2020. február 28., péntek

Csukás István feledhetetlen emlékére...


Csukás István
(1936–2020)


Csukás István: A kovács

Mázsás kalapácsod még mindig emelgeted,
dalolsz közben, mint régen, s az üllő dalol veled,
hallgatom, míg serceg, pöröl a láng,
fehérre izzik a vas s szerteröppen a csillagvilág.

Szemem elé teszem kezem, alóla figyelek –
Segítettem volna, de nem akartad, hogy kovács legyek,
mindig mondtad, azért ütöd, formálod a vasat,
hogyha felnő, több legyen a fiad…

Gyenge is voltam, mindig csodáltam izmos karod,
tudtam, nem mondhatok ellent, ha te így akarod.
Most könyvek mellett ülök, bent egy álom sajog:
formálnék vasat, izzó tűzön lelket – a fiad vagyok!


Csukás István minden életrajza azzal kezdődik, hogy „egy nehéz sorsú kovácsmester fia”, ezért úgy gondoltam, érdemes a visszaemlékezést ezzel a versével kezdeni.

Még csak négy napja hagytál itt bennünket... figyeltem, már most szürkébb, szomorúbb, ridegebb a világ Nélküled...

Egy utazásra indultál szempilláid mögött, hogy megtaláld gyermekkori álmaid üveggolyóját... és Neked mostantól örökké tart az a feledhetetlen nyár a szigeten…

Meséiden derülve, ámulva, nevetve nőttek fel generációk – Süsü, Mirr-Murr, a Kiscsacsi, a legkisebb Ugrifüles, Pom-Pom és Picur, Pintyőke és a cirkusza, a nagy Ho-ho-ho-horgász és a Főkukac, Süni és barátai… Kece, Tuka, Cseppcsányi, Bádogos, Szinyák és Palánk, Bagaméri, az elátkozott fagylaltos, Kisrece, Süle és maga Lópici Gáspár, az utca hírmondója.

És hogy kicsoda Pom-Pom? Ismerjük. Igazából mindenki ismeri.

Úgy hiszem, én soha nem is fogom elfelejteni...


Csukás István: Hogyan is felejthetném el

Hogyan is felejthetném el,
milyen ősszel a vérkék rét?
Csákós szamártövis illeg,
s lapulnak szeder venyigék.

Kanális partján vakond-domb
talpam rajzát árulkodja,
ugrál s rekeg, mint rossz kolomp,
a pojáca kecskebéka.

Vállamon mogyorófabot
s kóc-horgászfelszerelés ült,
madzagon törpehal lógott,
pirultam a dicsőségtől.

Elszorul a szívem, ha látom:
mezítlábas, eltűnt kölyök
csavarog a rétre omló
szelíd látomások között.

...
 

2020. február 24., hétfő

Bullfighters...

Már ezer éve tervezem ezt a posztot, de eddig állandóan skippeltem - ám most! :sör: :-)

Szeretem a rodeót nézni - piszokul ott lennék élőben is, de hát... ez van. :-/

Bírom a bullridereket, különösen a két kedvencemet:


A zseniális és utolérhetetlen J. B. Mauney - A Bajnok.
:respect:



És a hiperagresszív, szimpatikus őrült Ben Jones - A Táncoló Ausztrál.
:thumbsup:



De még náluk is jobban kedvelem (:meaculpa:) a bullfightereket:

Jesse Byrne, Frank Newsom, Shorty Gorham 
respect:



Közülük pedig leges legjobban Jesse Byrne-t szeretem, aki egyszerűen elképesztő, lenyűgözően vakmerő - félelmet nem ismerő. :leborul:



Szeretném nektek is megmutatni, hogy miért is olyan különleges, fantasztikus - elképesztően bátor fiatalember Jesse Byrne. :respect:






2020. február 16., vasárnap

2020. február 9., vasárnap

Jojo Rabbit - Jojo Nyuszi


Jojo Rabbit – Jojo Nyuszi


Nekem azt mondták, hogy ne írjak ilyen történetet: hogy egyszerre vicces, drámai és tragikus.

Azt mondták, döntsem el: vagy viccelődök és komolytalan leszek – vagy komolyra fordítom a szót, de akkor semmi tréfálkozás.

Nos, Taika Waititi-nek és Christine Leunens-nek egész más elképzelésük van a történetmesélésről: és elképesztően jól csinálják. :respect:

Nézi az ember a Jojo Nyuszit, és olyanokat röhög, hogy leesik a székről – majd elhallgat, a mosoly eltűnik az arcáról… és lassan elkomorul – végül sírva fakad (már a szentimentálisabbja, mint én…), miközben majd’ meghasad a szíve…


Hogy lehet ezt keverni-kevergetni-váltogatni?! Ki az, aki így mer játszani az egyszeri néző érzelmeivel…?!

Taika Waititi (rendező, főszereplő, forgatókönyvíró) – Christine Leunens (regényíró)
:respect:

Meggyőződésem volt, hogy a Jojo Nyuszi egy fergetes vígjáték – egy kisfiú képzeletbeli barátja maga a führer…! mekkora ötlet már…! :-DDD –, de már belátom, nagyon beszorítottam egyetlen egy fakkba ezt az összetett művet.

Sokan mondták, mondják és fogják is majd még mondani, hogy semmi tréfás, vagy vicces nem volt a második világháborúban, főleg a nácizmusban. De én meg azt mondom, hogy az is egyfajta „szembenállás” az egésszel, ha gúnyt űzünk belőle és kiröhögjük.

És a Jojo nem marad meg, nem ragad le a gúny és a kiröhögés szintjén – hanem néha olyan jeges simasággal szúrja az egyszeri nézőbe a nácizmus zsigeri valóját, hogy az ember vére megfagy…



De számomra a legnagyobb hatású jelenet mégis az volt, amikor a város ostroma során Jojo egy robbanástól átmenetileg elveszti a hallását, és külső zajok helyett „Michael Giacchino – The Kids All Are Reich” című dalát halljuk, és közben látjuk a rengeteg értelmetlen halált…
 


Ahogy nők, gyerekek, csonkolt katonák, parasztemberek fognak fegyvert, és mennek a pusztulásba… ahogy fanatikus nácik kötöznek gyerekekre kibiztosított kézigránátot, és küldik őket az oroszokra…

...hogy mekkora kib*szott mocskos aljasság is ez...

És közben látni a száz és száz arcot, amik vagy fanatizmust… vagy teljes zavart és értetlenséget tükröznek, ahogy belehullanak a hiábavaló, értelmetlen halálba…
 



Az ostrom végén pedig az oroszok által elfogott katonák között ott látjuk a veterán Klenzendorf kapitányt (Sam Rockwell – egyszerűen nem tud hibázni… :respect: ), aki utolsó cselekedetével megmenti Jojo-t a biztos haláltól…




A „sok nevetés” után a film végére szinte kiürül az ember: mert olyan érzelmi hullámvasúton ment keresztül, annyi érzést megélt, hogy már nem is tud reagálni.

Én végignéztem az end creditet is… csak bámultam a képernyőre, és mozdulni sem bírtam.

Jó filmet vártam a Jojo Rabbit-től – de tökéleteset kaptam.

10/10 – Már januárban. :respect:

2020. február 3., hétfő

Pusztaberki, májusi vihar után - Kemence, augusztusi strandolás...

Utálom a telet. Kimondtam. :-PPP

És ilyenkor csak az tartja bennem a lelket, hogy van másik három évszak, amit szeretek.

Szerencsére, a tavalyi képek felderítik a lelkemet, feltöltenek, és boldog várakozással várom a tél hamarosan bekövetkező végét...

Pusztaberki, májusi vihar után




Kemence, augusztusi strandolás


2020. február 1., szombat

Don't F**k with Cats: Hunting an Internet Killer – Ne szórakozz a macskákkal: Vadászat az internetes gyilkosra s01 & Killer Inside: The Mind of Aaron Hernandez – Egy gyilkos elméje: Aaron Hernandez s01


A Netflix kicsinál engem. Komolyan mondom, csak náluk vannak olyan sorozatok, amik döbbenetesen jók (lásd előző posztomat), és most a „true crime” cuccaikra akadtam/szakadtam rá – amik egészen elképesztően ütősek.

