Mostanában sokkal inkább sorozatozni van kedvem, mint
filmezni… Talán a nyár és a dögmeleg miatt, ki tudja… ;-)
Lássuk, mivel is volt dolgom.
Lilyhammer s01
Kerülgettem én ezt régebben, de valahogy mégse vitt rá a
lélek – ám most István biztatására, és segítségével belevágtam az első évadba.
És milyen jól tettem! :sör:
Nem egy fergeteges, folyamatosan poénos Two
and the Half Man, vagy The Big Bang Theory, hanem kellemes
film, aminek minden egyes részében van egy-két olyan helyzet, amin kénytelen
vagyok hangosan röhögni. :-DDD
Oké, van ebben is kivétel, de erről majd később.
Kezdem azzal, hogy a főszereplő Steven Van Zandt (Francesco „Frankie, the Fixer” Tagliano) vagy
bejön valakinek, vagy nem – ha előbbi, akkor végtelenül élvezetes a sorozat, ha
utóbbi, akkor nyilván kevésbé az.
Én eszméletlenül élveztem Steven Van Zandt minden egyes megmozdulását, a görnyedt tartását, a
félrefordított fejét, a csípős-éles, burkoltan fenyegető megjegyzéseit, és a
gátlástalan magabiztosságát – a juhakolba szorult farkas érzetét keltette.
:-DDD
Elsőre azt mondtam rá, hogy a Keresztapából hozza Marlon
Brando karikatúráját :-), de az idő elteltével egyre inkább éreztem,
hogy szándékosan hoz filmes maffiózó karakter-zsánereket, és magában röhög,
amikor az egyértelmű utalásából valaki nem veszi a lapot. :-D
Érzi az ember, hogy nem fél senkitől és semmitől, és
minden módszert ismer, és habozás nélkül alkalmaz, amivel a célját elérheti.
És mégis szimpatikus a csávó. :-D
Ahogy bepottyan a mit sem sejtő, ártatlanul naiv lillehammeri
milliőbe, rögtön arra gondolnánk, hogy itt aztán kíméletlenül kitapossa magának
az utat, ám Frankie új életet akar,
és akkor sem tapossa el az útjában állót, hogyha megtehetné – inkább sokkal
kifinomultabb eszközöket alkalmaz. :-DDD
Ráadásul teszi mindezt szemtelenül, pimaszan, rámenősen –
és mégis szimpatikusan, miközben felkarolja a környezetében lévő… hm… hááát…
legalábbis kisstílű, agybeteg szerencsétleneket. :-)))
Steven Van Zandt
magabiztosan viszi a vállán a showt :respect: , de azt hiszem, sokkal
szegényebb lenne az élményünk, ha nem lenne Trond Fausa (Torgeir Lien megformálója)
személyében egy csetlő-botló, jóindulatú, lojális, de agyabeteg
támogatottja/csendestársa/alkalmazottja :-) akihez olyan orbitális poénok
kapcsolódnak, amiken fuldokolva röhögtem. :-DDDD
Őszintén szólva, számomra mindenki más csak az ő kettőjük
showjához járul hozzá (ki pozitív, ki negatív felhanggal…), és voltaképpen
teszek rá, hogy ki tűnik fel körülöttük, és mit csinál, amíg ők ketten
sziporkáznak. :sör:
De szerencsére bírtam az Arné-t alakító Tommy Karlsen-t,
és a Jan-t megformáló Fridtjov Såheim-et is. :sör:
Nem volt rossz a kedves és naiv Sigrid (Marian Saastadt
Ottesen) és Torgeir határozottan
elmebetegebb bátyja :-D, Roar (Steinar Sagen) sem. :sör:
Ellenben a két helyi rendőr Laila (Anne Krigsvoll)
és Geir (Kyrre Hellum) már nálam átestek az „idegesítő hülye”-kategóriába,
szóval, tőlük/láttukra mindig húztam az orcámat… :-P
Szerencsére ők sem annyira „rosszak”, hogy meggyilkolják
a show-t, csupán nekem nem jöttek be a karaktereik… :-/
A nyolc részes évad szvsz egyszer siklott ki: amikor a készítők
a befejező részt szerintem túl komolyra vették, és bár a téma is komoly volt,
mégis… a sorozat pont elvesztette akkor azt a könnyedségét, ami addig végig
jellemezte: hogy a legnagyobb bajból is ki lehet kerülni egy jó dumával, vagy
egy jól sikerült csellel, csapdával, beugratással, zsarolással.
Ennek ellenére imádom ezt a sorozatot, és lelkesen, nagy
várakozással csapok bele a második évadba! :sör::thumbsup:
Köszi, István! :sör:
Stranger Things
s01
Eszméletlenül vártam ezt a sorozatot, és nagyon szeretni
akartam, mégis, az utolsó rész után az szaladt ki a számon:
„Ez egy sz*r
horrorfilm volt.” :-((((
Oké, az elkeseredésem nyilván túlzott, és hirtelen
felindulásból fakad, de én nem tudok beállni a lelkes, dicsérő kritikák sorába.
:-(((
Szerettem volna, ha több a sorozat annál, hogy „a
kisvárosban felbukkan egy szörny, és le kell gyakni”, lehet, hogy szeretett
volna több lenni – de szerintem ez nem nagyon jött össze… :-///
Talán mindössze David
Harbour seriffje emelkedett felül a megszokott kliséken – de rajta kívül ez
szerintem senkinek nem sikerült. :-PPP
…
Most gondolkoztam, hogy írjak-e le még pár negatívumot,
de inkább skippelek. :-P
Ha valaki ezt kajálja, hogy „micsoda eredeti, meg unicum, meg hű, meg ha!” akkor tegye – nekem
sablonok és klisék halmaza volt, és az pedig kifejezetten idegesít, hogy
próbálja magát _misztikusnak/misztikumnak_
eladni, miközben egyértelműen _horror_. :-PPP
És úgy megkérdezném, csak úgy, magamtól, hogy egy Winona Ryder-nek, és egy Matthew Modine-nek biztosan kellettek
ezek a szerepek?! Nem voltak ezek számukra… hm… „vállban kissé szűkek”?!?! :-P
És a válaszom az rá, hogy: igen, ezt nagyon benézték a
szerepvállalásnál. :-(((( Vagy ennyire kell nekik mostanában a pénz, és akkor
befogom. :-///
…és a futottak
még…
Vice Principals: két részt
szenvedtem belőle végig, de a képem csak az arcidegzsábától rángatózott közben.
:-PPP Ennyire kínos, szenvedős, kényelmetlen „humort” még Ricky Gervais sem próbált
elsütni… Nagyon vártam: de inkább hagyjuk. :-PPP
The Preacher: ezt három
részig bírtam. A remek felütés után önismétlőbe, és gittrágásba fordult az
egész, amit még az ír vámpír (az egyetlen érdekes-érdemes karakter) sem bírt
elvinni hátán.
Ugorgyunk… :-PPP
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése