„Apa mordult egyet,
és beletúrt egy 78-as fordulatú kislemezekkel teli kartondobozba, előhúzott egy
barna kartontokot, aminek három sarkát szigetelőszalag fogta össze. A Benny
Goodman trió volt benne sellaklemezen, Victor kiadásban. Apámnak van egy
Garrard lemezjátszója, ami tudja a 78-as fordulatot, de előbb ki kell cserélni a
hangszedőt; nagy nehezen kiemeltem az Ortofont és megkerestem a Stantont. (…)
Sziszegett és
pattogott, ahogy a tű a barázdába talált, és a zaj mellett hallottam Goodman
klarinétbevezetőjét. Aztán Teddy Wilson zongoraszólója jött, majd megint Benny.
Szerencsére a dobos Krupa nem virtuózkodott.
(…)
Még belehallgattunk
pár 78-as korongba, például egy 1940-es Billie Holliday-felvételbe, amit csak
azért hallgattunk végig, mert ő a kevesek egyike, akit apámmal egyformán
szeretünk.”
sellak: állati
eredetű, természetes gyanta, délkelet-ázsiából származik, a Laccifer lacca nevű fákon tenyésző
növényélősködő rovar, a lakktetű
váladékából készül. (wikipedia)
Victor kiadás:
Victor Talking Machine Company amerikai lemezkiadó és gramofongyártó vállalat.
1901-ben alapították a New Jersey állambéli Camden-ben.
Benny Goodman-nek a következő „Victor”-kiadású lemezei
vannak: „Mozart Clarinet Quintett, with
the Budapest String Quartet” (RCA Victor, 1938) – „Benny Goodman in Moscow” (RCA Victor, 1962) – „This Is Benny Goodman” (RCA Victor, 1971) (wikipedia)
Ortofon, Stanton:
hangszedő és lemezjátszó tű (google, a barátunk)
Krupa: Gene
Krupa (1909-1973) – amerikai dzsesszzenész, zenekarvezető, dobos, zeneszerző.
Krupát a szakértők a modern dobjáték atyjának tekintik. Ő volt az első dobos,
aki bekerült a Grammy Hall of Fame-be
(1978). (wikipedia)
Hááát… igen. :-/ :-S
Tudod, ilyen az, amikor valaki ismeretterjesztésbe és/vagy
népiskolába kezd. Sajnos, ebbe a gödörbe beleesett már egy-két író korábban:
miszerint az átlagnál jobban ismernek egy szubkultúrát, egy szegmenst, egy
témát, és erre az általuk érdekesnek (felvágni érdemesnek…?!) talált ismeretegyüttesre
építenek egy-egy regényt, novellát. És ez a lelkes (és túlzott…) információátadás a
legtöbb esetben (saját tapasztalat alapján _minden_
esetben…) unalmassá teszi az aktuális művet.
Nosugye… Ben
Aaronovitch most úgy döntött, hogy eláraszt bennünket (vagy felvág előttünk…?)
azzal, hogy az átlagnál jóval nagyobb tudással rendelkezik a dzsessz-terén. És
ebben az információ-halmazban/zenei közegben helyez el egy regényt.
„– Maga szerint
vannak dzsesszen élő vámpírok?
– Miért ne?
– Dzsesszvámpírok?
– Nagyon úgy fest.
– Miért pont
dzsessz?
– Nem tudom –
mondtam. Apám tudta volna a választ. Azt mondta volna, hogy a dzsessz az
egyetlen érdemleges zene.”
Hááát… nem is tudom. Lehet, hogy a „Johnny Hates Jazz” túl nagy hatással volt ifjú, romlatlan énemre,
mert… én erről nem vagyok meggyőzve. Legalábbis, ha ismeri az ember a pagan
metált. :perkele: :-P :themaloik: :-D
Johnny Hates Jazz:
Britain's Johnny Hates Jazz are known for their glossy,
sophisticated pop, combining electronic and new romantic influences with subtle
R&B flourishes. (apple.music)
Pagan metal: nem
egy önálló zenei stílus, hanem egy gyűjtőfogalom, ahová olyan extreme metal zenekarok
tartoznak, melyek a hagyományos, népi kultúrájuk által ihletett szövegeket
és/vagy zenéket írnak. Stílusilag leginkább folk, viking és black metal
zenekarok tartoznak ide. (wikipedia)
Szóval, dzsesszismeretterjesztés… talán kicsit unalmas
lesz az óra, „tankérem”, nem…?! Akkor majd feldobjuk valamivel… hogyaszondja…
most akkor vagy a horgászás… vagy foci… esetleg ivászat… nem is tudom…
dehogynem! Hoppá-hoppá! Hogy nem ez jutott
rögtön az eszembe… ?!
„(…) Simone nem
fokozatosan felépített cselekményre vágyott. A combjai közé rántott, és miután
becélzott, teljesen magába húzott. Iszonyú sokáig csináltuk (…) tenyerem alatt
ugrált a csípője. Hátravetette a fejét és elbődült, aztán egyszerre
elélveztünk. (…)
– Téged nem lehet
leállítani, mi?
Azonnal megint
kemény lettem, mert semmi nem indítja be az embert úgy, mint a hízelgés. Igen,
amikor szexről van szó, mi, férfiak nagyon sekélyesek vagyunk. (…)
Ragacsos
cuppanással váltunk szét, és egy pillanatig csak feküdtünk ott, gőzölögve az
éjszakai levegőben.”
Igen, amikor szexről van szó, mi, férfiak eléggé
egybitesekké tudunk válni… de talán csak kiskamaszokként indultunk be
részletesen leírt szexjelenetektől. :-///
Szerintem elég „sekélyes” erre építeni, és ezzel tölteni
az oldalakat – amikor nincs ötletünk a cselekményt előrevinni… :-PPP
A „London folyóit”
a visszafogott szexualitás, az erotikus/szerelmi vágyódás/vonzódás be nem
teljesülése vitte előre – és ezzel lett csaknem tökéletes. :respect:
A „Soho felett a
hold” pornográfiájának tobzódása nem tud érzéki olvasói örömmé válni
(inkább az író kamaszos vágyálmának kiírását éreztem benne… szekunder
szégyennel…), sőt, szerintem az olvasmányélmény rovására megy. :-/
Szóval, kapunk dzsesszet és szexet, bőven. És közben –
mutatóba, szinte mellékesen – van valami cselekmény is…
…de itt egye meg a fene Ben Aaronovitch-ot. :-O Ugyanis minden ellenérzésem dacára, az
orrba-szájba… dzsesszeléssel, és az én ízlésem szerint túltolt és túlzott (…savanyú
a szőlő, mi…?! :-P :-) ) szexjelenetek _ellenére_...
a végére mégis tetszett a kötet.
A „Sápadt Hölgy” és „Az Arctalan” olyan veszélyes
ellenfelek voltak, hogy sikerült kicsillanniuk a dzsessz- és szexleckék tömény
áradásából, és sikerült nekik érdekessé tenni a kötetet. :sör:
Amin – amikor mindezt a könyvet befejezve konstatáltam –
magam is meglepődtem. :eeekkk:
…
Olvasás közben egyre ingerültebb lettem, és ki akartam
szeretni Ben Aaronovitch-ból… de a
végére nem sikerült. El akarom olvasni a „Föld
alatti suttogást” is, nincs mese.
Fura dolog ez a popszakma… :-/ :gyagya: ;-)
„– Kiderítettétek
mi történt? – kérdezte James.
– Nem – mondtam. –
A nyomozás „nem meggyőző” eredménnyel
zárult.
– Igyunk a
dzsesszrendőr megoldatlan rejtélyeire!
Ittunk.”