Komolyan mondom, annyira rákattantunk, hogy most regisztráltam a Netflixre is, hogy még több hasonló tartalomhoz juthassak hozzá: és ami elém ömlött… egész egyszerűen csak tátottam a számat.
:-OOOO

Tömérdek(!) olyan sorozat, amit nézni _akarok_, és egy csomó olyan, miről még csak nem is hallottam eddig – ráadásul magyar felirattal. :-OOOO

Konkrétan meg is ijedtem ilyen tömény tartalomtól: _évekre_(!!!) rákattanhatok a Netflixre, akkor sem tudom végignézni a kínálatát – nemhogy az összeset, de még azt a szegmensét se, amit a legérdekesebbnek, legértékesebbnek találok.

Mindegy, ha már beleugrottam, a próbahónap alatt végigtolunk pár sorit (hú, hogy mennyire darára van kihegyezve a platform – egészen elképesztő…), aztán meglátom, hogy önvédelemből/leszokásból inkább szakítok-e vele, és maradok azoknál, amiket elérek… hm… „csak úgy” innen-onnan. Vagy bent maradok a mézescsuporban, és nyomom intravénásan… :eeekkk: :-)))

De most térjek rá végre a főtémára.


Don't F**k with Cats: Hunting an Internet Killer – Ne szórakozz a macskákkal: Vadászat az internetes gyilkosra s01



Uramisten… hogy mennyi elmebeteg szaladgál a világban…

Amikor hallottam erről a soriról – én, aki komoly macskabarát vagyok –, azt mondtam, hogy a fene se akarja látni ezt az egészet. Rohadjon meg az a szemét tetű, aki macskákat öl, én nem fogom megnézni.

De csak elolvastam „Scat” rivjúját a sorozatjunkie-n, és annak hatására döntöttem a megnézése mellett.

Főleg ez a bekezdés volt fontos a számomra: „Na most, ami szerintem elsősorban érdekli az embereket a cím után, az, hogy mennyire látszik benne az állatgyilkosság. Meg lehet-e nézni úgy, hogy valaki érzékeny az ilyesmire? A válaszom az, hogy igen. Magukat a felvételeket, amiken ezek az esetek történtek, teljes egészében sosem látjuk.”.

Egész egyszerűen döbbenetes, hogy van olyan aberrált pszichopata, aki úgy, azzal akar híres lenni, hogy filmre veszi, ahogy állatokat, majd embereket gyilkol – és az ezekről készült videókat felpakolja a netre…

Sőt, akarja, hogy üldözzék emiatt, szándékosan nyomokat hagy, és élvezi a népharagot és a bujkálást, miközben kigúnyolja azokat, akik el akarják kapni.

De a másik oldal, a _hivatalos_ bűnüldözői (rendőrség) is rendesen lejáratja magát: olyan szinten ignorálják azt a maroknyi embert, akik a kezdetektől keresik-kutatják a gyilkost, és ezernyi információt összegyűjtöttek róla – hogy az szégyenletes. Főleg annak a fényében, hogy egyébként meg elvárják, hogy aki tud valamit, azt jelezze feléjük – de amikor meg jelentkezik egy csapat, hogy _tömérdek_ információja van, azokra meg szarnak. :-PPP

Az, hogy ez a gyökér pszichopata a macskagyilkosságtól eljuthatott az emberölésig, nagyban „köszönhető” a kanadai hivatalos bűnüldöző szervek nagyképű és lekezelő ignorálásának is.
:-PPP

Nem tudom: ennyire fontos a rendőröknek, ügyészeknek a „dicsőség”?! Hogy „_én_ fogtam el, egyedül, és senki más!” – és ezért inkább kirekesztenek mindent és mindenkit (érdemi információkat és hathatós segítséget) csak azért, hogy egyedül arathassák le a babérokat…?!

(Mondjuk, idehaza elég csak ránézni a móri mészárlás körüli nyomozásra: kinek köszönhető, hogy végül csak elfogták az _igazi_ gyilkost – és ki vette fel a nyomravezetői jutalmat… No comment.)

A sorozat fájdalmas és nyomasztó… és amit a főhősök a legvégén kimondanak, abban még súlyos igazság van.

„Mielőtt beleegyeztünk a dokumentumfilmbe, azt kérdeztük magunktól, hogy tényleg akarjuk-e ezt. Terjesszük még tovább a hírét? Addig tápláltuk az önimádatát, míg még tovább kellett lépnie? Ez késztette arra, amit tett? Tápláltuk a szörnyet, vagy mi hoztuk létre? És ti, akik otthon nézitek ezt a szaros filmet ***********ról, bűnrészesek vagytok? Talán itt az ideje leállítani a gépet.”



Killer Inside: The Mind of Aaron Hernandez – Egy gyilkos elméje: Aaron Hernandez s01



A „Don't F**k with Cats” után úgy voltam vele, hogy az Aaron Hernandez-sztori nem nagyon tud majd a nyomába érni: nyomasztásban, iszonyodásban, haragban, fájdalomban.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna…

Berti barátom :sör: ajánlására vágtunk bele Katicámmal (vele néztem a „macskákat” is)… és egyre jobban elképedve, egyre nagyobb döbbenettel és… fájdalommal néztük az egészet.

Az, hogy az NFL nem vesz senkit emberszámba, ott csak „darab-darab” egy-egy játékos, azt eddig is tudtuk – de ahogy itt is kijött, mennyire embertelen ez a rendszer, az azért NFL rajongóként elég jó kis pofon volt…

A legeslegvégén pedig… Istenem… összenéztünk Katicámmal… és kimondtuk azt, amit soha nem gondoltam volna kimondani… hogy az áldozatot (az áldozatokat) nem feledve, végtelen sajnálatot éreztünk… egy gyilkos iránt.

Mert összefoglalták nekünk, hogyan és miért ment ebbe az irányba az útja – ami vihette volna a Hall of Fame csúcsára is… de helyette sötét mélybe vezetett…

És a kettős személyisége miatt láthatóan-érezhetően fel sem fogta, hogy elborult elmével mit (miket) tett…

Annyi fájdalom és keserűség gyűlt össze bennünk a sorozat alatt, ahogy láttuk, hogy egy értékes ember hogyan jut el válaszutak elé – és hogyan hoz egymás után rossz döntéseket, és csúszik egyre mélyebbre…

Nem is tudok róla többet beszélni – idézem inkább azokat, amik a filmben hangzottak el.

"Csak tömik belétek a gyógyszereket, hogy tudjatok játszani. "Akkor is játssz, ha fáj! Gyerünk!" Tudod, mi az őrület? Kitiltották ezeket a ligából, mondván, csak komoly sérülésre vannak. Vajon ki kapott minden meccs előtt abból a szarból? Én."

'HARMADIK STÁDIUMÚ CTE

Kijelenthetem, hogy ez a jelentős károsodás minden kétséget kizáróan hosszú évek alatt alakult ki. Ez nem egy olyasmi, ami hirtelen, vagy az elmúlt pár évben alakult ki. Véleményem szerint ezek a változások akár egy évtizede is kezdődhettek."


"Ez mind igaz volt Aaron Hernandezre, és ha végiggondolunk mindent, amin nem csak fizikailag, de érzelmileg, mentálisan keresztül kellett mennie, a gyermekkorában történtektől kezdve, és amikkel szembe kellett néznie, és ehhez még hozzáadjuk a CTE-t is, akkor értjük meg igazán, hogy a tragédiához vezető út, évekkel korábban kezdődhetett."

„- Az ítélet után a megbocsátásról beszélt. Még mindig ezt érzi?
- Igen. Imádkozom, hogy a lelke békében nyugodjék. Hogy találjon vigaszt. Isten megbocsát, bármi is történt.”