...akik ebben a pillanatban (most olvastam el ezt a cikket "Walton Goggins három évtizeden át tartó rögös útja a világhírnévig" - Szász Nóra :köszönet: ) rávettek, hogy megnézzek egy olyan sorozatot, amit... kurvára nem akartam. Ugyanis nem vagyok a "White Lotus" nagy rajongója... (Valahol írtam az első évados benyomásaimról... de most rohadtul nem találom, hogy mikor... emlékszem, hogy Alexandra Daddario milyen gyönyörű volt, és hogy tetszett, ahogy Quinn megtalálja a helyét a helyiek között... de valahogy nem tudtam felülni a hypevonatra... és a második évadot már könnyű szívvel skippeltem. :-PPP)
A harmadik évadról íródott cikkeket és rivjúkat pedig enyhe fintorral kísértem... :-P :-/
Ám most látva ezt a képet, olvasva ezt a cikket, úgy döntöttem: muszáj lesz megnéznem.
"Goggins alakítását a kezdetektől dicsérték, de az ötödik rész volt, ami mindent megváltoztatott. Itt Rick régi barátjával, Frankkel találkozott, akinek szerepében nem más, mint az Oscar-díjas Sam Rockwell cameózott, aki nem mellesleg Goggins egyik legjobb barátja. Bár Frank mondandója hordozta a fő üzenetet, Goggins fenomenális mimikájával festette alá a monológot.
„Nem tudom eléggé kiemelni, hogy mit jelentett számomra ez a bizonyos
epizód, nemcsak mint művész, hanem mint barát. Látni ezt a két embert,
akik ezt a két karaktert játsszák, akik barátok az életben, és hogy ez
arról szól, amiről szól, és amit mondanak. Itt van egy ember, akiről azt
hiszed, hogy kurvára mindenkit elítél a Fehér Lótuszban, de amikor
kapcsolódik valakivel, nem ítélkezik, csak hallgat. Tényleg az egyik
legnagyobb lehetőség és kiváltság volt, hogy Sammy Rockkal együtt
élhettem át ezt az élményt.” "
Sam Rockwellt éltettem már eleget a blogomon - és Walton Gogginst is olykor... szóval... hogy ha ők ketten nagyon jó barátok - az valami eszméletlenül kedves a szívemnek.
Látnom kell őket, ahogy együtt játszanak... :sör:
Így lehet engem rábeszélni valamire. ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése