuális művet.

Nosugye… Ben Aaronovitch most úgy döntött, hogy eláraszt bennünket (vagy felvág előttünk…?) azzal, hogy az átlagnál jóval nagyobb tudással rendelkezik a dzsessz-terén. És ebben az információ-halmazban/zenei közegben helyez el egy regényt.

„– Maga szerint vannak dzsesszen élő vámpírok?

– Miért ne?

– Dzsesszvámpírok?

– Nagyon úgy fest.

– Miért pont dzsessz?

– Nem tudom – mondtam. Apám tudta volna a választ. Azt mondta volna, hogy a dzsessz az egyetlen érdemleges zene.”

Hááát… nem is tudom. Lehet, hogy a „Johnny Hates Jazz” túl nagy hatással volt ifjú, romlatlan énemre, mert… én erről nem vagyok meggyőzve. Legalábbis, ha ismeri az ember a pagan metált. :perkele: :-P :themaloik: :-D

Johnny Hates Jazz: Britain's Johnny Hates Jazz are known for their glossy, sophisticated pop, combining electronic and new romantic influences with subtle R&B flourishes. (apple.music)

Pagan metal: nem egy önálló zenei stílus, hanem egy gyűjtőfogalom, ahová olyan extreme metal zenekarok tartoznak, melyek a hagyományos, népi kultúrájuk által ihletett szövegeket és/vagy zenéket írnak. Stílusilag leginkább folk, viking és black metal zenekarok tartoznak ide. (wikipedia)

Szóval, dzsesszismeretterjesztés… talán kicsit unalmas lesz az óra, „tankérem”, nem…?! Akkor majd feldobjuk valamivel… hogyaszondja… most akkor vagy a horgászás… vagy foci… esetleg ivászat… nem is tudom… dehogynem! Hoppá-hoppá! Hogy nem ez jutott rögtön az eszembe… ?!

„(…) Simone nem fokozatosan felépített cselekményre vágyott. A combjai közé rántott, és miután becélzott, teljesen magába húzott. Iszonyú sokáig csináltuk (…) tenyerem alatt ugrált a csípője. Hátravetette a fejét és elbődült, aztán egyszerre elélveztünk. (…)

– Téged nem lehet leállítani, mi?

Azonnal megint kemény lettem, mert semmi nem indítja be az embert úgy, mint a hízelgés. Igen, amikor szexről van szó, mi, férfiak nagyon sekélyesek vagyunk. (…)

Ragacsos cuppanással váltunk szét, és egy pillanatig csak feküdtünk ott, gőzölögve az éjszakai levegőben.”

Igen, amikor szexről van szó, mi, férfiak eléggé egybitesekké tudunk válni… de talán csak kiskamaszokként indultunk be részletesen leírt szexjelenetektől. :-///

Szerintem elég „sekélyes” erre építeni, és ezzel tölteni az oldalakat – amikor nincs ötletünk a cselekményt előrevinni… :-PPP

A „London folyóit” a visszafogott szexualitás, az erotikus/szerelmi vágyódás/vonzódás be nem teljesülése vitte előre – és ezzel lett csaknem tökéletes. :respect:

A „Soho felett a hold” pornográfiájának tobzódása nem tud érzéki olvasói örömmé válni (inkább az író kamaszos vágyálmának kiírását éreztem benne… szekunder szégyennel…), sőt, szerintem az olvasmányélmény rovására megy. :-/

Szóval, kapunk dzsesszet és szexet, bőven. És közben – mutatóba, szinte mellékesen – van valami cselekmény is…

…de itt egye meg a fene Ben Aaronovitch-ot. :-O Ugyanis minden ellenérzésem dacára, az orrba-szájba… dzsesszeléssel, és az én ízlésem szerint túltolt és túlzott (…savanyú a szőlő, mi…?! :-P :-) ) szexjelenetek _ellenére_... a végére mégis tetszett a kötet.

A „Sápadt Hölgy” és „Az Arctalan” olyan veszélyes ellenfelek voltak, hogy sikerült kicsillanniuk a dzsessz- és szexleckék tömény áradásából, és sikerült nekik érdekessé tenni a kötetet. :sör:

Amin – amikor mindezt a könyvet befejezve konstatáltam – magam is meglepődtem. :eeekkk:

…

Olvasás közben egyre ingerültebb lettem, és ki akartam szeretni Ben Aaronovitch-ból… de a végére nem sikerült. El akarom olvasni a „Föld alatti suttogást” is, nincs mese.

Fura dolog ez a popszakma… :-/ :gyagya: ;-)

„– Kiderítettétek mi történt? – kérdezte James.

– Nem – mondtam. – A nyomozás „nem meggyőző” eredménnyel zárult.

– Igyunk a dzsesszrendőr megoldatlan rejtélyeire!

Ittunk.”