Gyakrabban akartam posztolni, ígértem is – mégis elmaradtam. Sry. :-(
Tolok magam előtt két rivjút és egy megemlékezést egy szeretett színészemről :RIP: (úgysem találjátok ki a nevét, kár találgatni – _nekem_ Ő eszméletlenül sokat jelentett, azóta is keresem a szavakat, amikkel lerovom előtte és munkássága előtt a tiszteletemet – ha eddig csúsztam vele, most már nem fogom összecsapni és… kell hozzá egy lelkiállapot is, hogy olyan legyen a főhajtásom, ami méltó Hozzá :respect: )
Most legalább az egyik rivjúmat letudom.
Ha Pusztaberkiben lakó Tibi Barátom nem ajánlja, nem is tudok erről a filmről: kellőképpen elment a radarom alatt – pedig én marha nagyra tartom magam :-P hogy mennyire rohadtul képben vagyok és mennyire „rajta tartom az ujjamat a filmgyártás ütőerén”. :-///
Azt szoktam mondani: „ha én nem tudok róla, akkor nem is lehet jó”. :-P
Hááát… most jól pofára estem. :meaculpa:
Igazából… nem csak a „tudatlanságom, figyelmetlenségem” zavar, hanem az, hogy nemrégiben Mátéval a Marvel Bosszúállók-frencsájzát kezdtem el nézni, mert ő lett nagyon kíváncsi arra, hogy milyenek is ezek a filmek – én meg lelkesen kalauzolni akartam a sodrásban.
…
Most meg arra gondolok… a Finch mellett a Bosszúállók (2012) – egy rakás szemét. :-///
A Finch-ben három szereplő van: egy beteg ember, egy kutya, és egy robot – mégis, ők hárman… 100x többet érnek, mint a Marvel összes szuperhőse. Pedig a kutya és a robot… hááát… nem épp a színjátszás mesterei.
Nincs CGI orgia, nincs zöld háttér, nincsenek szuperképességék, amik félistenné avatják a szereplőket.
A kutya – olyan, mint egy kutya. Semmi különös.
A robot – olyan, mint egy tudásra éhes gyerek.
A beteg ember – …mondjuk… ő Tom Hanks. Az Ember, Aki Nem Tud Hibázni. Aki akkor sem tudna szarul alakítani egy szerepet, ha szándékosan akarná. :respect:
Ennek a három karakternek a road movie-ját látjuk: ami tele van emberséggel, empátiával, egymás felé fordulással, és a reménytelenségben, a pusztulásban, a Világ Végében is olyan Hittel, ami… végtelenül megindító. :leborul:
Számomra… egy csoda volt ez az utazás… egy megváltástörténet… egy új életforma „megszületése” és útnak indulása…
És megkoronázta az élményt, hogy Mátéval együtt lehettem a részese. :thumbsup:
Shame on me – hogy eddig kimaradt.
Ti már biztosan mind láttátok. :mustsee:
És én nem tudom hibáztatni/kárhoztatni emiatt. :sör:
Nekem – mint a szamuráj filmek nagy „szakértőjének” :-P és főleg rajongójának – nagyszerű élmény volt ezzel a filmmel találkozni, átadni magam a harc kegyetlenségének, a harcosok heroizmusának és önfeláldozásának. És a politika aljasságának és mocskának… :-PPP (Ami az évezredek alatt ugyanaz a gennyes trágya lett és maradt… :thumbsdown: )
Nem hoz túl sok újat a témába, de amit vállal, azt korrekten teljesíti – és ha valahol, hát itt, ebben a filmben tetten érhető, hogy… nem mindenkinek fűlik a foga a „hőssé váláshoz”.
Akinek bejöttek a fent említett, hasonló alkotások – annak szerintem érdemes sorra keríteni a „11 Rebels”-t. :sör:
A Real Pain
Igazából… ez egy buddy movie – minden szempontból. „Buddy/Cousin” a két főszereplő, és Jesse Eisenberg (író, rendező, főszereplő) a „haverjaival” hozta/dobta össze a rávalót, mint saját „szerelemprojektjére”.
Az ilyen szupervájzor nélküli „szerelemprojekteknek” megvan a saját szépsége – és a hibalehetőségei is ugyanazok: Zach Braff „Garden State” filmjénél (írta, rendezte, a főszerepet játssza) is ugyanezt éreztem. A barátok barátságból eljönnek (aprópénzért) játszani, a barátok összedobják a rávalót, és a kritika meg zabálja, mint független filmet.
Engem nem vett meg kilóra (se ez, se amaz): szeretem, ha egy filmnek van eleje és vége, közben meg története – és szeretem, ha van fókusza.
Valahogy úgy voltam „A Real Pain”-nel, mint a film legvégén a repülőtéren magára hagyott, és az utasok között üldögélő, bambuló Kieran Culkin – „ugyanott vagyok, ahonnan elindultam… mivel lett több, jobb, szebb… vagy kevesebb, rosszabb, csúnyább az életem?! …semmivel… mintha semmit sem ért volna, mintha meg sem történt volna az egész…”.
Nagyon klassz, hogy Fuller-ből/től idáig… hogy is hívták?...keresem*… – Benji-ig és Oscar-ig jutott Kieran Culkin útja. :thumbsup: (És valaki emlékszik még rajtam kívül a „Nowhere to Run”-ra Jean-Claude-dal? De az „Örömapára” Steve Martin-nal biztosan, gondolom. :-) )
Mondjuk, kicsit vitatkoznék, hogy miért lenne ő „legjobb mellékszereplő” – mivel inkább főszereplő volt –, és azon is, hogy miért, mitől lett ő a „legjobb”… de örülök, hogy a srác kapott egy komoly elismerést. :sör: Sokat jelent neki, fontos a családnak, nyilván kap majd pár jó új ajánlatot. :sör:
De ez a film olyan volt nekem, mint a mogyorófavirág: ami sokat ígér, de keveset ád. (Illetve ádott. :-P ;-) )
Legyenek független filmek, mert szükség van rájuk – de nem minden válik alanyi jogon arannyá, csak azért, mert független.
*= keresem: már vagy egy hónapja láttam a filmet, nem éreztem túl erős késztetést, hogy írjak róla… majdnem most is elfelejtettem, annyira felejthető volt… :-/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése