We Are The Champions
Gyakrabban akartam posztolni, ígértem is – mégis elmaradtam. Sry. :-(
Tolok magam előtt két rivjút és egy megemlékezést egy szeretett színészemről :RIP: (úgysem találjátok ki a nevét, kár találgatni – _nekem_ Ő eszméletlenül sokat jelentett, azóta is keresem a szavakat, amikkel lerovom előtte és munkássága előtt a tiszteletemet – ha eddig csúsztam vele, most már nem fogom összecsapni és… kell hozzá egy lelkiállapot is, hogy olyan legyen a főhajtásom, ami méltó Hozzá :respect: )
Most legalább az egyik rivjúmat letudom.
Ha Pusztaberkiben lakó Tibi Barátom nem ajánlja, nem is tudok erről a filmről: kellőképpen elment a radarom alatt – pedig én marha nagyra tartom magam :-P hogy mennyire rohadtul képben vagyok és mennyire „rajta tartom az ujjamat a filmgyártás ütőerén”. :-///
Azt szoktam mondani: „ha én nem tudok róla, akkor nem is lehet jó”. :-P
Hááát… most jól pofára estem. :meaculpa:
Igazából… nem csak a „tudatlanságom, figyelmetlenségem” zavar, hanem az, hogy nemrégiben Mátéval a Marvel Bosszúállók-frencsájzát kezdtem el nézni, mert ő lett nagyon kíváncsi arra, hogy milyenek is ezek a filmek – én meg lelkesen kalauzolni akartam a sodrásban.
…
Most meg arra gondolok… a Finch mellett a Bosszúállók (2012) – egy rakás szemét. :-///
A Finch-ben három szereplő van: egy beteg ember, egy kutya, és egy robot – mégis, ők hárman… 100x többet érnek, mint a Marvel összes szuperhőse. Pedig a kutya és a robot… hááát… nem épp a színjátszás mesterei.
Nincs CGI orgia, nincs zöld háttér, nincsenek szuperképességék, amik félistenné avatják a szereplőket.
A kutya – olyan, mint egy kutya. Semmi különös.
A robot – olyan, mint egy tudásra éhes gyerek.
A beteg ember – …mondjuk… ő Tom Hanks. Az Ember, Aki Nem Tud Hibázni. Aki akkor sem tudna szarul alakítani egy szerepet, ha szándékosan akarná. :respect:
Ennek a három karakternek a road movie-ját látjuk: ami tele van emberséggel, empátiával, egymás felé fordulással, és a reménytelenségben, a pusztulásban, a Világ Végében is olyan Hittel, ami… végtelenül megindító. :leborul:
Számomra… egy csoda volt ez az utazás… egy megváltástörténet… egy új életforma „megszületése” és útnak indulása…
És megkoronázta az élményt, hogy Mátéval együtt lehettem a részese. :thumbsup:
Shame on me – hogy eddig kimaradt.
Ti már biztosan mind láttátok. :mustsee:
És én nem tudom hibáztatni/kárhoztatni emiatt. :sör:
Nekem – mint a szamuráj filmek nagy „szakértőjének” :-P és főleg rajongójának – nagyszerű élmény volt ezzel a filmmel találkozni, átadni magam a harc kegyetlenségének, a harcosok heroizmusának és önfeláldozásának. És a politika aljasságának és mocskának… :-PPP (Ami az évezredek alatt ugyanaz a gennyes trágya lett és maradt… :thumbsdown: )
Nem hoz túl sok újat a témába, de amit vállal, azt korrekten teljesíti – és ha valahol, hát itt, ebben a filmben tetten érhető, hogy… nem mindenkinek fűlik a foga a „hőssé váláshoz”.
Akinek bejöttek a fent említett, hasonló alkotások – annak szerintem érdemes sorra keríteni a „11 Rebels”-t. :sör:
A Real Pain
Igazából… ez egy buddy movie – minden szempontból. „Buddy/Cousin” a két főszereplő, és Jesse Eisenberg (író, rendező, főszereplő) a „haverjaival” hozta/dobta össze a rávalót, mint saját „szerelemprojektjére”.
Az ilyen szupervájzor nélküli „szerelemprojekteknek” megvan a saját szépsége – és a hibalehetőségei is ugyanazok: Zach Braff „Garden State” filmjénél (írta, rendezte, a főszerepet játssza) is ugyanezt éreztem. A barátok barátságból eljönnek (aprópénzért) játszani, a barátok összedobják a rávalót, és a kritika meg zabálja, mint független filmet.
Engem nem vett meg kilóra (se ez, se amaz): szeretem, ha egy filmnek van eleje és vége, közben meg története – és szeretem, ha van fókusza.
Valahogy úgy voltam „A Real Pain”-nel, mint a film legvégén a repülőtéren magára hagyott, és az utasok között üldögélő, bambuló Kieran Culkin – „ugyanott vagyok, ahonnan elindultam… mivel lett több, jobb, szebb… vagy kevesebb, rosszabb, csúnyább az életem?! …semmivel… mintha semmit sem ért volna, mintha meg sem történt volna az egész…”.
Nagyon klassz, hogy Fuller-ből/től idáig… hogy is hívták?...keresem*… – Benji-ig és Oscar-ig jutott Kieran Culkin útja. :thumbsup: (És valaki emlékszik még rajtam kívül a „Nowhere to Run”-ra Jean-Claude-dal? De az „Örömapára” Steve Martin-nal biztosan, gondolom. :-) )
Mondjuk, kicsit vitatkoznék, hogy miért lenne ő „legjobb mellékszereplő” – mivel inkább főszereplő volt –, és azon is, hogy miért, mitől lett ő a „legjobb”… de örülök, hogy a srác kapott egy komoly elismerést. :sör: Sokat jelent neki, fontos a családnak, nyilván kap majd pár jó új ajánlatot. :sör:
De ez a film olyan volt nekem, mint a mogyorófavirág: ami sokat ígér, de keveset ád. (Illetve ádott. :-P ;-) )
Legyenek független filmek, mert szükség van rájuk – de nem minden válik alanyi jogon arannyá, csak azért, mert független.
*= keresem: már vagy egy hónapja láttam a filmet, nem éreztem túl erős késztetést, hogy írjak róla… majdnem most is elfelejtettem, annyira felejthető volt… :-/
...akik ebben a pillanatban (most olvastam el ezt a cikket "Walton Goggins három évtizeden át tartó rögös útja a világhírnévig" - Szász Nóra :köszönet: ) rávettek, hogy megnézzek egy olyan sorozatot, amit... kurvára nem akartam. Ugyanis nem vagyok a "White Lotus" nagy rajongója... (Valahol írtam az első évados benyomásaimról... de most rohadtul nem találom, hogy mikor... emlékszem, hogy Alexandra Daddario milyen gyönyörű volt, és hogy tetszett, ahogy Quinn megtalálja a helyét a helyiek között... de valahogy nem tudtam felülni a hypevonatra... és a második évadot már könnyű szívvel skippeltem. :-PPP)
A harmadik évadról íródott cikkeket és rivjúkat pedig enyhe fintorral kísértem... :-P :-/
Ám most látva ezt a képet, olvasva ezt a cikket, úgy döntöttem: muszáj lesz megnéznem.
"Goggins alakítását a kezdetektől dicsérték, de az ötödik rész volt, ami mindent megváltoztatott. Itt Rick régi barátjával, Frankkel találkozott, akinek szerepében nem más, mint az Oscar-díjas Sam Rockwell cameózott, aki nem mellesleg Goggins egyik legjobb barátja. Bár Frank mondandója hordozta a fő üzenetet, Goggins fenomenális mimikájával festette alá a monológot.
