Heaven Is for
Real – Igazából mennyország
Sokszor nem értem a Jó Istent. Nem értem, miért tesz,
hagy, tűr dolgokat. Borzalmas dolgokat…
De ki vagyok én ahhoz, hogy a karomat az ég felé rázva azt
üvöltsem: „Magyarázd meg, hogy miért!
Követelem! Nekem tudnom kell, hogy miért! Értenem kell! Hogy miért vagy ilyen…
kegyetlen… Tényleg, ilyen kegyetlen vagy…?!”.
…
Persze, mondhatnánk, hogy önmagammal hasonulnék meg, ha
nem szerető és gondoskodó Istenben hinnék, hanem egy kegyetlen, bosszúállóban.
Akár ezért is mondhatom, hogy nem hiszek a „kegyetlen Isten”-képben.
Vagy mondhatom, hogy azért sem hiszek benne, mert tudom,
hogy milyen egy apró porszem vagyok csupán a végtelen univerzumban. Nemhogy a Naprendszerből
nem látok ki, de még a Földünket is alig értem, ismerem.
Hogy a fenébe is érthetném meg, hogy Isten miféle terv
szerint igazgatja ezt a világot?!
Az, hogy Istennek van terve velünk, az kétségtelen, és
számomra az is egyértelmű – mégha sötét pillanataimban ezt dühödten tagadom…
:meaculpa: –, hogy Isten szeret engem. Minket, embereket.
Hiszen egyetlen Fiát adta értünk.
Szóval, én a szerető Istenben hiszek. Aki a keblére
ölelte már minden eltávozott szerettemet, akik mind odaát fognak várni engem,
ha földi létem végére értem.
Eddig is hittem ebben (azt hiszem…), de a Heaven Is for Real vitt el odáig, hogy
ki is merem mondani.
Köszönet érte.
A film megtörtént esetet dolgoz fel, amikor is a négyéves
Colton Burpo halálközeli élményt
tapasztal meg, és felépülése után szüleinek olyan dolgokról kezd el beszélni,
amikről egyrészt nem lehet tudomása (egy elvesztett magzat, egy, az ő születésekor
már rég halott dédnagypapa), másrészt pedig megdöbbentő: személyes találkozása
Jézussal, a Mennyország, Isten közelsége és szeretete.
Az édesapja, Todd
Burpo (a filmben Greg Kinnear
személyesíti meg) van leginkább megdöbbenve a fia által elmesélt dolgokon, ami őt
magát a „szakmájában” is „sérti/érinti”, mivel ő a helyi közösség tiszteletese.
Eleinte mindenre igyekszik valami racionális magyarázatot
találni… de aztán jönnek olyan dolgok, amikre már nincs. Se magyarázat, se szó.
Talán még egy dolog, amit megemlítenék a történetről.
Mivel Colton
teljesen könnyedén mesélt (a maga négyéves ártatlanságával) az általa megélt
dolgokról, Jézusról, akivel többször is beszélt, ezért Todd mutatott a fiának egy csomó Jézus-ábrázolást a világból, de a
fiú mindegyikre a fejét rázta: „nem ilyen
volt”.
Mígnem egyszer, Colton
mintegy véletlenül meglátta Akiane
Kramarik a félig litván, félig amerikai lány 8 évesen készített, azóta
világhíressé vált, döbbenetesen szuggesztív festményét, aminek „Prince of Peace” címet adta, és akkor
annyit mondott: „ő az”.
Az, hogy tényleg ilyen Jézus… csak remélni tudom.
De az, hogy mások is hasonló élményről számoltak be, mint
Colton, az tény.
’71
(Marha nehéz a Heaven Is for Real után másik
filmről is írni… de megpróbálom.)
Ez is egy döbbenetesen jó alkotás, bár – szvsz – talán a
drámáját még jobban ki lehetett volna hozni a film befejezésével. Az valahogy
olyan… szóval, nem méltó – szvsz! – a film egészéhez.
A magányos, „elveszett” angol katona, Gary Hook (Jack O’Connell – 300: Rise of an Empire) vesszőfutása
1971-ben, Belfastban… azért elég gyomorbarúgó.
Amikor mások… írek!... önzetlen, önfeladó, már-már
önfeláldozó segítségére van szükség, hogy túléljen az _angol_ katona. Amikor gyerekek
fognak rá töltött fegyvert, és egy gyerek mutatóujjának rezdülése dönt életről
vagy halálról – azért az sokkoló.
Paul Greengrass 2002-es filmje, a Bloody
Sunday csapott még bele ilyen értően, és megrázóan ebbe a témába, és (a
befejezés fölötti sopánkodásom dacára) Yann
Demange rendező, és Gregory Burke
forgatókönyvíró alkotása méltó utódja az úton. :respect:
Inherent Vice –
Beépített hiba
„– Nem vizsgáltátok meg a szúrásokat, van-e
bennük arany vagy más?
– Kétlem, hogy nyoma maradna. Az arany
vegyileg inaktív, ennyit megtanulhattál volna kémiaórán, ha jártál volna, és
nem drogra vadászol!
– Kérd meg a labort, hogy keressenek rezet. Nem
egy rezes orrú zsarut, aki összejárkálja a helyszínt, hanem igazi rezet, fémet.
Az aranyfog ugyanis nem tiszta aranyból készül. A fogászok rézzel ötvözik. Ha
nem lógtál volna kriminalisztikáról, hogy dísztárcsákat lopj, és rákend egy
ártatlan hippire, talán tudnád.”
:-)
Szeretném mondani, hogy csupa ilyen jópofa adok-kapokkal
teli, vidám, 70-es éveket idéző, füves magánzsarus filmmel van dolgunk, ami
remek szórakozás.
De annyira azért nem. :-P
Joaquin Phoenix
marha jó az állandóan füvező-drogozó, lazuló, mindenkit ismerő magánzsaru
szerepében (már a kinézete is atomkirály! :-D )…
…és Josh Brolin
is remek a katonafrizurás, köcsög, de mégis havercimbi genya zsaru szerepében.
Martin Short
is marha jó karakter (te jó ég! hol van már Frank, az esküvőszervező?! ;-)
:sör: :-) ), Benicio Del Toro, Owen Wilson, és Reese Whiterspoon hozzák, amit kell, de…
De.
De a sztorit esküszöm, hogy befüvezve hozta össze Paul Thomas Anderson – vagy a
forgatásnál hagyott ki pár napot bekábulva (ő rendezte), vagy amikor átírta
filmre (ő jegyzi a forgatókönyvet is) Thomas Pynchon regényét, akkor lapozott
át belőve pár fejezetet…
…mert hogy kissé delíriumos-belőtt a sztori, ahhoz kétség
sem fér. :-P :-)
Én el is határoztam, hogy még egyszer meg kellene nézni,
hátha akkor jobban össze tudom szedni a puzzle-t… Persze, már ha gyárilag
megvolt egyáltalán minden darabja, ugye. :-P :-S ;-)
Érdekes, jópofa egy marhaság – talán még feature is benne
a zavarosság-ködösség-kábulat, és nem bug. ;-) :sör:
A rivjú végére meg két ordenáré ótvar… valami. :-PPP
Sütik és töltények – Balas and Bolinhos.
Nézhetetlen, értékelhetetlen, kőbárgyú. :-PPP
Toscaanse Bruiloft. Erre még Katicám
is azt mondta: „ezek azt hiszik, hogyha elmennek
Toszkánába forgatni, az elég ahhoz, hogy film legyen?!”. A romantikus
szerelmes filmek legbárgyúbb, legsablonosabb képviselője.
Javaslom, hogy messzire kerüljétek mindkettőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése