The Mule – Az Öszvér & Over the Garden Wall s01

Gondoltam, gyorsan próbálok még egy posztot tolni februárra… :-)

The Mule – Az Öszvér

Egy szerencsétlen, naiv, bepalizható balfácánnal, Ray-jel (Angus Sampson) Thaiföldön lenyeletnek egy kiló drogot, hogy azt vigye be Ausztráliába.

Ahol persze már a reptéren lebukik – de nem egyezik bele a röntgenezésbe, ezért egy szállodai szobában állandó őrizet alá veszik, és várják, hogy mikor távozik a testéből az idegen anyag…

Azt hinné az ember, hogy ezt a várakozást megfilmesíteni nem egy túl jó ötlet – de az ausztrálok valami elvetemült mozit tudtak belőle csinálni. :sör:

Köszönhető ez – szvsz – két személynek: a főszereplőt alakító Angus Sampsonnak, aki közben társforgatókönyvírója, és társrendezője is ennek a alkotásnak, valamint a „rossz zsarut” piszok jól alakító Hugo Weavingnek. :respect:

Asszem, ennél nagyon többet nem is érdemes róla mesélni – legfeljebb még annyit, hogy én speciel alig-alig „nevettem” a filmen, annál többet szörnyülködtem, borzongtam, és a rosszulléttel küszködtem… Szóval, ne valami könnyű kis vígjátékra számítsatok.

Egyébként brutális volt, na – nem az év filmje, de izgalmas, fordulatos, és a sokkoló részek miatt mindenképpen emlékezetes. :sör:

Over the Garden Wall s01

 

Annyira hypolták/ják ezt a Cartoon Network-ös minit, hogy muszáj volt rá beneveznem: annál is inkább, mivel a 10 részes, részenként 10-11 perces játékidővel bíró széria nem rabolta szét az életemet. (Annyira.)

Mit ne mondjak róla… Ezt ki a francnak készítették? Úgy igazándiból? :-PPP

Mert – mondom én, a félig gyerek, és orbitálisan nagy, mindenevő rajzfilmrajongó! – ez egy gyereket a rémisztő faktorral, egy felnőttet pedig az infantilizmusával sokkolja le. :-P

…bár, igazából bevallom, hogy a rémisztő faktor engem is gyomron vert párszor, bonyek. :-///

Éjfél tájékán nem éppen ez a sorozat javasolt, asszem. :-P

Gyereket (nem csak a sajátjaimat, hanem senkiét se!) én le nem ültetnék elé – mint ahogy közületek is legfeljebb Justinról gondolom, hogy nála nem csapkodná szét a biztosítékot.

És hogy mi a búbánat is ez?

A fején teáskannát viselő (halloween-i elefántfej gyanánt – ez elhangzik a filmben: volt olyan rivjú, amit olvastam, amiben a szerző azt írta, hogy nem derül ki, hogy miért hordja a fején állandóan a teáskannát. jelentem innen a végekről: de igen, kiderül. :-P ), totál infantilis, végig egy békát hurcolászó Greg, és bátyja, Wirt, a „kertfalon túl” eltévednek a misztikus „Ismeretlenben”, és keresik a hazavezető utat, miközben mindenki óvja őket egy titokzatos, félelmetes „Szörnytől”.

És a „Szörny” sejtelmes megjelenései legalábbis… khm… elég ijesztőek ahhoz, hogy az ember szíve kiessen a megszokott ritmusából… :-OOO

A sorozat egyébként tisztára „Alice Csodaországban” és „Óz, a csodák csodája” _szerelemgyereke_ (vagy legalábbis hommage-e… :-P ), amiről azt hiszem, nagyjából le lehet venni az csapásirányát. :-///

Én az „Alice” hagymázas baromságaitól gyerekkoromban is rettegtem (máig él bennem egy élőszereplős feldolgozás nyomasztó emléke – annyira félelmetesen ijesztőnek találtam… hogy napokig rémálmaim voltak :-/// ), és az „Óz”-t sem örömömben néztem végig, hanem valami olyan nekifeszülős elhatározással, hogy „meg kell várnom, hogy minden jóra forduljon, különben örök életemre lelki beteg leszek!”. :-OOO

Mert tegye mindenki a szívére a kezét: az „eredeti” 1939-es, Judy Garlandos filmben a Gonosz Keleti Boszorkány, és a rohadtul valódinak tűnő szárnyas majmok kinél nem okoztak álmatlan éjszakákat?

Ha van ilyen, annak gratulálok… Biztosan Hitchcockon szocializálódott. :-P ;-)

Belegondolva, talán még a „Chihiro Szellemországban” -hoz lehetne hasonlítani…

…mondjuk, nekem még az tetszett a legjobban. Igaz, azt már felnőttként láttam. :-P ;-)

Mit ne mondjak még az Over-ről? Talán azt, hogy szerény, nyomott, egyvágányú, csapott homlokú véleményem szerint – csak az utolsó két rész ért valamit az egészből.

Hja, hogy a többi részben is voltak apró utalások a végső kimenetelre – és durva beszarasztások, csak úgy, hobbiból…! :-PPP

Köszi. De jó! :-PPP

Szerintem az első nyolc rész simán mehetne a kukába – de legalábbis 80 perc helyett 10 percben össze lehetne belőle foglalni az „érdemi” anyagot – és akkor 3x10 percben le is tudhattuk volna az egész sztorit. Ami akkor sem a csúcsok csúcsa („Over the Top” :-P ), de legalább kevésbé fusztráló.

:-PPP

Hát, ennyi lenne, amit el tudok mondani a „Greg és Wirt a Csodaszellembetegelmeországban”-ról… :-P

Hidegen ajánlom ellenségeimnek, rosszakaróimnak, és mindenkinek, akiket ellenszenves hóhányónak találok! :-PPP

:-)))

Mandariinid – Mandarinok & Automata

Mandariinid – Mandarinok

Amikor a vége főcím lepergett, és Kedvesemmel még mindig egymás kezét fogva bámultuk a képernyőt, engem elöntött egy érzés…

…a szégyen.

Amiért pazarlom az időmet és az életemet mindenféle kitalált és mondvacsinált, „_menő_” filmekre, „blockbusterekre”… meg egy csomó alja, szemét, üres gyilkolósdira, ahol úgy hullanak az emberek, mint a „biodíszlet”: érték, humánum, empátia nélkül, az emberi élet teljes semmibevételével, megtiprásával. :shameonme:

Itt most szívem szerint fel is soroltam volna pár híg fost (igen, ezt írtam le: pont az értékén nevezem ezeket :-PPP)… de arra nem méltóak, hogy leírjam a címüket. És én még időt szántam rájuk, hogy megnézzem azokat… :shameonme:

Mert igenis vannak még olyan filmek, amik az emberekről, az emberiességről, olyan egyetemes értékekről szólnak, amiket pénzen nem lehet megvenni – és ezer év múlva sem lesznek idejét múltak.

Legalábbis addig biztosan, amíg ember él a Földön.

Hogy lehet, hogy egy észt-grúz film után döbben rá egyszer egy magamfajta, meglett ember ilyesmire…?!

Nem volt tele felturbózott szuperhőssel, nem volt tele zászlólobogtatással és melldöngetéssel, nem volt szájbarágós, hülyegyerek-szintre leegyszerűsített, arcba ordított üzenete – nem volt benne diadal, nem volt benne győzelem.

Bár… győzelem talán mégis akadt. Némi. De nem olyan, amilyet e szó hallatán el szoktunk képzelni.

Nem kellett két-két és fél órás játékidő sem: 87 perc épp elég volt.

Nem kellettek bele „szupersztárok”: néhány nagyszerű, „névtelen” karakterszínész éppen elég volt.

Nem kellettek bele lélegzetelállító, „bullet time” akciójelenetek – csak a nyers, brutális, ijesztően hiteles egyszerűség.

Nem kellett bele CGI, vagy 3D – amik nélkül azt hihetnénk, manapság már nem is lehet élni… :-PPP

És hogy miről is szólt?

Arról, hogy maradj meg embernek. Lehet, hogy néha úgy érzed, érdemesebb lenne neked is állattá aljasulni, a többivel együtt, és együtt üvölteni a farkasokkal…

De ne tedd. Maradj meg embernek. Mert embernek lenni jó.

:respect:

Nem tudom, hogy idén látok-e még hasonlóan nagy hatású filmet…

És ezt a képet még muszáj beillesztenem:

Zaza Urušadze (rendező, forgatókönyv író, producer), Mikhail Meskhi (Niko), Giorgi Nakašidze (Ahmed), Lembit Ulfsak (Ivo), Ivo Felt (producer) és középen, elöl Elmo Nüganen (Margus)

:respect:

…

Automata

 

Akartam róla korábban pár jó szót írni.

Hogy sok helyen fikázzák, de nem annyira rossz, sőt – Antonio Banderas egyik legmeglepőbb és legjobb alakítása, szvsz.

És hogy érdekes a „robot evolúció”, amit felvezet – és hihető, hogy hasonló lesz az emberiség utolsó órája…

De a Mandariinid után… valahogy nem jönnek a számra/billentyűzetemre a dicsérő szavak – ám ez ne mondassék az Automata önhibájának: a filmipar munkásságának 95%-ára ugyanígy nem találnék dicsérő szavakat a Mandariinid megnézését követően.

Nem tudom azt mondani, hogy nézzétek meg…

…és tulajdonképpen sajnálom. Hogy vártam a rivjúmmal, azért, hogy ne pusztán egy filmről írjak, hanem inkább kettőről.

És erre az Automata faragott rá, de nagyon. :-///

American Sniper – Amerikai mesterlövész

(Ja, már megint itt vagyok… ahhoz képest, hogy az előző posztban… Mindegy, hagyjuk. :-) )

Kezdem azzal, hogy imádom a mesterlövészes filmeket: valahogy mindig is a gyengém volt ez a harcászati ág.

Szerettem és szeretem (minden hibája és beleköthetősége ellenére) az 1993-as Sniper-t, a 2001-es Enemy at the Gates-t, a 2007-es Shooter-t,  a 2008-as Wanted-ot… :thumbsup:

És nagyon vártam, hogy legyen végre új alkotás ebben a szcénában.

Mondjuk, én lennék az első, aki vonyítanék a gyönyörűségtől, hogyha valaki végre-valahára filmet készítene a döbbenetesen elképesztő Simo Häyhä -ról, aki igazoltan minimum 505 ellenséges katonát lőtt ki, mégis, a Jó Istennek igen kedves lehetett, hiszen majdnem 100 évet élt (1905-2002).

109_éve_született_a_"Fehér_Halál" 

A_hadtörténet_legeredményesebb_mesterlövésze 

 De Simo Häyhä -nak egy nagy „problémája” van: hogy finn.

Finnországban született, Finnországért harcolt, Finnországban hunyt el. Így aztán aligha fogják a személyét valaha is elég „figyelemfelkeltőnek” találni Hollywood és az USA tájékán… meg úgy általában a filmvilág környékén. :-(((

Szóval, Simo Häyhä filmre azt hiszem, várhatok még (kb. életem végéig… :-PPP), de jött helyette a nem akármilyen, hanem az „_American_ Sniper”. :-S

Mindegy, a téma imádata miatt ennek a nagy bizonyossággal zászlólengetős, melldöngetős hollywood-i filmnek is nekiugrottam.

Hááát… nos… legalábbis… :-///

Kezdem azzal, hogy a poszter tökéletesen jellemzi a filmet: kicsit homályos, ködös kép, a háttérben a félre-/másfelé néző főhős, előtérben pedig uralkodik a lobogó USA zászló… Hát, igen. :-P

Előzetes (negatív) várakozásaim javarészt bejöttek. :-P

És a bajom a hangsúlyokkal van – és azzal, hogy leginkább egy gyenge dokumentumfilmre emlékeztet az egész… és „filmnek” igazán nem is nevezném.

Minden olyan steril, idegen, kívülálló benne, hogy igazából mi én is azzal a távolságtartással néztem az egészet, ahogy a készítők hozzáálltak. :-P

Igazából nem emeli ki a mesterlövész képességeit – bakker, egyszer csak azt vesszük észre, hogy „Legendá”-nak hívják a bajtársai… de hogy történt ez?! Mikor?! Miért?! Arról néma csend: Legenda, és kész. :-P És annyit vekeng a családi feszültségeken, és a poszttraumás stresszen, hogy néha párkapcsolati drámának érzem… máskor meg katonák/veteránok fájdalmas élettörténetének.

Szóval, mindenhová kap – de semmit sem fog meg igazán. Így én is csapongtam és vergődtem ide-oda, és igazából… senki és semmi nem volt szimpatikus az egészben. Senkiért nem szorítottam.

Bár ez utóbbi nem igaz: a kis arab srácért igen, hogy tegye le a földről felvett RPG-t… :-OOO

Az meg, hogy mi lett a vége

SPOILER ON!!!

hogy a nagy amerikai hőst pont egy amerikai veterán öli meg odahaza, az USÁ-ban …

SPOILER OFF!!!

az valahogy tényleg jellemzi ezt az egész… hm… az amerikai „hozzáállást/helyzetet”… :-/

:-S

És ezen én nem nagyon akarnék agyalni, hogy miért van ez így. Az ilyet nézzék, értelmezzék, és díjazzák rommá az amerikaiak. :-P

Én meg keresek magamnak inkább valami értelmes, érdekes, a rá szánt időre érdemes _Filmet_.

:thumbsdown:

Ui.: Többen feltették nekem a kérdést (e-mail-ben, telefonon, füstjelekkel, és telepatikusan :-))) ), hogy arról szót sem ejtettem, hogy ez egy Eastwood-film! Nem, ez nem egy Eastwood-film, barátaim. :-P

Lehet, hogy oda van írva Clint Eastwood neve a film fölé/alá/mellé, de higgyétek el nekem, hogy _annak_ a manusnak semmi köze az Unforgiven, a Changeling, vagy csodálatos búcsúdal, a Gran Torino döbbenetesen jó rendezőjéhez. :sux:

Ez van. :-P

Gone Girl – Holtodiglan & Magic in the Moonlight – Káprázatos holdvilág

Kezdem a „szolgálati közleménnyel”: a blogot anno azért indítottam, mert az aktív írásról (már úgy értve, hogy ami nyomtatásban is megjelenik) különböző okok miatt, saját döntésem alapján lemondtam – de az íráskényszer ott motozott az ujjaimban, ezért gondoltam, blogolással vezetem le a felgyülemlő feszültséget. :-)

Ám az idei évbe egy egészen más hozzáállással vágtam bele, arra gondolva, hogy a filmblogolás egy kedves, szórakoztató időtöltés – de talán időt állóbb, ha (a könyvpiac folyamatos hanyatlása ellenére) az energiámat mégis a nyomtatott megjelenés irányába fordítom.

Főleg úgy, hogy kiadói részről van érdeklődés arra az elhatározásomra, hogy… hm… újra „felveszem a tollat”. :-)

És főleg úgy, hogy van még kedvem, erőm, ötletem – és ami a legfontosabb: lelkesedésem és késztetésem arra, hogy… legyen ez nagy szó, de… alkossak.

Egy szó, mint száz: már a tavalyi évem is a rivjúim alacsony számáról szólt leginkább – az idei pedig még inkább ezt a tendenciát fogja követni…

Talán jobb is lenne, ha lezárnám ezt a szakaszát az életemnek (azaz konkrétan ezt a blogot), de egyelőre még… nincs kedvem/szívem bevégeztetni a sorsát. :-/

Szóval, még írok-írogatok még ide is… aztán majd meglátjuk, érdemes lesz-e így, ennyire… nem is fél, hanem inkább… negyed gőzzel folytatni a blogolást. Vagy inkább le kell húznom a rolót.

Mindenesetre, most írok két filmről. :-)

Gone Girl – Holtodiglan

Konkrétan remegtem az idegtől, amíg néztem. :respect:

Olyan felkavaró, nyomasztó, nagyhatású élmény volt, hogy csak kapkodtam levegő után – pedig azért láttam már ezt-azt, az idők során. :respect:

Thriller volt a javából, barátaim: köpni-nyelni nem nagyon tudtam közben…

…a végén meg főleg. :eeekkk:

Döbbenetesen jó mozi volt, egy igazi ritka gyöngyszem – de még csak hasonlót sem akarok látni a közeljövőben. :-PPP

Mert az a jeges, hidegvérű, félelmetes tervszerűség, ami…

…amiről nem szabad beszélnem, különben agyonspoilerezném az egészet. :-PPP ;-)

Gillian Flynn egy nőstényállat :-) (ő írta a sztorit), David Fincher egy szemét :-) (rendező), és Ben Géza, meg Rosamund Pike marha jó főszereplők… és most láttam először érdekesnek a híres, és szerintem rendesen túlsztárolt NPH játékát is. ;-)

Bakkerság… Must see, nem vitás. :respect:

Magic in the Moonlight – Káprázatos holdvilág

A Kedvesemnek találtam ezt a filmet (gondoltam, jó kis „csf” lesz ;-) ), és rendesen meglepődtem, amikor észleltem, hogy Woody Allen írta és rendezte. :eeekkk:

Ugyanis nagy rajongója vagyok a Mesternek – de szerintem már túl van a fénykorán… :-(

Igaz, a 2011-es Midnight in Paris szvsz zseniális volt (akkor azt hittem: az a hattyúdal…), és engem totál telibevert :respect:, de a To Rome with Love és a Blue Jasmin… hm… már korántsem voltak olyan ütősek, és engem :shameonme: egy leszálló ágban lévő nagy ember lassan kifogyó, és önismétlő ötletei tárházának tűntek. :-/

És most, a Moonlight után… nem hagy nyugodni több gondolat sem. Vagy mondhatni, kétségek közt vergődök… :-///

Mert egyrészt tetszett, amit láttam – én nem vagyok tisztában azzal, hogy mi volt a konkrét „golden age”, de ez az egész milliő annak tűnt számomra… és élveztem a naiv, szentimentális báját.

Élveztem azt is, hogy Colin Firth személyében Woody Allen-re ismertem (ha huszonegynimennyi évvel fiatalabb, biztosan maga játszotta volna Wei Ling Soo karakterét), és sokszor… pedig nagyon bírom Colin Firth-öt is!... amikor Stanley beszélt, a fejemben Woody Allen-t hallottam (Kern András magyar hangján… :-) ).

És elkeserít egy kicsit az egész… mert… sokszor úgy éreztem (megint…), hogy egy „leszálló ágban lévő nagy ember lassan kifogyó, és önismétlő ötleteinek” megvalósítását (újrahasznosítását?!) látom…

…megint. :-/

Valamint az is zavart, hogy néha nem értettem, mit mond „komolyan” és mit gondol „poénnak” – és ez a legkellemetlenebb pillanatok egyike, azt hiszem.

Amikor kétségek között töröm a fejem, hogy… ez most poén, vagy komoly?! :-S

Életemben egy emberrel találkoztam, aki úgy beszélt, hogy soha nem tudtam, hogy viccel – vagy meg akar sérteni: és rohadt kínosan éltem meg minden beszélgetésünket. :-/// És igyekeztem ezeket emiatt minimalizálni is… :-///

Ugyanez a kínos, kényelmetlen, kellemetlen érzés köszöntött vissza a Moonlight közben is (aminek piszokul nem örültem… :-( ) és nem vagyok 100%-osan meggyőződve, hogy ez az én hibám lenne. :-///

Szóval… ha ez egy noname, vagy egyszerűen csak másik író/rendező filmje lenne, és nem Woody Allen-é, még akár azt is mondanám… te, ez egy egyszerű, kellemes, naiv, langymeleg marhaság… amit még akár… szívderítőnek is lehetne nevezni.

De így...

Van valami kényelmetlen érzésem. :-///