„Nem tudom eléggé kiemelni, hogy mit jelentett számomra ez a bizonyos
epizód, nemcsak mint művész, hanem mint barát. Látni ezt a két embert,
akik ezt a két karaktert játsszák, akik barátok az életben, és hogy ez
arról szól, amiről szól, és amit mondanak. Itt van egy ember, akiről azt
hiszed, hogy kurvára mindenkit elítél a Fehér Lótuszban, de amikor
kapcsolódik valakivel, nem ítélkezik, csak hallgat. Tényleg az egyik
legnagyobb lehetőség és kiváltság volt, hogy Sammy Rockkal együtt
élhettem át ezt az élményt.” "
Sam Rockwellt éltettem már eleget a blogomon - és Walton Gogginst is olykor... szóval... hogy ha ők ketten nagyon jó barátok - az valami eszméletlenül kedves a szívemnek.
Látnom kell őket, ahogy együtt játszanak... :sör:
Így lehet engem rábeszélni valamire. ;-)
Ugye, hogy mondtam…?! ;-)
„Ha eljön érted az
Arapapagáj…”
(*= próbáltam
beazonosítani, elvileg „orange macaw”,
de nekem inkább a „scarlet macaw”-ra
hasonlít jobban… Nyilván van olyan hozzáértő, aki pontosan meghatározza a faját. :sör: )
Igen, a címmel
nem véletlenül „játszottam” – itt most nem Brad Pitt, hanem egy
méretváltoztatásra bármikor képes arapapagáj képében jön el a Halál.
A
méretváltoztatás is elég ijesztő, mint ahogy a hatalmas, horgas csőrű madár kinézete:
eleinte tele kosszal, vérrel, sárral, mocsokkal…
Ám közben rohadt
fontos leszögezni: a Halál nem gonosz. Ő a természet rendjének őre, a Végső
Erő, amivel egy-egy megszületett élet találkozik. És ez már a születés(ünk)
pillanatában elrendeltetik…
A súlyos beteg,
önálló(an) életre képtelen Tuesday (Lola Petticrew) folyamatos fájdalommal
él… édesanyja, Zora (Julia Louis-Dreyfus) és az ápolónővér, Billie (Leah Harvey) gondoskodnak róla. De talán egyikük jobban, mint a
másikuk…
És egyszer csak
azt veszi észre, hogy a fejében folyamatosan hallatszó hangok (haldoklók
sikolyai, könyörgések, jajgatások, kínok és fájdalmak hangjai – „vigyél el végre!”) a lány meséje alatt
elhalkulnak… és hirtelen hallani kezdi a környezet hangjait: a madárcsicsergést
(…), a levelek zörgését, a szél fújását…
…és ezért a
csöndért cserébe ad egy kis időt Tuesday-nak,
hogy elbúcsúzhasson édesanyjától.
Ennyit a
tartalomról, a többi – must see.
…
Annyira szürreális volt, annyira ijesztő sokszor, hogy már az a képernyő elé szögezett – és annyi, de annyi humánum, annyi, de annyi tisztesség és szeretet van benne, hogy az végtelenül felemelő.
A Halálmadár
tiszteli és szereti azokat, akiket el kell vinnie: még amikor egy sámánasszony
meg is teszi azt, amit sokan fogadkoztak már a világon („ha eljön értem a Halál, nevetek és a szemébe köpök!”), akkor is
gyengéden teríti be szárnyával a testét… és vállára hajtja a fejét…
Igazából ez az
Anya története, aki nem tudja, nem akarja elfogadni, hogy a szeretett lánya az
Útja végére ért – és ez már megváltás lesz neki…
És jön Isten –
vagy nevezzük úgy, hogy „Egy Felsőbb
Hatalom” –, és megmutatja neki, milyen fontos munka is az, amit a Halál
kötelessége elvégezni…
Nekem… gyönyörű
volt ez a film. :respect:
The Electric State
– Elektronikus állam
Te… én…
Hm…
Kezdem máshogy. Arra gondoltam, Mátéval nézzünk meg valami
jópofa, robotos sci-fit. Tibi barátom a „Finch”-et ajánlotta – oké, nézzük.
Leültünk: feliratos… Máté 11 évesen nem szokott feliratos filmeket nézni: most
sem sikerült kedvet kapnia hozzá… :-/ Oké, akkor majd egyedül megnézem én: de
ha már rákészültünk egy közös robotos sci-fi-hez, csak toljunk már valamit!
Legyen akkor ez – nagyon sok rosszat hallottam róla,
magamtól nem nézném meg… de Mátéval… Máténak lehet, hogy tetszeni fog. Ennyit
simán megér nekem is. (Hja, igen: a „Flow”-t is együtt néztük… ;-) )
Megy a film, megyeget…
…egyszer csak arra eszmélek, hogy… tetszik. Hogy szívesen
nézem. Hogy szórakoztat. Hogy nem a hibáit látom és keresem, hanem… élvezem a
történetet.
Mert ez nem csak robotok vs. emberek, hanem: hol kezdődik az
ember…? Hol lesz belőled érzéketlen gép…?
Lehet-e barátod egy robot – aki (és nem „ami”) megmentette az életedet: saját, önálló döntéséből?
Mit teszel meg a testvéredért… meddig mész el érte?
Egy robotokat pusztító emberi terminátor mikor veszi észre,
hogy már nem „üres” gépeket, hanem érző lényeket gyilkol…? Mikor veszi észre…
hogy kinek dolgozik?
„I finally met someone less human than a robot.”
Ez a film nem robotokról szól, hanem a humanizmusról – és gyönyörű… csesszétek meg…
Ez a film kábé 100x többet ér, mint a Creator… és nagyjából 1000x többet, mint a Borderlands…
Divatból, faszfejségből, vélt vagy valós sznobizmusból,
lenézésből lehet fikázni, persze. Attól leszel több, nagyobb, menőbb.
…hja… nem. :-PPP
Nah, kezdjünk/haladjuk végre (kissé elhúzódtak az önálló
kötetem munkálatai – a fene se hitte, hogy ilyen nehéz/kemény lesz, hogy ennyi(féle)
érzelem fog előtörni közben belőlem… igazi emocionális hullámvasút volt… de az
én részem végre letudva: most a szerkesztő, a tördelő, a kiadó, a nyomda azok,
akiknek a munkájára számítanom kell :respect: )
Szóval, ott tartottam, hogy sokkal sűrűbben fogok posztot tolni… hááát… igen. De (fogadkozom újra…) most belehúzok, és utolérem magam.
Flow – Áradás
Fantasztikus, hogy egy lett film (ami még francia és belga
is) kerül az ember szeme elé. Szerintem, még az életbe’ nem láttam lett filmet…
És egy nagyon különleges film „lett” ez! (…oké… én kérek
elnézést a hülye szójátékért – naná, hogy én! :-P :meaculpa: )
Oké, a rajzolás nem vett meg kilóra – a karakterek
megformálása nem vett meg kilóra – de az eszméletlen hangulat eladta nekem az
egészet, így az élmény kellemes le… kellemessé vált.
Bocs, hogy nem a dicséretek sorjáznak most, inkább azt
sorolom, mi nem tetszett. :-/
Minden állatnak emberi személyisége volt. Ember
személyiségjegyekkel voltak felruházva. Ennyi erővel lehettek volna a szereplők
gyerekek is, szvsz… Nem látom, hogy mit adott hozzá a macska-szemszög.
(Óóó… ha már „macska-szemszög”: Cat’s Eye (1985) – na, AZ
volt a macska nézőpont! Én imádtam. :sör: )
A (számomra) a legkevésbé tetsző jelenet: amikor a
Barátságos Kígyászkeselyűt legyőzi a Kígyászkeselyű Főnök – és két smasszer
beosztottja kifeszített szárnyakkal leszorítja a földre, míg a főnök
kificamítja az egyik szárny izületét. Ez egy _igazi emberi_ kínzás,
egy _emberi_ bosszú volt. Csak ember tesz, tetet ilyet saját fajtabélivel –
állat, de főleg madár: nem.
Bennem annál a jelenetnél azért megtört valami…
A Kígyászkeselyű megváltás, az Őscet búcsú – illetve a Gyűrűsfarkú Maki „visszacsatlakozása” nagyon szép pillanatok voltak… de túl sok
volt nekem benne az… az ember nélküli „embertelenség”. És az állatokban
megjelenő emberi karakterek, jellemzők, jellemek… nekem legalábbis… túl… „egyszerű megoldást jelentettek a film
működéséhez/működtetéséhez”.
De a hangulata… valami… semmihez sem fogható, különleges, egyedi. :respect: Hajrá, lett filmgyártás! Csak így tovább. :sör:
The Order – A rend
Hááát… tesó…
Kiábrándító.
Főleg az a rengeteg hype, ami körülötte van („grippingly intense thrill ride”, és „diabolically good Nicholas Hoult”, meg „always skillfully choreographed but never
showy”… óóó, baszki… ugyanazt a filmet néztük, emberek?! :eeekkk: )… nos,
igen. Innen szép pofára esni. :-/
Ebben a filmben minden és mindenki olyan volt, mint a
használt, langyos lábvíz… :-///
Jude Law teljesen
semmilyen. Gyakorlatilag karakter nélküli. Néha felhívja a családját, senki nem
veszi fel, és rábeszél az üzenetrögzítőre – mélyül a karakter, mélyül… :-PPP
Nicholas Hoult
minden karizmát nélkülöz. Tudod, ki-mi jut róla eszembe?! Hofi Géza, amikor Jobba Gabi „Talpra,
magyar!” szavalatát elemezte, és azt a végkövetkeztetést vonta le: „Az is hülye, aki erre kardot rántott.”.
Hááát… ennél az emelkedett, karizmatikus, epikus,
apokaliptikus, kórus jelenetnél – már
csak elröhögtem magam. Annyira kibaszottul kínos volt az egész…
…és amikor megjelent az FBI a kőkemény, állig felfegyverzett, „elvileg” halálraszánt nácik úgy spricceltek
szanaszét, mint az egerek, amik közé lecsap a héja… „Victory?
Forever?” Ehhh… öcsémfacsiga… ne röhögtessetek már, mert megszakadok… :-PPP
De a végén az egyik 300 év börtönt kapott! Oké, ekkor már tényleg
nyerítve röhögtem. :-P Persze, mert egy embernek érdemes 300 év börtönt kiszámolni!
Tele matuzsálemmel minden ország! Jó kicsesztetek vele a 300 évvel… hogy lehet annyit kibírni a rács mögött?! :idióták: :-PPP
Szóval… nem hagyott bennem mély nyomokat ez a… film. :-P
Tudod, hogyan tartom magamat életben...? Honnan merítek erőt, amikor úgy érzem, minden értelmetlen...? Minden hiábavaló...? ...
Hallgasd meg Őket - nekem Ők, az Ő dalaik adnak reményt, erőt és hitet.
Egyszerre tépik és acélozzák a szívemet... Köszönöm, Önöknek, Uraim! :megarespect:
Seth Stanton Watkins
High King of Ireland
Colm R. McGuinness feat. Jonathan Young and Bobby Bass
Song of Durin
Clamavi De Profundis
"The world was young, the mountains green
No stain yet on the Moon was seen
No words were laid on stream or stone
When Durin woke and walked alone
He named the nameless hills and dells
He drank from yet untasted wells
He stooped and looked in Mirrormere
And saw a crown of stars appear
As gems upon a silver thread
Above the shadows of his head
The world was fair, the mountains tall
In Elder Days before the fall
Of mighty kings in Nargothrond
And Gondolin, who now beyond
The Western Seas have passed away
The world was fair in Durin's Day"
Bizonnyal a Jó Isten is tudja, hogy mennyire szaharul vagyok mostanában lelkileg, ezért egy fantasztikus héttel (öt nappal...) ajándékozott meg, amikor nagyszerű mentálhigiénés szakemberek előadását hallhattam, és életem első (és remélem nem utolsó!) csoportterápiáján is részt vehettem. :thumbsup:
Haladjunk időrendben.
Két pillanat miatt maradt számomra rendkívül emlékezetes ez az előadás. Sajnos, számomra érthetetlen módon - és nem, szerintem ez nem elfogadható, illetlen, és a többi résztvevő teljes leszarására utal, ami végtelenül tiszteletlen! -, jó páran úgy jöttek el az előadásra, hogy folyamatosan köhögtek (volt, aki egész komolyan... miért nem maradt otthon?! elhatározta, hogy neki joga van Pál Ferit betegen is meghallgatni - és az egész hallgatóságot megfertőzni...?!?! :-OOO).
Viszont volt két olyan pillanat az előadásban, amikor... néma csend szakadt percekre a nézőtérre. Senki nem köhécselt (...), senki nem susmorgott, senki nem fészkelődött... mert mindenkit megérintett a történet: angyal szállt közénk. Az a két pillanat eszméletlenül felemelő volt. :respect:
A többi meg csak szimplán nagyszerű. :-) Pál Feri Atya - a Jó Isten áldjon meg Téged. Köszönjük.
A másik pedig:
"Helyi humán fejlesztések Kisecseten és térségében"
"Pozitív pszichológia"
Ez a kiscsoportos foglalkozást 14-én pénteken, a Pusztaberki Könyvtárban vezette le nekünk a nagyon szimpatikus Rámpay Mihály pszichológus .
Tízen jöttünk össze, és életem első terápiás csoportját érdeklődve, nyitottan vártam: és nagyon sokat kaptam ettől a két órás közös beszélgetéstől, együtt gondolkodástól, egymás felé nyitva és nyitottan együtt töltött időtől.
Kinek jobban, kinek kevésbé ment ez a szokatlan helyzet - ki jobban, ki kevésbé élvezte: de szerintem valamennyien többek lettünk tőle.
És az már csak rajtunk áll, hogy jobbak is... :fingerscross: :ihopeso:
Köszönöm szépen, Misi, hogy eljöttél hozzánk. Eszméletlenül nagy élmény volt.
(Kis feleségem hazaérve, és ráeszmélve a helyzetre fel is jajdult: "csak ez az egy alkalom volt?! azt hittem, hogy rendszeres lesz, és egy ideig hétről-hétre össze fogunk járni!" - hááát, sajnos ez nem így van... de én ebből az egy élményből is sokáig fogok profitálni. :respect: )
Szeretnék végre visszatérni a blogoláshoz - témáim rendesen fel is gyűltek -, így mostantól (a sajnos jó ideje megszokott heti-kétheti... havi... új bejegyzéshez képest) sűrűbben fogok posztolni: mert túl sok a restanciám, és szeretném utolérni magam.
Remélem, a "sűrűbb" (de nem cserebogártól sűrűbb! ;-) ) jelenlétem és információim nem fogják elidegeníteni a "ritkább" megjelenésemhez szokott "ritka" (madár ;-) ) Olvasóimat. :sör:
Kezdem azzal, hogy miért is voltam "távol" jó ideje...
Arra gondoltam, talán érdekes lehetne abból a levelezésből "kideríteni", hogy "hol" is jártam, amit Karcsi "Elegos" barátommal folytattam. (Levéltitkot fel nem fedve, spoilereket kerülve, csakis az én közléseimből mazsolázok. :sör: )
2025. márc. 9. 16:13 (4 nappal ezelőtt)
"Karcsi,
Karcsi a megszokott :sör: barátian korrekt, tárgyilagos, mégis végtelenül kedves választ adott - amit beidézni nem kívánok. :sör:
Inkább a viszontválaszomat idézném be (viszont némely részeket kihagyok belőle, mert spoileres, nem akarom elrontani az olvasás élményét :sör: ) :
2025. márc. 10. 6:28
"Köszönöm szépen, hogy elolvastad és reflektáltál rá! :sör:
Most, hogy 2015 után, 10 év elteltével végre újra legyőztük otthonában a ManCityt... talán itt a pillanat, hogy zengjünk egy kis ódát büszkeségünkről: Szoboszlai Dominikról. :respect: :leborul:
"Dominik Szoboszlai (8). One of the midfielders who has looked full of energy even with so many minutes under his belt, he added a second goal in the game and never, ever stopped. He probably followed the referee, Anthony Taylor, down the tunnel to continue chasing after the ball even with the final whistle long gone. " - Liverpool.com
"
Szoboszlai literally fell to the ground at FT. What an absolute
monster of a shift he put in today. He's a champion performer who'll
give every ounce of energy for his team. What a machine — what a player
" - ThisIsAnfield.com
Gera Zoltán után annyira jó újra brillírozni látni egy magyar játékost a Premier League-ben... hogy az elmondhatatlan.
És kibaszottul felemelő, hogy ez éppen a végtelenül szimpatikus és szerethető Szoboszlai Dominik, a nagyszerű Liverpool-ban. :megarespect:
Ráadásul, micsoda barátra, mentorra, inkonra talált itt... "This Is (ANFIEEEEELD!!! :-) ) A Beautiful Friendship".
Hosszú évek óta végre újra olyan jó magyar focirajongónak lenni... Köszönöm, Dominik.
Igazából… nem is tudom, mire gondoltam. Mit is vártam, miben reménykedtem…
...
De. Valójában nagyon is jól tudom: angyalos-ördögös tematikára
vártam/vágytam (rohadtul be fogom mostmár fejezni az ebbe a témába kitalált és 2015-ben(!!!)
elkezdett novelláimat… de legalább az egyiket… nagyképűen hangzik, tudom, de
pont leszarom: az a véleményem, hogyha nincs egy príma angyalos-ördögös stuff a
látóteremben – akkor majd én megírom. 2007-ben volt a számomra feledhetetlen Andy Whitfield (1971–2011 – Rest in Peace, My
Hero! :leborul: ) fémjelezte Gabriel
című minimál költségvetésű, kibaszott remek angyalos-ördögös film, amit azóta
is etalonnak tartok a témában. :thumbsup: ), ugyanis ez a mondat hangzott el a
The Gorge trailerében.
„Well, the theory I think summarizes the situation most succinctly is
the Gorge is the door to hell and we're standing guard at the gate.”
…
Persze, mondanom sem kell, hogy jól pofára estem…
Az első óra után kikapcsoltam: addig néztem, amíg a
szerelmes évődés táncban teljesedett ki…
…és arra gondoltam: „Atya…
Úr… Isten…”. Nem, nem Bálint-napi (Csont Tanár Úr: respect innen is
Önnek! Remélem, Odaát még egyszer, valamikor találkozunk…) romantikus évődésre
vágytam. Ha valami kihalt belőlem az eltelt évek alatt: az pont a romantikára
való hajlam. :-P
Szóval, kikapcsoltam… Pár nappal később fejeztem csak be – a
második etap meg Resident Evil volt!
Gyerekek… el kéne dönteni, na… szerintem. Mert nekem sok(k)
volt ez a műfaji keveredés.
A „residentek” meg: ízlések és pofettádák, ugye… de nekem
rohadtul nem jöttek be: csak viszolyogtam tőlük.
A végén meg: nem, nem SPOILER :-P hanem az elejétől fogva
nyilvánvaló, hogy… persze, egy habos-babos-nyálas-romantikus hepiend.
Egy mesterlövészes(nek látszó) filmtől én nem ezt vártam
volna…
Hááát… igazából ennyi. Adtam kétszer egy órát az
örökkévalóságnak. Tölthettem volna azt az időt favágással is… vagy kukorica
morzsolással: hasznosabb lett volna. :-/ :-P
Anya Taylor-Joy-ba
a film végére már majdnem szerelmes lettem én is: de aztán láttam egy fotót,
amin a férjével együtt állnak a kamera előtt… és a csávó konkrétan ijesztő. Ki
is ábrándultam a hölgyből menten… hogy vele adta össze magát. :-///
Jobb is így: vénségére ne csináljon magából hülyét az ember. :-PPP :-)))
Hogy ez nem is egy igazi rivjú? Hja, a The Gorge meg nem is egy igazi film... hanem egy életrabló. :-PPP